top of page
  • Kristóf Csörnyei

Így használd árnyékmunkára a dühödet! (3/3)

Frissítve: febr. 14.


egy férfi mérgesen néz, szeméből könnycsepp csordul

Ahogy azt az előző bejegyzésben említettem, a komplexusaink legtöbbször projekciókon (kivetítéseken) keresztül nyilvánulnak meg. Jung a projekció mechanizmusát „szubjektív pszichés tartalmak külső objektumra való tudattalan és akaratlan átruházásaként” definiálta, és meg volt győződve arról, hogy „mindenfajta projekció elhomályosítja az embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást és ezáltal megfoszt bennünket a valódi kapcsolatok minden lehetőségétől”. Ezért is tartotta olyan esszenciálisnak az árnyékmunkát, vagyis a komplexusaink tudatosítását az önkiteljesedés folyamatában.


Szintén említettem már, hogy egy adott komplexus aktivizálódását minden esetben heves érzelmek kísérik, amit pozitívan és negatívan egyaránt megélhetünk. A csodálat és a rajongás ugyanúgy projekció eredménye, mint a féltékenység vagy a düh. Lélektani értelemben nem sok különbség van tehát egy „fülig szerelmes” és „dühtől tajtékzó” egyén között, hiszen mindkettejük esetében egy tudatszűkületi állapot áll fenn projekció miatt. Mind a kettejükben aktivizálódott, majd a külvilágra vetült tehát egy komplexus, és emiatt egy másik ember személyében ismernek fel egy saját, a tudattalanba visszafojtott pszichés tartalmat (tulajdonságot, képességet, késztetést stb.).


Most mindenekelőtt azt szeretném górcső alá venni, hogy hogyan tudunk tudatosan dolgozni az árnyékmunka értelmében a „negatív pólusú” harag és düh érzésével — mondjuk akkor, ha valaki éppen (mélyen) megbántott minket egy beszélgetés során. Szögezzük le rögtön, hogy akármilyen intenzitással (kissé vagy épp erősen) érzünk is ekkor dühöt, haragot vagy bosszúságot a másik személy iránt, az minden esetben arra utal, hogy aktivizálódott egy komplexusunk. Az érzelem kiváltódásához csakis a mi saját tudattalanunkhoz lehet köze — máskülönben nem érezhetnénk haragot az iránt a személy iránt, aki éppen megbántott minket.


Épp ezért csakis az érzelmeink alapos vizsgálata segíthet rájönni, hogy pontosan mi is a mi „gyenge pontunk”. Ha hosszan és rendszeresen analizáljuk ily módon az érzelmeinket egy kényelmetlen avagy kellemetlen beszélgetés után, akkor bizony jó úton vagyunk afelé, hogy egy nap majd igenis „immunissá” válunk ugyanerre a helyzetre ill. megjegyzésre.


Fontos persze leszögezni, hogy az, hogy te „elidőzöl” azon a kérdésen, hogy a másik sértő megjegyzése hogyan függ össze a te komplexusaiddal, még nem jelenti azt, hogy automatikusan igaza is lenne annak a személynek, aki a bosszantó vagy bántó megjegyzést tette. Könnyen lehet, hogy valóban egy aljas, szándékosan sértőnek szánt megjegyzésről van szó, ami teljesen érthetővé teszi a te ideiglenes érzelmi felzaklatottságodat. Meghatározó faktor viszont, hogy pontosan mennyi ideig is tart ez az állapot.


Ha csak egy rövid időre billentél ki, de utána hamar vissza is tértél a „régi kerékvágásba”, akkor valóban megnyugodhatsz, hiszen a komplexusod nem túl nagy, és a tudatod (az éned) még bőven tudott mit „kezdeni” vele. Ha viszont rendkívül intenzív sértettséget és dühöt éreztél, ami után napokig vagy akár hetekig nem sikerült visszanyerned a lelki nyugalmadat — netalántán folyamatosan visszakúsznak még benned a történtek emlékképei —, akkor az nem jelent mást, mint egy rendkívül nyilvánvaló felhívást árnyékmunkára.


Sose feledd: az, hogy a másik személy olyan sértően és aljasan viselkedett veled, az az ő saját problémája, és az szintén az ő egyéni komplexusaiból fakad. Lehet, hogy az ő saját, ránk vetített komplexusainak eredményeként (akaratlanul) rosszul ítélt meg minket, és hogy emiatt tényleg nincs alapja annak, amit mondott. De persze az is lehetséges, hogy igenis van némi igazság abban, amivel megbántott minket.


Nem is az a lényeg, hogy ezt azonnal meghatározzuk. Csakis annyit tehetünk, hogy figyelemmel kísérjük a bennünk kiváltódott érzelmeket, tudatában lévén annak, hogy azok közvetlenül a mi saját komplexusainkból fakadnak. Az árnyékmunkában teljesen lényegtelen tehát, hogy „kinek van igaza”,

vagy hogy „ki volt a hibás”. Csak az számít, hogy a bennünk feltörő (heves) érzelmek mindig rámutatnak valamire a tudattalanunkban, ami igenis figyelmet igényel, és amivel még „dolgunk” van.


Így ha egy mindennapi szituációban (váratlanul) alaposan „felpiszkálódtak” az érzelmeink, akkor az mindenekelőtt introspekcióra szólít minket, nem pedig arra, hogy rögtön igazságot tegyünk, és hogy azonosítsuk a „tettest” és az „áldozatot”.

Persze az is megeshet, hogy a komplexusunk egyáltalán nem is a megjegyzés verbális tartalmára, vagyis a szó szerint elhangzottakra reagált, hanem valami non-verbális faktorra: a helyzetre, a hangulatra, a hangvételre, a beszédmodorra vagy a mimikára. A „hogyan mondta” tehát épp olyan meghatározó lehet egy komplexus aktiválódását tekintve, mint a „mit mondott”.


Ezt a szempontot is érdemes tehát alaposan megvizsgálni például akkor, hogy ha utólag mi magunk sem értjük, hogy miért is „húztuk fel” magunkat annyira egy olyan megjegyzésen, amely szó szerinti tartalmát tekintve már nem is tűnik olyan bántónak...

Comentários


bottom of page