top of page
  • Kristóf Csörnyei

I. Az állatövi jegy mint pszichés energia (1. rész)

Frissítve: 2022. febr. 13.

„A hármas szám mellett, amely szintén archetípus, és ősidőktől fogva — különösen a kereszténységben — a „tiszta, elvont szellem” szimbóluma, Jung a négyes számot különleges jelentőséggel ruházza fel a psziché szempontjából. Ezzel a negyedik elemmel a „tiszta szellem” „megtestesül”, és ezáltal fizikai teremtménynek nyilvánul meg. (...) Több is lehet puszta véletlennél, hogy abban a korszakban, amelyben — főképp az egzakt tudományok területén végbement forradalmi változások következtében — a „háromdimenziós” gondolkodást a „négydimenziós” gondolkodás készül felváltani, Jung pszichológiája a legmodernebb mélylélektan. Kiindulópontja teljesen eltér a korábbiaktól, a négy archetípusát tette tanai központi strukturális fogalmává.” (1)

— Jolande Jacobi


1. Az elem mint funkciótípus

Az asztrológia tizenkét állatövi jegye négy elemi energiát képvisel — tüzet, földet, levegőt és vizet —, melyekhez egyenként három jegy tartozik: a tűzhöz a Kos, Oroszlán és Nyilas; a földhöz a Bak, Bika és Szűz; a levegőhöz az Ikrek, Mérleg és Vízöntő; a vízhez pedig a Rák, Skorpió és Halak. A jungi pszichológia szintén négy lélektani alapfunkciót számlál: az intuíciót, az érzékelést, az érzést és a gondolkodást. Ha beleássuk magunkat az általános leírásokba mindkét tipológia esetében, hamar rádöbbenünk, hogy az asztrológiai elemek és a jungi funkciótípusok maradéktalanul összeegyeztethetők: az asztrológia tűz eleme (önérvényesítés, kiáradó akaraterő, anyagon túli világ) megegyezik az intuícióval; a föld (pragmatikusság, megfontoltság, anyagi világ) az érzékeléssel, a levegő (konceptualizáció, kommunikáció, szocializáció) a gondolkodással, a víz (érzékenység, érzelmesség, empátia) pedig az érzéssel. De mit értünk pontosan lélektani funkció alatt a jungi pszichológiában? Jung szavaival élve „a lelki aktivitás bizonyos formáját, amely elméletileg változatlan marad akkor is, ha a környezet változik, és teljes mértékben független annak pillanatnyi tartalmától.” (2) Kissé egyszerűbben fogalmazva a lélektani funkció egy olyan orientációs módot jelent, amely megmutatja, hogy az egyén mi alapján tájékozódik a világban, tehát hogy pszichésen hogyan fogadja be és dolgozza fel annak objektumait. Úgy kell elképzelni, mint egy fogast, amire tudatunk „ráaggat” minden jelenséget, amivel a világban találkozik.

A jungi pszichológia a négy funkciótípust két további alcsoportra osztja az alapján, hogy a tudatos orientáció közben sor kerül-e személyes értékítéletre ill. véleményalkotásra. Így tartozik az intuíció és az érzékelés az irracionális funkciókhoz — mivel azok működésük közben nem formálnak személyes ítéletet —, a gondolkodás és az érzés pedig a racionálishoz, mivel azok óhatatlanul megteszik azt. Vizsgáljuk meg ezeket most tüzetesebben, hogy teljesen világossá váljon ez a koncepció.

Kezdjük az érzékeléssel (föld), mely funkció a látás, hallás, szaglás, tapintás és ízlelés által a konkrét, érzékszervekkel megtapasztalható valóságra fókuszál. A tudatos tájékozódás itt kimondottan érzékszervi konstatálások révén, az anyagi forma, struktúra és kvalitás kifinomult érzékelésével, valamint az egész részleteinek pontos regisztrálásával történik. Működése során az érzékelés tehát mindig egy bizonyos materiális kvalitást nyugtáz, — mint pl. hogy „ez a sál gyapjúból van, és egy méter hosszú” —, de azt már nem nem dönti el, hogy a sál tetszik-e neki vagy sem (érzés); hogy általánosságban véve mi a véleménye a gyapjúgyártásról (gondolkodás), és a sál származásáról ill. lehetőségeiről sem értekezik (intuíció).

Az intuíció (tűz) is egyfajta értékalkotástól mentes percepció, itt azonban már nem a konkrét érzékszervek játszanak szerepet, hanem a dolgokban rejlő lehetőségek tudattalan, belső észlelése. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy míg az érzékelés arra összpontosít, ami van, az intuíció már arra, ami lehetséges. Orientációja során az egészre és annak potenciáljára fókuszál, és belső képi sugallatok formájában akaratlanul érzékeli az anyagi manifesztáció mögötti jelenségeket, valamint a dolgok eredetét és potenciálját. Az intuíció működése során mindig spekulál — akár előzetes ismeret és tárgyi tudás híján is —, mint például hogy „ezt a sálat a nagynénéd kötötte neked tavaly karácsonyra” (származás); hogy „ez a sál francia csomóban állna neked a legjobban (lehetőség); vagy hogy „két év múlva újra divat lesz ez a mintázat” (jövőtrend).

Gondolkodás (levegő) esetén egy teoretikus referenciakeretben és logikai következtetéssel tájékozódunk a világban, mely során az utunkba kerülő jelenségeket racionálisan, tényszerűen megvizsgáljuk, és egyúttal megpróbáljuk belehelyezni egy logikai keretbe, melyben minden más jelenségnek megvan a maga helye, és őket összekötő kapcsolatoknak is pontos, ésszerű magyarázata van. Említettük, hogy ez a funkció racionális: ha az adott jelenséget bele tudja foglalni egy logikai keretbe, és ésszerű magyarázatot képes neki tulajdonítani, elfogadja azt, ha pedig nem, akkor megkérdőjelezi vagy elutasítja, mint például: „ha ezt a sálat most vetted, akkor biztos nem gyapjú, mert ez a gyártó néhány éve teljesen vegán lett, és csak akrilból és pamutból gyártanak már sálakat”. De ha azt mondom, hogy „ez a sál azért jó választás, mert a színe pont a komplementere a kabátod színének”, akkor is gondolkodás révén orientálódtam, és logikai keret révén foglaltam állást.

Az érzés (víz) akármilyen különösen hangozhat — szintén racionális, hiszen orientációjában érzelmi alapon osztályoz. Azon nyomban, hogy érzelmek segítségével eldöntötte, hogy egy jelenség (ember, tárgy, történés, akármi) benne kellemes vagy kellemetlen érzést keltett-e, értékel és véleményt formál: elfogadja, mert tetszik, vagy elutasítja és elkerüli, mert nem tetszik. Teljesen más módon, de ugyanoda jut el végül, mint a gondolkodás: az igen vagy a nem konklúziójához. Az érzés révén orientálódtam, ha egy bennem feltörő kellemetlen érzés alapján azt érzem, hogy „ez a sál egyáltalán nem tetszik”. Azt most lényegtelen, hogy az adott érzés tudatosul-e közben, vagy hogy pontosan milyen belső (emlék)képekhez kötődik, amelyek rokoníthatóak a sál bizonyos tulajdonságaival — a lényeg most az, hogy az állásfoglalás ill. a véleményformálás tisztán érzelmi faktorok révén történik.

Az azonos — tehát irracionális vagy racionális — alcsoporthoz tartózó funkciótípusok lényegükből eredően kölcsönösen kizárják egymást, és nem lehetnek egyszerre jelen a tudatos orientáció során. Az intuíció alkalmazása teljesen kizárja tehát az érzékelés egyidejű használatát (és fordítva), a gondolkodásé pedig az érzést (és fordítva).

jungi pszichológia, C.G. Jung, psziché, lélektani típus, gondolkodás, érzés, intuíció, érzékelés
1. ábra: A négy lélektani funkció.

A” tengely: az irracionális funkciók (intuíció és érzékelés), melyek érték- és ítéletalkotás nélkül, szemlélő konstatálással dolgoznak, és kölcsönösen kizárják egymást. / „B” tengely: a racionális funkciók (gondolkodás és érzés), melyek érték- és ítéletalkotással dolgoznak, és szintén kölcsönösen kizárják egymást.



Megfigyeltem, hogy az szinte mindenkinek magától értetődő, miért nem lehetséges egyidejűleg a gondolkodás és az érzés kritériuma alapján véleményt és ítéletet formálni — talán azért is, mert annyi irodalmi alkotás mesél nekünk már gyermekkorunk óta a „szív” és az „ész” örökös harcáról, és így viszonylag hamar megtanuljuk ill. megtapasztaljuk, hogy az, amit gondolunk, akár az ellentéte lehet annak, amit érzünk (vagy fordítva). Sokkal jobban kell viszont általában igyekeznem, ha az irracionális funkciók ellentétes viszonyát próbálom elmagyarázni olyasvalakinek, aki nem ismeri még a lélektani funkciókat és Jung tipológiáját. Ezek kapcsán hasonlatképp azt a „csúszkával” szoktam megemlíteni, mellyel egy fotószerkesztő programban egy kép élességén állíthatunk. Vagy balra húzom a csúszkát, ezzel homályosítva a képet, vagy jobbra, felélesítve azt — de nem húzhatom egyszerre kétfelé, mert az egyik döntés kizárja a másikat. Ugyanígy működik az érzékeléssel és az intuícióval is: vagy az érzékszerveim pontos, éles használatára támaszkodom, hogy a körülöttem lévő anyagi valóságot minden részletében észlelhessem és aprólékosan megfigyelhessem, vagy önkéntelenül életlenítem és homályosítom az érzékszervi obszervációt, hogy összbenyomások alapján észlelhessem a valóság többi, lappangó lehetőségeit.

Egy bérelni kívánt lakás megtekintésén egy érzékelő típus képes például minden részletet érzékelni: a pontos méreteket és a belmagasságot, a berendezési tárgyak anyagát, színét és állapotát, a háztartási gépek márkáját, apró repedéseket a falon, foltokat a kárpiton, a lakás alapszagát, vagy akár a levegő minőségét (ha erősen száraz vagy párás). Páratlan realitásérzékkel fogja úgy felmérni a megtekintett lakást, ahogyan az anyagi síkon ill. az objektív valójában „van”. Az intuitív típus azonban, akit ugyanez az anyagi valóság vesz körül, felettébb könnyen átsiklik ezen részletek felett, hiszen az intuíció őt egy összjellegű képi percepcióhoz vezeti. Megsejtheti például, hogy ez a belvárosi lakás nem olyan rég még egy ügyvédi irodaként vagy magánorvosi rendelőként szolgált, vagy hogy itt előzőleg egy fiatal külföldi pár lakott. Az, hogy ez tényleg így is van-e, példánk szempontjából lényegtelen, mert az intuíció eleget tett orientációs módjának, és spekulált. A sejtelem persze lehet a jövővel is kapcsolatos, mint például hogy lát egy inspiráló összképet arról, hogyan rendezi majd be sajátjaként ezt a tágas nappalit. Viszont még ekkor sem az előtte lévő, konkrét valóságnak, sem pedig a lelki szemei előtt felsejlett, jövőbeli valóságnak a részleteire figyel, hanem az összbenyomásra. Emiatt nehezen is tudná részletesen elmesélni, hogy minek hol a pontos helye ebben a belső összképben, amely felvillant benne.



2. Szuperior és inferior funkció

Noha minden ember pszichéjében megtalálható mindegyik lélektani funkció, alkati adottságok hatására csak az egyik funkció válik fő, más néven szuperior funkcióvá, mely a tudat által teljességgel differenciálható, és a tudatos szándék teljeskörű rendelkezésére áll. A szuperior funkciónk révén kapcsolódunk a külvilághoz, fogadjuk be annak jelenségeit, és alkalmazkodunk hozzájuk. A szuperior funkció ellenpólusa az inferior funkció, mely a tudatos funkciótól a „legtávolabb” helyezkedik el a pszichében — a tudat egyáltalán nem képes differenciálni ezt a funkciót, és emiatt tudattalan szándékának rendelkezésére áll. Mivel az irracionális és racionális alcsoporthoz tartózó lélektani funkciók lényegükből eredően kölcsönösen kizárják egymást, így ha a szuperior funkció racionális (pl. gondolkodás), akkor az inferior funkció is racionális (érzés); ha pedig a szuperior funkció irracionális (pl. intuíció), akkor az inferior funkció is irracionális (érzékelés).

Ha tehát a gondolkodás a tudatos, szuperior funkció, akkor ennek ellenpárja, az érzés alárendelt, inferior funkcióként a tudattalannal áll összeköttetésben az egyén pszichéjében. A másik két funkció, jelen esetben az intuíció és az érzékelés úgynevezett segédfunkcióként működnek, melyből az egyik (pl. az érzékelés) alkati alapon idővel a tudat differenciáló hatása alá kerül és tudatosan irányítottá válik. A másik segédfunkció (intuíció) integrálása és tudatosítása ennél sokkal hosszabb és nehezebb folyamat, mivel azonban a segédfunkciók közötti ellentét már nem olyan hangsúlyos, mint a szuperior és az inferior funkció közötti, idővel az is a tudatba emelhető. Maga az inferior funkció (jelen esetben az érzés) viszont mindig inferior marad, és minden esetben tudattalan tartalmakkal való konfrontációt jelent — ezt funkciót tehát még a legjobb esetben is csak részben tudatosíthatjuk a jungi pszichológia szerint. Inferior funkciónk azért nem hagyja magát alávetni a tudat akaratának, mert pont az a feladata, hogy a tudattalanból közvetítsen a tudat felé, elősegítve tudatos és tudattalan tartalmak szintézisének lehetőségét. (3) A funkciótípusok ill. elemi energiák ezen elrendezését az alábbi módon szemléltethetjük egy gondolkodó típus kapcsán:

jungi pszichológia, gondolkodó típus, lélektani funkciók, tudat, tudattalan, intuíció, érzés, érzékelés, gondolkodás, C. G. Jung
2. ábra: Egy gondolkodó típusú egyén pszichés felépítése a funkciótípusok alapján.

A gondolkodás szuperior funkció, mely a tudatos orientációt szolgálja. Az intuíció és az érzékelés segédfunkciókként itt még csak részlegesen van tudatosítva, így tudatos és tudattalan jelleggel egyaránt megnyilvánulhatnak — mindkettőt tudatos szintre lehet azonban emelni az individuáció során. Az érzés mindenkor inferior, tudattalan jelleggel működik.



Az inferior funkció legfőbb ismérve tehát, hogy tudatosan irányíthatatlan — emiatt mondta rá Jung, hogy „nem te tartod őt kezedben, hanem ő téged.” (4) Az inferior funkció Jacobi szavaival élve „önállóan fejti ki hatását a tudattalanból, akkor, amikor épp akarja”, és „a tudattalannal teljes mértékben átitatott, infantilis, ősi, ösztönös, archaikus jellegű.” (5) Marie-Louise von Franz képszerű leírása sokat segíthet, hogy jobban megérthessük ezt:

„Az inferior funkció bejárati ajtóként szolgál, melyen keresztül a tudattalan képei és motívumai a tudatba kerülnek. Tudatunk birodalmát egy négyajtós szobához lehetne hasonlítani, és az árnyék, az anima vagy az animusz, illetve a Selbst perszonifikációja (6) ezen a negyedik ajtón át törnek a tudatba. A másik három ajtót csak ritka esetben használják, és ez érthető is: az inferior funkció áll ugyanis a legközelebb a tudattalan birodalmához, és mivel ebből kifolyólag primitív és fejletlen marad, a tudat gyenge pontjává válik. (…) Fájó és nem kívánatos terület, hiszen állandóan új nehézségek elé állít minket, és nem hagy minket békén akkor, amikor mi azt szeretnénk. Sőt, szinte mindig rosszul időzítve jön: amikor úgy érezzük, elértünk egy bizonyos egyensúlyt vagy eljutottunk egy szilárd álláspontra, akkor történik valami belülről vagy kívülről, ami ismét felkavarja azt. Ez az erő mindig a negyedik ajtón keresztül jut el hozzánk, melyet sosem fogunk tudni elreteszelni, és mindig be fog engedni tudattalan tartalmakat, amikor a legkevésbé számítunk rá. Hálistennek, mondhatnánk, máskülönben az élet folyamata megkövülhetne és megrekedhetne egy helytelen tudati állapotban. Az inferior funkció tehát, a tudatos személyiség örök sebeként azért felel, hogy kitágítsa a tudat látókörét és új magatartást kölcsönözzön neki. Amíg nem fejlesztjük ki a másik két segédfunkciót, addig természetesen azok is nyitva tartják ajtajaikat a tudattalan előtt. Annál az embernél, aki csak a szuperior funkcióját fejlesztette ki, ugyanolyan módon nyilvánulnak meg a segédfunkciók, mint az inferior funkció. (…) És még ha sikerült is mind a három funkciót tudati szintre emelni és ajtajaikat végleg bezárni, attól a negyedik ajtó problémája még ugyanúgy megmarad, hiszen az zárhatatlan. Alázattal kell fordulnunk felé, mert a fejlődés érdekében mindig győzedelmeskedik felettünk.” (7)

Fontos megemlíteni, hogy a jungi pszichológiában „tudattalan” alatt egyaránt értjük a személyes és kollektív tudattalan tartalmait, mely fogalmakat még alaposan górcső alá fogjuk venni a IV. fejezetben. Egyelőre csak annyit említenék meg, hogy a személyes tudattalan egyéni élettapasztalataink elfelejtett és elfojtott tartalmait és rejtett tehetségeinket „tartalmazza”, vagyis pszichológiai értelemben komplexusainkat és az abból fakadó érzelmeinket öleli fel. A kollektív tudattalan tartalma viszont már egyéni élettapasztalatoktól független, azaz egyetemes — őskép-mintázatok, más néven archetípusok formájában tartalmazza az egész emberiség kollektív élettapasztalatát a legősibb létformáktól kezdve, így az emberi létezés összes öröklött ösztöne, indítéka, késztetése és reakciómintája innen ered. A jungi pszichológia nézete szerint téves az az elképzelés, miszerint az ember pszichés élete döntően tudatos, hiszen a tudattalan sokkal ősibb a tudatnál, és Jung szavaival élve a tudattalan „az elsődleges viszonyítási alap (primal datum), amelyből a tudat újra és újra kiemelkedik” — így „életünk minden fontos eseménye tudattalanunktól függ”, hiszen a tudat voltaképpen „nem más, mint a tudattalan működése.” (8) Jacobi a következőt írta ezzel kapcsolatban:

„A gyermekek élete tudattalan állapotban kezdődik, és csak később, az életkor előrehaladtával válik tudatossá. Míg az úgynevezett személyes tudattalan „elfelejtett, elfojtott, elnyomott, küszöb alatt érzékelt” tartalmai az egyén életéből származnak, a kollektív tudattalan tartalmai az emberiség történelmi kortól, társadalmi vagy etnikai hovatartozástól független, általános emberi helyzetekre jellemző, ősidőktől fogva meglévő reakcióinak lenyomata. A félelem, a veszély, a harc a túlerővel szemben, a nemek közötti kapcsolat, a szülő-gyermek kapcsolat, az anya- és apakép, a gyűlölet és a szeretet, a születéshez és halálhoz való viszonyulás, a világosság és a sötétség elvének hatalma stb.” (9)

A személyes tudattalan képi tartalmai (és a velük kapcsolatos emóciók) tehát mindannyiunk esetében a kollektív tudattalan személytelen, archetípusos tartalmából erednek, ám eltérő alkati adottságokból és élettapasztalatokból kifolyólag egyéni módon manifesztálódnak mindannyiunk személyes tudattalanjában és tudatában. A 3. ábrán jól látható, hogy az inferior funkció közvetlen kapcsolatban van a személyes tudattalannal (B-1; I-II-III), melynek egyéni tartalmát a kollektív tudattalan örökérvényű, személytelen archetípusos tartalma (B-2; IV-V) kvázi forrásként „táplálja”. Ezen az ábrán — továbbra is egy gondolkodó típus esetében —, az érzés inferior funkcióként közvetlenül “rákapcsolódik” a tudattalan tartományára, közvetítő réteget formálva a tudattalan és tudat között. Az inferior funkció tehát tudattalan tartalmakat közvetít a tudat felé egy (a tudat számára) rendkívül furcsa, archaikus, erőteljes és elragadó „idegen nyelven”, ami egyfelől azt hivatott biztosítani, hogy a tudat mindenképpen felfigyeljen a tudattalan üzeneteire, másfelől pedig azt, hogy a tudat rendszeresen figyelmeztetve legyen, hogy nincs kizárólagos hatalma a psziché felett, és hogy alázatosan együtt kell dolgoznia a saját létét biztosító tudattalannal — máskülönben összetörhet és visszazuhanhat a kollektív tudattalan személytelen, archetipikus világába, ahonnan még a gyermekkorban emelkedett ki hosszadalmas és fáradságos pszichés folyamatok során.

jungi pszichológia, psziché, C.G. Jung, tudat, tudattalan, lélektani funkciók, személyes tudattalan, kollektív tudattalan, a psziché felépítése
3. ábra: Egy gondolkodó típusú egyén pszichés felépítésének ábrázolása. (10)

A: a tudat tartománya — B: a tudattalan tartománya // B-1 (I-III): a személyes tudattalan tartománya — B-2 (IV-V): a kollektív tudattalan tartománya // V: a kollektív tudattalan azon része, amely soha nem tudatosítható — IV: a kollektív tudattalan azon része, amely még képes a tudatba törni — III: komplexusainkkal összefüggő érzelmeink — II: elfojtott pszichés tartalmak — I: elfelejtett pszichés tartalmak // 4: érzés mint tudattalan, inferior funkció — 3: érzékelés mint másodlagos segédfunkció — 2: intuíció mint elsődleges segédfunkció — 1: gondolkodás mint tudatos, szuperior funkció.



Mindenképpen el kell tehát kerülnünk, hogy valaha is erkölcsi vonatkozásban gondolkodjuk az inferior funkcióról, miszerint az eredendően „rosszabb” lenne, mint a tudatos, szuperior funkció. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy az inferior funkció esetében kizárólag pszichés fejletlenségre, nem pedig morális értelemben vett alsóbbrendűségre utal az „inferior” jelző. Ez a fejletlenség javarészt öntudatlanságában, szabályozhatatlanságában, bizonytalanságában, sebezhetőségében, kényszerességében és lassúságában jut kifejeződésre, mely kvalitásokat a IV. fejezetben tüzetesen is megvizsgálunk — amellett, hogy sorra vesszük az inferior funkció néhány megnyilvánulási lehetőségét lélektani típusonként. Jelenleg viszont tovább kell lépnünk és röviden át kell tekintetnünk a jungi pszichológia libidoelméletét is, ami azért kulcsfontosságú, hogy az állatövi jegyek modális csoportosítását is elhelyezhessünk a jungi szisztémában, valamint hogy ezáltal kibővíthessük a szuperior-inferior funkciók komplementer jellegét és kompenzatorikus kapcsolatát, amit egyelőre a következő táblázat hivatott összefoglalni:

Szuperior funkció ill. elem

Inferior funkció ill. elem

Segédfunkciók ill. elemek

Intuíció — tűz (irracionális)

Érzékelés — föld (irracionális)

Gondolkodás — levegő (racionális) és/vagy érzés — víz (racionális)

Érzékelés — föld (irracionális)

Intuíció — tűz (irracionális)

Gondolkodás — levegő (racionális) és/vagy érzés — víz (racionális)

Gondolkodás — levegő (racionális)

Érzés — víz (racionális)

Intuíció — tűz (irracionális) és/vagy érzékelés — föld (irracionális)

Érzés — víz (racionális)

Gondolkodás — levegő (racionális)

Intuíció — tűz (irracionális) és/vagy érzékelés — föld (irracionális)


3. A jungi pszichológia libidoelmélete

A jungi pszichológia libidonak, más néven pszichés energiának nevezi „mindazon erők együttesét, amelyek a pszichés rendszer egészét áthatják, alakítják és összekapcsolják.” (11) A pszichés energia, akárcsak a természettudományokban, a (jungi) pszichológiában is elvont fogalmat takar, hiszen tiszta formájában nem tudjuk érzékelni, csakis megnyilvánulási módjainak kutatásával tudhatunk meg róla többet. Fontos leszögezni, hogy energetikai szempontból a pszichét zárt rendszernek tekintjük, mely a fizikában azt jelenti, hogy csak a belső erők ill. alrendszerek hatása érvényesül — jungiánus értelmezésben ezek az alrendszerek a tudat és a tudattalan. És mint azt a természettudományok révén már ismerjük, csak akkor lehet szó energiaáramlásról, ha az alrendszerek energetikai eloszlásában egyenlőtlenség lép fel. Mint ahogy a folyó vizének áramlása a mederszint emelkedésének és süllyedésének feltétele, úgy feltétele a tudat és a tudattalan energetikai töltöttségének folytonos ingadozása a pszichés energia áramlásának.

Toni Wolff jungi analitikus tér-idő kontinuumban helyezte el a pszichés energiát, melynek fluktuációját szerinte két különböző folyamattal is ki lehet fejezni: egyfelől egy horizontális, diakrón folyamat elve szerint, mely a pszichés energiát történeti ill. időbeli lefolyásában, egymást követő események alapján vizsgálja; másfelől pedig egy vertikális, szinkrón folyamat elve szerint, amely a pszichés energiát egy adott pillanatban annak helyzeti eloszlása alapján szemléli, vagyis a tudat és a tudattalan töltöttségének pillanatnyi különbségét, és a közöttük lévő energiaáramlás pillanatnyi irányát vizsgálja. (12)

Az első, horizontális perspektívából indulunk ki akkor, amikor a pszichés energiaáramlást kronologikusan vizsgáljuk. Hamaker-Zondag szerint a következő kijelentéseket csak ebből a szemszögből tudunk megérteni: „X dolog korábban nagyon érdekelt, de már teljesen elvesztettem iránta az érdeklődésemet” vagy „régebben sokkal jobban foglalkoztatott a külvilág véleménye, de már sokkal közönyösebben viszonyulok hozzá”. Ezekben az esetekben ugyanis a pszichés energia, ami korábban egy bizonyos tudatos területen volt befektetve, „elvándorolt” onnan és egy tudattalan területen aktiválódott. A psziché mindig egyensúlyra törekszik, és a pszichés energia időbeli vándorlása ebben kulcsfontosságú szerepet tölt be. Amikor például a tudat túl sokáig túl nagy szerephez jut a tudattalannal szemben, és a tudattalan igényei hosszan elfojtásra kerülnek, akkor a tudattalan egy idő után kompenzáló tevékenységbe kezd az akut „töltéskülönbség” kiegyenlítése végett (mely folyamatba a tudatnak vajmi kevés beleszólása van). Ez történik például akkor, ha túl sokáig támaszkodunk a tudatos, szuperior funkciónkra, még olyan élethelyzetekben is, ahol az inferior funkció vagy a segédfunkciók használata sokkal „célszerűbb” — például amikor egy gondolkodó típus túl sokáig ignorálja érzelmeit, és kizárólag logikai szempontból vizsgálódik velük kapcsolatban („nincs is okom dühösnek lenni”), vagy amikor az érzékelő típus „nem látja a fától az erdőt”, és túl egyöntetűen indul ki a jelenből, illetve az érzékelhető, konkrét tényekből, ami meggátolja abban, hogy nagyobb összefüggéseket is észrevegyen, vagy hogy a még „érzékelhetetlen” jövővel is foglalkozzon néhány gondolat erejéig. A tudattalan ideális esetben ekkor automatikusan energiát kezd el elvonni a túlenergizálódott tudatból, mely folyamatot minden esetben az inferior funkció aktivizálódása és tudatba törése jelez: a gondolkodó típust most valósággal elárasztják az archaikus jellegű érzelmei (adott esetben a dühe), az érzékelő típus pedig gyermeki elevenséggel jövőtervezésbe kezd.

A második, vertikális perspektívából kiindulva már nem időbeli lefolyást, hanem szinkron komplementaritást vizsgálunk, vagyis a psziché alrendszereinek pillanatnyi energetikai viszonyulását — abból kiindulva, hogy ha a tudatból valami „hiányzik” vagy „eltűnik”, akkor az csakis a tudattalanba vándorolhat át, felerősítve annak energetikai töltését. Hamaker-Zondag a következő, jól ismert kijelentést említi, melynek pszichés okát csak ebből a szemszögből tudjuk megérteni: „nagyon szeretnék X dolgot csinálni, de az akaraterőm ellenére egyszerűen képtelen vagyok (elegendő) energiát belefektetni”. Az az energia tehát, ami nem áll a tudat ill. annak akaratának rendelkezésére, magától értetődően a tudattalan tartományában keresendő. Ha itt lép fel (ideiglenes) energiatöbblet, az a tudat számára általában olyan kellemetlen, akár neurotikus tünetekkel jár, mint az intenzív éjszakai álmok, idegesség, nyugtalanság, érzelmi ingerelhetőség, megmagyarázhatatlan félelmek, depresszió és így tovább. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezek a társadalmunkban sokszor szégyellt és elégtelenül megértett tünetek ill. zavarok is csak a pszichés egyensúly helyreállítása végett jelentkeznek. Az inferior funkció persze e szinkron megközelítésben is ugyanazt a közvetítői szerepet játssza, hiszen energiát von magához a tudatból, melyet aztán „átad” a tudattalannak, miközben figyelemfelkeltő fejletlensége révén egyúttal „jelez” is a tudat felé, hogy éppen energiaáramlás indult meg a tudattalan irányába. Így például biztos lehet benne egy érző típus, hogy éppen a tudattalan felé áramlik a pszichés energia, ha azon kapja magát, hogy a logika ok-okozatiságát alkalmazva kényszeresen az érzelmein „rágódik”, és gondolati megközelítéssel szándékozik megérteni és „rendbe tenni” őket. De mondjuk az intuitív típus is biztos lehet ugyanebben, ha hirtelen fellépő, kényszeres figyelmet konstatál olyan apró, materiális részletekkel kapcsolatban, melyek normális esetben teljesen elkerülik a figyelmét.

Mindkét nézőpont esetében nagyon fontos, hogy szem előtt tartsuk, hogy a psziché zárt rendszerében a teljes energiamennyiség állandó, és hogy a pszichés energia sem spontán kialakulásra, sem spontán megsemmisülésre nem képes. Kizárólag idő- és térbeli hely(zet)változtatásra van lehetőség a két fő alrendszer, vagyis a tudat és a tudattalan között. Az inferior funkció pedig azért játszik kulcsfontosságú szerepet ebben a pszichés folyamatban, mert általa bizonyosodhat meg róla a tudat, hogy az energia most a tudattalan irányába áramlik, és hogy ideje figyelnie a tudattalan inferior funkció által közvetített jelzéseire.



4. Progresszió és regresszió

A psziché önálló és önszabályozó rendszerében az energia tudat és tudattalan közti dinamikus áramlásának iránya alapján megkülönböztetünk progresszív és regresszív mozgást. Progresszív mozgás esetén a tudat felé áramlik a pszichés energia, a külső világ követelményeihez való alkalmazkodás képességének fejlődése céljából, a tudatos beállítódási és funkciótípusok differenciációja révén (a beállítódási típusról a következő pontban beszélünk). Az a korábban tárgyalt folyamat, hogy fejlődésünk során a funkciótípusok közül az egyik fő, szuperior funkcióvá válik, vagy hogy egy segédfunkció a fejlődés során egyre tudatosabb szintre kerülhet, szintén a progresszió eredménye, amely az adott, arra alkatilag alkalmas funkciótípust szükségszerűen továbbfejleszti a külvilágban való orientáció és ahhoz való alkalmazkodás végett. A progresszió folyamata a tehát mindig a tudat „javára” zajlik, feladata pedig a környezethez és annak tudatos elvárásaihoz való alkalmazkodás — mely folyamatban a szuperior funkció és az egyik (ritka esetben pedig mindkettő) kellően differenciált segédfunkció tölt be kulcsfontosságú szerepet.

Képtelenség persze mindig csak a külvilág elvárásainak megfelelni — egyrészt azért, mert vannak olyan helyzetek, ahol a tudatos funkció(k) használata alkalmatlan a külvilághoz való alkalmazkodáshoz, másrészt pedig azért, mert a saját, belső elvárásainkhoz — mely bizonyos része gyakran tudattalan — szintén alkalmazkodnunk kell a pszichés egyensúly megteremtése végett. Ilyenkor lép fel a regresszív energiaáramlás, melynek során a tudattalan tartalmai töltődnek fel energiával, és azok az inferior funkció „közvetítésével” a tudat felé törekszenek. Ez automatikusan bekövetkezik akkor, ha a külső körülményekhez való alkalmazkodás során túl sok belső, személyes tényezőt nyomtunk el vagy hagytunk figyelmen kívül — a regresszió folyamán ezek az elfelejtett ill. elfojtott szubjektív tényezők feltörnek a tudattalanból, és utólagosan is „megkövetelik” a hozzájuk való alkalmazkodást. (13) Elmondhatjuk továbbá azt is, hogy minél intenzívebb ill. hosszabb volt egy adott progressziós fázis, annál intenzívebben ill. hosszabban tart majd az azt követő regresszió is. A tudat számára általában annál kellemetlenebb lehet egy regressziós fázis, minél régebb óta ignorál és fojt el tudattalan tartalmakat és kívánságokat, melyeket az inferior funkció (ill. a még tudattalan segédfunkció) most a természet nyers, ősi erejével közvetít felé.

C.G. Jung, jungi pszichológia, tudat, tudattalan, progresszió, regresszió, energiaáramlás, libido
4. ábra: A pszichés energia progresszív és regresszív jellegű áramlása.

A regresszió folyamata pontosan ugyanannyi veszélyt rejt magában, mint amennyi áldást. Ha extrém regresszióról beszélünk, ami nagymértékű ill. hosszútávú tudatos elfojtásnak vet véget, akkor a tudatba a feltörekvő tudattalan ideiglenesen visszavetheti az egyént egy korábbi fejlődési szintre (neurózis), vagy akár teljesen átveheti az irányítást az egyén tudata felett (pszichózis). Ugyanakkor a regresszió ennél kevésbé extrém, rendszeres és rövidtávú megnyilvánulása rendkívül fontos a pszichés egyensúly fenntartásának folyamatában, hiszen a regresszió révén ismerjük fel és elégítjük ki belső világunk tudattalan igényeit, ami után a külvilág tudatos igényeihez is sokkal konzisztensebben és autentikusabban tudunk majd alkalmazkodni, hiszen a külső alkalmazkodás ez esetben már nem megy a belső alkalmazkodás rovására.

Képzeljük el, hogy egy rendkívül aktív, stresszes nap után már semmire nincs erőnk este (tipikus regressziós „tünet”), és úgy döntünk, átteszünk másnap délelőttre a még aznap estére betervezett baráti találkozót. Amikor aztán az esti lazítás és a pihentető éjszakai alvás (regresszió) után reggel újult erővel ébredünk, ismét kedvet és erőt érzünk a találkozóhoz, ami pozitív értelemben befolyásolja annak minőségét is, hiszen most már ismételten van pszichés kapacitásunk a „külvilággal” foglalkozni, és aktívan részt venni a másikkal való beszélgetésben — ám ha tegnap este erőltettük volna ugyanezt, rengetegszer elmeredtünk és elkalandoztunk volna, azt az érzést keltve a másikban, hogy nem is figyelünk rá. Azt is regresszió „áldásos” folyamatának köszönhetjük tehát, hogy az éjszakai álmok során a tudattalan ismét energiával töltődik fel, és hogy a psziché nappali, nagymértékben tudatos aktivitása közben felborult energetikai egyensúly reggelre többé-kevésbé ismét helyreáll. Így talán már ebből az egyszerű, mindennapi példából látszik, miért is nem szabad összekeverni a progresszió lélektani fogalmát a fejlődéssel és az evolúcióval, valamint a regresszió lélektani fogalmát a visszafejlődéssel és az involúcióval. Hamaker-Zondag ennek kapcsán azokat az állat- és növényfajokat említi, melyek ősidők óta léteznek bárminemű fejlődés ill. differenciáció nélkül, és ezzel kapcsolatban párhuzamot von az ember pszichés létezésével, mely szintén lehet erősen progresszív anélkül, hogy valódi pszichológiai fejlődésről beszélhetnénk. (14) Ugyanígy a regressziós folyamat sem jelent automatikus degenerációt, amit Jacobi a következőképpen nyomatékosít:

„Bár a regresszió az egyéni lélekben többnyire a zavar tünete, ugyanakkor az egyensúly helyreállításának — vagy még inkább a psziché kitágításának — egyik útja is. Hiszen a regresszió aktiválja a képeket, felemeli őket a tudattalanból — például az álmok esetében — és lehetővé teszi a tudat gazdagodását, mivel egyidejűleg, még ha differenciálatlan formában is, de tartalmazza az új lelki egészség magvait, tudatba emelve azokat a képeket és szimbólumokat, amelyek mint „energiaátalakítók” képesek a pszichés folyamatokat ismét a progresszió irányába fordítani.” (15)

Egy egyensúlyban lévő pszichében tehát legalább olyan fontos és gyakori szerepet tölt be a tudattalan képi, szimbolikus tartalmait „mozgósító” és a belső világ visszafojtott igényeit „kihangosító” regresszió, mint a tudatos és a tervezett életet előmozdító, illetve a környezethez való alkalmazkodást elősegítő progresszió.



5. Extraverzió és introverzió

A progressziót és a regressziót az imént a pszichés energiaáramlás fázisaiként vizsgáltuk meg, melyek intenzitását a tudat és a tudattalan közti „töltéskülönbség” határozta meg. Progresszió esetén az „előre” volt a kulcsszó — illetve a „felfelé”, hogy ha a psziché egyszerűsített, kétdimenziós ábrájából indulunk ki, ahol a tudat a fenti tartomány —, míg regresszió esetén a „hátra” és a „lefelé” kulcsszavak voltak irányadók. Mielőtt belevágnánk az asztrológiai modalitások vizsgálatába a jungi pszichológia libidóelmélete alapján, fontos még tisztáznunk az extraverzió és introverzió fogalmakat is, melyeket a jungi pszichológia beállítódási típusnak nevez. Ugyanolyan kompenzatorikusan működnek, mint a funkciótípusok: tehát a tudatos extraverzió tudattalan introverziót, a tudatos introverzió pedig tudattalan extraverziót feltételez.

A beállítódási típus esetén az én (szubjektum) és a külvilág (objektum) közötti viszonyulást vizsgáljuk. Az én a tudat középpontját avagy szubjektumát képezi a jungi megközelítésben, amely egyfelől a környezethez való alkalmazkodásért felelős, másfelől pedig a külső és belső környezetből származó információk észleléséért ill. azok közvetítéséért a tudat felé. Egy adott pszichés tartalom tehát mindaddig tudattalan, amíg az én nem érzékeli és tudatosítja azt. (16)

Introverzió esetén az én a kiindulópont, a külvilág pedig csak másodlagos. Az objektum — bármely jelenség, ember, tárgy stb. a külvilágban — szerepe kimerül annyiban, hogy kívülről „ingereli” a szubjektumot, az egyén belső világát, melybe az introvertált egyén megpróbálja adaptálni és integrálni az objektumot. Az introverzió voltaképp egy folyamatos konfrontáció az egyén szubjektív világa és az őt körülvevő objektív világ között, egyensúlyra törekedve a kettő között — a kulcsszó tehát a „befele”.

Az extraverzió ennek az ellentéte, itt már a „kifele” a kulcsszó. Most az objektum a kiindulópont, és a szubjektum szerepe mellékes a külvilághoz való alkalmazkodás közben. Az extravertált egyén szoros kapcsolatban áll a külvilággal, sőt egyenesen szüksége van arra önkifejeződés céljából, melynek során az objektív valóság normái és elvárásai a mérvadók számára, és belső világának elvárásait is azokhoz próbálja igazítani. Ezt persze csak egy ideig képes fenntartani anélkül, hogy ne kerülne konfliktusba belső világának igényeivel és elvárásaival, melyek figyelembevételére inferior introverziója előbb-utóbb mindig rákényszeríti.

Az extravertált és az introvertált egyén ugyanazt a külső valóságot érzékeli, viszont míg az extravertált beállítódású egyén kiindulópontnak veszi az objektumot, egzaktan elfogadja azt, alkalmazkodik hozzá és közvetlen kapcsolatba lép vele, az introvertált beállítódás már nem veszi kiindulópontnak azt, és az objektumra való visszajelzés egy belső, szubjektív reakció eredménye. Egy introvertált tudat számára tehát egész egyszerűen az a mérvadó, hogy milyen belső képként jelenik meg („konstellálódik”) a külső objektum, és az milyen pszichés reakciót hoz létre itt olyan képekre és szimbólumokra kell gondolni, melyeket a regresszió hoz fel a személyes vagy a kollektív tudattalan tartalmából. Egy introvertált egyén tehát akaratlanul szubjektivizálja az objektumot, amely személyessé teszi a külvilághoz való viszonyulását, így őt inferior extraverziója kényszeríti rá időnként arra, hogy a külvilág fontosságát is figyelembe vegye, és hogy tárgyilagosabban viszonyuljon környezetéhez.

C. G. Jung, jungi pszichológia, tudat, tudattalan, extravertált, introvertált, extraverzió, introverzió, objektum, szubjektum, én, ego
5. ábra: Az introvertált és az extravertált beállítódású tudat dinamikai eltérése.

Az utóbbi évtizedben, különösen a saját generációm és az utánunk születettek körében rendkívül népszerűvé vált az extravertált és introvertált kifejezések szakszerűtlen (mindenesetre semmiképp sem jungiánius vonatkozású) — használata, mely sok esetben erős értékítéletet is hordoznak. Egyes előítéletek szerint az extravertált egyén minden esetben beszédes, kedves, jókedvű, társasági, környezetéhez jól alkalmazkodó, ellenben a visszahúzódó, szűkszavú, aszociális és gyakran hideg introvertált egyénnel. Munkaköri leírások és önéletrajzok tömkelegében találjuk meg az „extravertált” kifejezést, az ideális jelölt leírása és a személyes kvalitások felsorolása kapcsán. Óriási badarságok pedig ezek, hiszen a fenti tulajdonságok sokkal inkább függenek össze más pszichés dinamikákkal (mindenekelőtt komplexusainkkal), mintsem a tudatos beállítódásunkkal. Hamaker-Zondag is felhívja erre a figyelmet, és megemlíti, hogy egy agresszív, lobbanékony természetű extravertált egyén a külvilággal való kapcsolatteremtés és az ahhoz való „alkalmazkodás” során is durvaságra és indulatosságra hajlamos, és nyomatékosítja, hogy a kedvesség és a jó alkalmazkodóképesség legalább annyira nem egyenlő az extraverzióval, mint ahogy a szociális alkalmazkodás hiánya vagy a zárkózott, barátságtalan viselkedés nem egyenlő az introverzióval. (17) Megjegyzi azt is, hogy az introvertált egyén szintén tanul és alkalmaz illemet, ezáltal pedig úgyanúgy képes társadalmilag adekvát módon, bármiféle aszociális viselkedés nélkül boldogulni egy ismeretlen szituációban, miközben lelki szemei előtt óvatosan kifürkészi dolgok és személyek szubjektív jelentését is.

Akárcsak a szuperior funkciótípus esetében, ugyanúgy igaz a beállítódásra is, hogy elsősorban alkati tényezők határozzák meg, és képtelenség valakit „átnevelni” egy másik beállítódásra. Fontos továbbá azt is kijelenteni — akárcsak a funkciótípusok esetén tettük —, hogy mindenkiben ott van mind a két beállítódási mód, és ezek természetes lelki folyamatokként ritmikusan váltogatják egymást. Tehát amikor valakire azt mondjuk, hogy extravertált beállítódású, azt értjük alatta, hogy az illető pszichéjében az extravertált viszonyulás a gyakoribb ill. a hosszasabb, nem pedig azt, hogy kizárólag csak extravertált módon orientálódik.

Felmerül továbbá még egy fontos kérdés, melyet főleg olyanok szegeztek felém, akik konkrét értelemben közelítették meg a jungi pszichológia átvitt értelmű, szimbolikus libidoelméletét. Ennek jelképessége azért kulcsfontosságú, mert a jungi pszichológia nem azt firtatja, hogy „valóban” létezik-e pszichés energia, hanem arra keres választ, hogy milyen rendező elvek alapján működhetnek a különféle pszichés folyamatok — ezek képletes leírására pedig az energiaáramlás fizikai törvényszerűségei legalkalmasabbak. Így tehát, amikor valaki (jogosan) felteszi a kérdést, hogy lehet-e egyfajta „egyenlőségjelet” tenni progresszió és extraverzió, valamint regresszió és introverzió között, azt szoktam válaszolni, hogy igen is, meg nem is. Elméletben nem, mert ezek abszolút külön fogalmak, gyakorlatban pedig igen, mert véleményem szerint igenis összefüggenek. Elméletileg az extraverzió és az introverzió egyaránt történhet progresszív és regresszív módon. Ha valaki például extravertált beállítódású, elviekben ugyanúgy megtarthatja az objektummal való elsődleges kapcsolatát, miközben „belül” éppen regresszió folyik, melynek hatására belső világát és annak elvárásait is figyelembe veszi a külvilághoz való alkalmazkodás közben. Ez azonban egy szinkron elv szerinti példa — egyfajta lehetséges pszichés pillanatkép —, ám ha a diakrón elv szerint, azaz hosszú távon kísérnénk figyelemmel egy (kimondottan) extravertált és egy introvertált beállítódású egyén pszichés energiájának áramlását, szinte biztosan kijelenthetnénk, hogy az extravertált egyén pszichéjében többségében a progresszív energiaáramlás volt érvényben — melynek során a tudat és a tudatos funkció(k) kaptak fő szerephez —, míg az introvertált egyén pszichéjében a regresszív energiaáramlás volt meghatározóbb, melynek során a tudattalan tartalmai és az inferior funkció is rendszeresen aktivizálódtak.

Véleményem szerint a progresszió és a regresszió folyamata ugyanúgy viszonyul az extravertált és introvertált beállítódáshoz, mint ahogy a tesztoszteron és az ösztrogén hormonok viszonyulnak a maszkulinitáshoz és a femininitáshoz: nem lehet közöttük egyenlőségjelet tenni, és nem is ez a két hormon generálja kizárólagosan a férfias és a nőies külső jegyeket, azt viszont mindenképp kijelenthetjük, hogy rendkívül szoros közöttük a kapcsolat.

 

Hivatkozások és jegyzetek:

(1) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 67.

(2) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 26.

(3) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 30.

(4) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 31.

(5) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 31.

(6) Ezekről a fogalmakról majd a IV. fejezetben beszélek részletesen.

(7) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Elementen en kruizen als basis van de horoscoop. Uitgeverij (8) Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1979. 27-28.

(8) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 24.

(9) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 24.

(10) Saját készítésű ábra a következő forrás alapján: Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 49.

(11) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 71.

(12) Wolff, Toni.: Studien zu C.G. Jungs Psychologie. Rhein-Verlag, Zürich, 1959. 174.

(13) Hamaker-Zondag, Karen M.: Elementen en kruizen als basis van de horoscoop. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1979. 52.

(14) Idem, 54.

(15) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 79.

(16) Idem, 21-22.

(17) Hamaker-Zondag, Karen M.: Jungs psychologische typen in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2016. 30.

Comments


bottom of page