top of page
  • Kristóf Csörnyei

II. A Napjegy és a lélektani típus — 1. rész: tűz és föld

Frissítve: 2022. febr. 13.


Temérdek kiváló, összetett lélektani analízis íródott már mind a jungiánus, mind az asztrológiai tipológia alapján, így én a következőkben csupán átfogó jelleggel ás a teljesség igénye nélkül kombinálom ezeket, kifejezetten a jungi pszichológia libidoelmélete alapján. Úgy érzem, egyébként is ennek az elméleti okfejtése a leghiányosabb a magyarul elérhető asztrológiai irodalmakban. A következő átfogó leírások alapjául Carl Jung, Marie-Louise von Franz, James Hillman, Karen-Hamaker Zondag, Liz Greene és Stephen Arroyo művei (1) szolgáltak, de ötvöződnek saját észrevételeimmel is. Noha a következőkben a Napjegyeket a beállítódási típussal is összekapcsolom, szeretném még egyszer leszögezni, hogy a Nap jegyének modalitása (kardinális, szilárd vagy változó) egyáltalán nem minden esetben árulja el az egyén tényleges beállítódási típusát (extravertált vagy introverált). Kizárólag az alkatilag szuperior funkciótípusban lehetünk szinte teljesen biztosak a Napjegy eleme alapján (kivéve azt a néhány speciális esetet, melyekről az előző fejezetben szót ejtettünk). Az egyén beállítódásának megállapítása azonban sokkal bonyolultabb ennél, és megkívánja a horoszkóp teljes energetikai összképének vizsgálatát. A következőkben tehát tudatosan folyamodok „teoretikus” általánosításhoz annak érdekében, hogy érthetően és lényegretörően szemléltessem a Napjegyeket lélektani típusokként.

Azt, hogy miért a Napjegy határozza meg ilyen pontosan és megbízhatóan az alkatilag szuperior funkciótípusunkat, már az előző fejezetben kifejtettem. Egyes asztrológusok — különösen azok, akik a Berne-féle tranzakcióanalízissel dolgoznak — jogosan tehetik fel a kérdést, hogy mi a helyzet a többi, legalább olyan fontos „énállapotunkkal”, melyekről születési horoszkópunkban a Nap mellett még az Aszcendens (a teljes első ház) és annak ura, a Hold, sőt nyugati társadalmunkban még Merkúr is pontos tájékoztatást ad. Nos, ezek szerepe és fontossága semennyire sem kompromittálódik ebben a megközelítésben, mindössze alárendelődnek egy fő rendező elvnek, mégpedig a Napnak. A jungi pszichológia fő fókuszában a tudattalan működésével harmóniában zajló tudatosodás és az azzal összefüggő individuáció áll, így véleményem szerint evidens, hogy a tudatos én szimbólumaként és központi, rendező elvként csakis a Nap lehet az elsődleges kiindulópont és a fő viszonyítási alap a születési horoszkópban.

Tekintettel a védikus asztrológiára — mely a nyugatitól eltérően lunáris alapokon nyugszik, tehát nem a Napból, hanem a Holdból indul ki — elég radikálisnak hangozhat mindez. Nem szeretnék túlságosan mélyen belemenni ebbe a viszonylag kényes témába, mely sajnos még mindig túl könnyen osztja meg az asztrológusokat annak ellenére, hogy véleményem szerint tökéletesen megfér egymás mellett a két asztrológiai irányzat, ha tiszteletben tartjuk fő gyakorlati céljaikat. Egy kis általánosítással elmondható ugyanis, hogy más területekre koncentrál a kettő: míg a nyugati asztrológia a psziché szerkezeti felépítését, és az egyén általános pszichológiai folyamatait ill. annak rejtett aspektusait vizsgálja, középpontban a „hogyan működöm és miért működöm így?” kérdéssel, addig a védikus asztrológia sokkal erősebben koncentrál a lélek eredetére és a különféle inkarnációkon átívelő érzelmi múlt felderítésére, melyet karmánk alapjaként a Hold jelképez, így központi kérdése is sokkal inkább az, hogy „honnan származom és mit kell leginkább megtanulnom ebben az életfordulóban?” Ez természetesen egy nagyon leegyszerűsített gondolatmenet, hiszen a nyugati asztrológia is foglalkozik a lélekeredet ill. a lélekküldetés kérdésével, valamint a védikus asztrológiában is szerepet kap az egyén pszichés működése. Általánosságban beszélve azonban tényleg máshol van a hangsúly, és a két ágazat közötti technikai eltérések (másfajta horoszkópábra, állatöv, időszámítás, fényszögek stb.) konkrétan is manifesztálják ezt. Noha az asztrológusok túlnyomó többsége csak az egyiket használja fő modelljeként, többen kombinálják is a kettőt, meggyőző eredményekkel. A jungiánus asztrológia mindenesetre világszerte a nyugati modellre épül — jómagam is nyugati asztrológus vagyok, de mivel több ízben is volt már lehetőségem betekintést nyerni a védikus modellbe, maximálisan elismerem és megbecsülöm annak értékét a nyugati asztrológia mellett.

A jungiánus asztrológia bizonyos szempontból teljesen hű marad tehát Naprendszerünk objektív valóságához: a Nap körül kering minden planéta, beleértve a Földet is, és a Hold Föld körüli keringése is csak ezáltal lehetséges. Pszichológiai értelmezésben a Hold tehát egy velünk született impulzust jelképez, mely reprodukciós képességének segítségével temérdek mennyiségű megjelenési formában képes kifejezni a Nap által szimbolizált teremtő, vezető és rendező princípiumot, mely az embert élteti. Ennek a megfoghatatlan, szellemi archetípusnak ad konkrét megjelenést és anyagi formát azáltal, hogy visszatükrözi fényét. A Hold archetípusa tehát átvitt értelemben a psziché reprodukciós (visszaismétlő) és reflekciós (visszatükröző) képességét, gyakorlati értelemben pedig tudattalan érzelmi világunkat és a tudattalanul elsajátított viselkedésmódjainkat jelképezi. A születési horoszkópban elfoglalt helye megmutatja az egyén automatikus, magától értetődő reakciómintáját, tehát azt a viselkedési stílust, amelyet bizonytalanság vagy veszély esetén automatikusan és azonnal „felvesz”, valamint azt a magatartásmódot, amelynek manifesztációja elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezze magát bőrében. A Hold princípiuma azt attitűdöt szimbolizálja tehát, amellyel tudattalan reakcióinkat és szükségleteinket konkrét kifejezésre juttatjuk. Mindezek alapján talán már magától értetődő, miért is nem játszhat szerepet Holdunk a tudatos orientációt biztosító szuperior funkció meghatározásában. Hamaker-Zondag a következőképpen értekezik ezzel kapcsolatban:

„Amikor minden további nélkül kijelentjük, hogy a Kos Napjegy és a Kos Holdjegy ugyanúgy úttörő tulajdonságokat jeleznek, akkor megfeledkeztünk egy fontos tényezőről, mégpedig arról, hogy a Napnak ezek esszenciális tulajdonságai, melyekkel természetes szükséglete alapján saját lényegét hivatott kibontakoztatni, míg a Hold csak megszokott reakcióként és berögzült szokásból fejezi ki őket, azon szükséglete alapján, hogy bizonytalan szituációkban bizonyosságot nyújtson. A Hold ezáltal sokkal kevésbé állandósult és szilárd, mint a Nap, ám amiatt, hogy a Hold bizonytalan, kényes vagy fenyegető szituációkban oly gyorsan átveszi az irányítást, érzelmileg rendkívül könnyen azonosítjuk magunkat a Holddal. A Nap és a Hold közötti konfliktusok emiatt azt az érzést kelthetik az emberben, mintha két különböző ember lenne egy testben. (...) A Napjegy és a Holdjegy közötti különbséget talán úgy lehetne a legjobban megfogalmazni, hogy a manifesztáció szintjétől függetlenül a Nap valóban az, amilyen jegyben áll, míg a Hold csak úgy tesz, mintha az a jegy lenne.” (2)

Ugyanez igaz az Aszcendens által szimbolizált pszichés funkcióra is, melyben szintén nem jut szerephez az a tudatosság, amelyet a Nap képvisel. Az Aszcendens a külvilág bármely objektumával és ingerével szembeni közvetlen és differenciálatlan fellépésünket jelöli, testi és pszichés értelemben egyaránt. Azt a viselkedésmódot is jelképezi, ahogyan belekezdünk a dolgokba és ahogyan hozzáfogunk valamihez, de önfenntartó és ellenálló képességünkről, vitalitásunkról és egészségünkről is tájékoztatást ad (utóbbiról a hatodik házzal egyetemben). Ezt a Holdéhoz hasonló ösztönös fellépést össze sem lehet hasonlítani a Nap fő integrációs feladatkörével, mely személyiségünk kibontakoztatásának módját jelképezi, összhangban a legmélyebb lényegünkkel. Az én szimbólumaként a Nap ugyanis azt jelöli, hogyan orientálódunk tudatosan a világban, és hogy miként próbáljuk meg integrálni a tudattalan tartalmait, valamint azt is, hogy miképp igyekszünk megvalósítani céljainkat és ideáljainkat annak érdekében, hogy leginkább önmagunkká váljunk. Az alkatilag differenciálandó funkciótípust tehát kétségtelenül a Napjegy jelöli, és ha nagy átlagot nézünk, az emberek túlnyomó többsége automatikusan azt a funkciótípust fejleszti szuperiorrá, melyet születési horoszkópjában a Nap eleme jelöl.

Szeretném még egyszer leszögezni azt is, hogy a hivatalos jungiánus tipológia nem ismer változó típust. A lélektani tipológiák csak extravertált és introvertált beállítódást tartanak számon, és azokat is azzal a fenntartással, hogy az emberek legnagyobb részében a beállítódási módok keveredve vannak jelen. Minden ember egyaránt képes tehát extra- és introverzióra, hiszen ezek alapvetően ritmikusan váltogatják egymást, mint a nap és az éjjel, vagy mint az ár és az apály. Így ha azt mondjuk, hogy valakinek kimondottan extra- vagy introvertált a beállítódási típusa, azt mindig diakrón értelemben értjük, tehát hogy egy hosszabb időt vizsgálva ill. mindent egybevéve meghatározóbb az egyik, mint a másik. Véleményem szerint azonban rendkívül fontos definiálni egy harmadik, változó típust is, melyet nem pusztán az egyik beállítódási típus túldominálásának hiánya határoz meg, hanem több másik alaptulajdonság is, melyet a psziché változó energiaáramlása eredményez. Ezt az előzőekben egy szintézisként definiáltuk, amely a progressziót és a regressziót csekély intenzitású, „körkörös” mozgással ötvözi a tudat és a tudattalan határának mentén. Három fő tipológiai sajátosság következik ebből, mind a négy funkciótípus ill. asztrológiai elem esetében:

  • közvetítő, szintetizáló és semlegesítő szerep a külső és a belső világ, a tudat és a tudattalan, illetve akármilyen objektum vagy szituáció között;

  • ebből adódó folytonos szükség az új impulzusokra (melyek „belülről” és „kívülről” egyaránt érkezhetnek);

  • egy bizonyos „én-deficit” (az én szerepének alárendeltsége), ami annak tudható be, hogy az énnek objektumok (személyek, ügyek, ideák stb.) iránti „szolgálatra” van szüksége összekötő és áthidaló jellegű tevékenységének beteljesítéséhez, illetve az ezáltali önmegvalósításához.

Kihangsúlyozandó, hogy az utóbbi ellentmondásos tulajdonság (nevezetesen az én háttérbe szorítása általi énfejlődés) rejtheti magában leginkább a már korábban említett „önmagától való elidegenedés” veszélyét, melynek konkrét megnyilvánulási formájáról mind a négy „változó” típus kapcsán szót fogunk ejteni az alábbiakban.



1. Nap tűz jegyben: az intuitív típus

Azoknak, akiknek a Napja Kos, Oroszlán, vagy Nyilas jegyben áll, az intuitív lélektani típushoz tartoznak — a tűz elemben álló Nap ugyanis jelzi, hogy az egyén tudata alkatilag az intuíció funkcióját képes legeredményesebben differenciálni (akadályozatlan és optimális pszichés fejlődés esetén). Korábban már röviden említést tettünk az intuícióról, mint irracionális funkciótípusról: elmondtuk, hogy a valóság észlelésének egy olyan fajtája, melyben a konkrét érzékeléssel szemben nem az érzékszervi benyomások és az anyagi manifesztáció részletei játszanak meghatározó szerepet, hanem a dolgokban rejlő lehetőségek tudattalan észlelése, valamint a jelenségek konkrét, anyagi manifesztáción túli eredetének, céljának és/vagy potenciáljának „hirtelen megsejtése”.

Érdemes rögtön leszögezni: maga az intuíció mint pszichés folyamat minden esetben tudattalan (értsd: racionálisan megindokolhatatlan), még akkor is, ha az intuíció (mint funkciótípus) valakinek a tudatos funkciója. Az intuitív lélektani típusok ebből kifolyólag teljesen máshogy érzékelik a valóságot, mint a másik három lélektani típus, melyek szuperior avagy tudatos segédfunkcióvá fejleszthetik az intuíció ellenpólusát, az érzékelést. Az intuitív típus számára a érzékelés lélektani funkciója kizárólag inferior jelleggel elérhető, melyet tudatosan nem képes irányítani (erről a következő fejezetben értekezünk majd bővebben). Ennek egy fontos következménye az, hogy az intuitív típusok konkrét érzékszervi megfigyelései valamelyest mindig „tompítva” vannak annak érdekében, hogy képesek legyenek meglátni azt, ami lehetne, ahelyett, ami a legtöbb ember számára első ránézésre, a konkrétumok alapján „van”. Hamaker-Zondag (intuitív típusként) élcelődik is ezzel: egyik könyvében felszólítja az olvasót, hogy sose faggasson egy intuitív típust, hogy X illető szemüveges-e vagy van-e bajsza, vagy hogy Y illető milyen ruhát viselt tegnap a találkozón — hiába állt ugyanis több óra a rendelkezésére, hogy befogadja és memorizálja ezeket a részleteket, ő nem ezekre figyelt. (3) Hosszasan fog tudni azonban különféle megérzéseiről beszélni az adott illetőkkel kapcsolatban: „ha így folytatja tovább, hamarosan fel fogják őt fedezni, és országosan elismert énekes lesz”; „néhány hónapon belül szakítani fog a barátjával”; „külföldre fog majd költözni, ha lediplomázott”; „pszichológiát kéne tanulnia, mert ehhez lenne leginkább affinitása” stb. Mivel az intuitív típus olyan könnyen „kifókuszál” az „itt és most” konkrétan érzékelhető részleteiből, az összbenyomások által keletkező sugallatok alapján spekulációba kezd az objektumok potenciálját illetően.

Az intuitív típusnak több alaptulajdonsága ered abból, hogy az intuitív orientációja során a lehetőségeket keresi. Az egyik az, hogy emiatt mindig előre, a jövőbe tekint — így akármilyen hihetetlen, az intuitív típusnak az ismeretlen jövő adja meg ugyanazt a biztonságot, amit érzékelő típusnak az ismert jelen nyújt. Addig érzi magát jól magát egy helyzetben (beleértve a munkáját és párkapcsolatát is), amíg abban „jövőpotenciált” és még valóra nem váltott lehetőségeket lát. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy feltétlenül meg is akarná valósítani ezeket — ez egyébként fizikailag lehetetlen is lenne, hiszen benne szinte mindennel kapcsolatban szakadatlanul „tobzódnak” különféle jövőbeli eshetőségek képei, melyek konkretizációja már az érzékelés, nem pedig az intuíció funkciójának tudatos igénye. Szabadon spekulálni és ötletelgetni a jövővel kapcsolatban anélkül, hogy túlságosan belemennénk annak részleteibe — ez a világ legtermészetesebb dolga az intuitív típus számára. Emiatt azt is nehezen érti, hogyan képesek mások (különösen az érzékelő típusok) belesüppedni ismert, rutinszerű, részleteiben már előre lefektetett, spontaneitást nélkülöző és váratlan fordulatokat kizáró élethelyzetekbe. Számára addig izgalmas, inspiráló és kielégítő valami, amíg az jövőbeli alternatívákat kínál, és ha ezt valaki — például egy szigorú, szőrszálhasogató főnök vagy egy túlságosan merev, korlátozó társ — hosszútávon megtagadja tőle, akkor valóban képes szedni a sátorfáját, hiszen úgy érzi, megfullad a lehetőségek hiányától. Ezt semmiképpen ne keverjük össze az elköteleződés hiányának fogalmával, hiszen az intuitív típus ugyanolyan hűséges, kitartó és elkötelezett tud lenni, mint bármely másik típus, ha megadjuk neki a kellő teret ahhoz, hogy szabadon játsszon eshetőségekkel, és nem kényszerítjük őt állandóan ötleteinek konkretizálására, illetve azok „valóságtartalmának” azonnali ellenőrzésére — ezzel sebezhető, inferior funkcióját erőltetjük, melyet nem ő irányít.

Az, hogy az intuíció mindig a lehetőségeket keresi, egy nagy adag optimizmussal is felruházza az intuitív típusokat — saját maguk és mások számára egyaránt. Az intuitív típus általában még igazán nehéz és megpróbáltató időkben is képes bizakodó maradni és felhúzni magát (és másokat) a padlóról reményteli jövőképek körvonalazásával. Ennek kapcsán persze fontos kihangsúlyozni, hogy az intuitív egyén jövőt ill. jövőtrendeket illető spekulációi legalább annyiszor bizonyulnak igaznak, mint ahányszor nem — erre maga Jung is többször felhívta a figyelmet, fele-fele arányt említve. Az, hogy az intuitív típus folyamatosan a jövőbe tekint, annak áramlatait ill. lehetőségeit fürkészve, még nem jelenti azt, hogy megérzései és megállapításai mindig be is jönnének. Ő maga persze szinte minden esetben így érzi, hiszen az intuíció rendkívül meggyőzően tud „sejtetni” valamit az egyénben.

Ez okozza azt is, hogy az intuitív típus általában rendkívül elkötelezett saját meglátásaival szemben, hogy bámulatos meggyőzőerővel bír, és hogy hihetetlen gyorsan lázba tud jönni valamiért. Amint „felmerül” benne képi formában egy bizonyos potenciál a külső valóság érzékelése közben, ő onnantól kedve már tényleg azt a képet látja, és gyermeki hittel ill. hűséggel viseltetik iránta. Ez többnyire nagy mennyiségű kiáradó energiával is társul, mely mindenki mást is azonnal lázba akar hozni és a „felsejlett” lehetőség fele terelni. Fejletlenebb intuitív típusoknál — akik még nem fejlesztették ki az érzést és/vagy a gondolkodást segédfunkcióként — ez könnyen átcsaphat tolakodásba és erőszakoskodásba is, anélkül, hogy az intuitív típus ezt realizálná magáról.

Fontos még kihangsúlyozni az intuitív típus sebezhető kapcsolatát az anyagi világgal, melynek saját teste is a részét képezi. Egy másik típus sem képes oly mértékben figyelmen kívül hagyni vagy konkrétan észre sem venni testének különféle jelzéseit (éhséget, szomjúságot, fáradtságot stb.), mint a jövőben élő intuitív. Ugyanez igaz az anyagi világ más követeléseire és akadályaira, mint például a pénzre is, mely a legtöbb intuitív típus számára csak egy materiális eszközt jelent a szellemi ötletek megvalósítására. Mivel tudatos biztonságérzetét az új ötletek és a lehetőségek garantálják, nem pedig a materiális javak, így az utóbbival való viszonya sokszor meglehetősen ingatag, amit kiegyensúlyozatlan és megfontolatlan költekezési szokásai rendszerint tükröznek is. Persze minél erősebben és egyöntetűbben támaszkodik valaki szuperior intuíciójára, annál erősebb válaszreakciókat várhat inferior érzékelésétől, mely kényszeres jelleggel kötelezi majd arra, hogy az anyagi világ konkrétumaira és törvényszerűségeire is figyelmet szenteljen (erről bővebben a III. fejezetben értekezünk).

Az érem másik oldalán viszont az intuitív típus természetéből adódó nyitottságát találjuk a megfoghatatlan, anyagi manifesztáción túli valóságra és annak rejtett összefüggéseire. Ez gyakran feltételez egy velük született, alkatilag könnyen kifejlődő spiritualitást, ami alatt egyáltalán nem a vallásosság értendő. Legtöbbjük számára magától értetődő tény, hogy „több” van annál, mint amit érzékszerveinkkel érzékelünk, és amit a tudomány tézisei ezidáig lefektettek. Az intuitív típusok többsége így magát az emberi életet is konstans fejlődésként „érzékeli”, amit a lehetőségek megragadása és az ismeretlennek való nekiveselkedés teljesít ki.


1.1. Nap a Kosban: az extravertált intuitív típus

Említettük már a libido diakrón jellegű vizsgálata kapcsán, hogy extraverzió esetében a pszichés energia progresszív áramlása meghatározó, melynek során az energia a tudat felé, és rendszerint a külső objektum irányába áramlik. Extravertált beállítódás esetén tehát mindig a tudat, a szuperior funkció és a külvilág a három kulcsfogalom. Így van ez az extravertált intuitív típus esetében is: azok a belső képek, melyek az egyénben a külső világ összbenyomásának szemlélése és fizikai ingereinek befogadása közben feltörnek, kifelé áramlanak, tehát „vissza” a külvilágba, amely indukálta őket. Az intuíció folyamata természetesen mindkét beállítódásban a külső valóság belső képekben való szemlélését jelenti, a kérdés pusztán az, hogy mi történik azután a „konstellálódott” képpel: vagy rögtön „kikerül” a külvilágba (extraverzió); vagy önálló életre kel és „lesüllyed” az egyén belső világába, melynek során személyes és/vagy kollektív tudattalan tartalmakkal keveredik (introverzió).

Ebből fakadóan az extravertált intuitív típus rendszerint azonnal akcióba lendül a külvilágban, amint „felsejlik” benne egy lehetőség képe — így tölti be oly gyakran a fáradhatatlan „újító” szerepét, aki folyton potenciált lát valamiben, és gyorsan bele is kezd annak megvalósításába, hosszas latolgatás vagy túlzott fejtörés nélkül. Bárhová megy, ő ott dinamikát és változást teremt, és hogy ez aztán hosszú távon valóban előnyös-e környezetére és/vagy saját magára nézve, az kizárólag a további pszichológiai fejlettségétől függ — sose feledjük, hogy egy funkciótípus önmagában semmilyen erkölcsi vonzatot nem jelöl. Ugyanazzal az elánnal és meggyőződéssel az extravertált intuitív típus ugyanis sokmindent véghez vihet: felsővezetőként például elhamarkodottan, valódi szükség nélkül leépítheti saját osztályát, hogy anyagi forrást teremtsen egy nemrég támadt projektötletére, melyet egyébként már néhány hónap múlva felfüggeszt és „félrelök”, ám ugyanakkor lelkesen fáradozhat is a humánusság és az esélyegyenlőség ideáljának megteremtésén, szívügyének tekintve a retencióra való törekvést, a tisztességes bánásmódot és a piackonform fizetéseket. De marketingesként is ugyanolyan vehemenciával fog nekünk bármit (megpróbálni) eladni, amiben ő maga szívvel-lélekkel hisz — az már egy másik kérdés, hogy az adott termék mennyire etikus cégpolitika vagy humánus munkaadói bérezés eredménye, illetve hogy a termék valóban olyan hasznos-e, mint ahogy ő azt állítja. Lélektani szempontból egy dolog viszont biztos: amire intuíciója „ráveszi”, abba rendszerint odaadóan, lelkesen, gyorsan és teljes meggyőződéssel kezd bele, hisz mielőbb valóra akarja váltani azt a jövőképet, ami benne potenciálként felsejlett, és amit ő onnantól kezdve egyszerre tekint „belső” kiindulási alapnak és „külső” megvalósítandó célnak.

Az, hogy be is fejezi-e azt, amit oly tüzesen elkezdett, szintén pszichológiai fejlettségének függvénye. Az extrovertált intuitív típus hírhedt arról, hogy nagyon sok mindenbe csak úgy „belekap”, valamint hogy gyakrabban vet, mint arat. Lelki szemei előtt szüntelenül halmozódnak ugyanis a vonzóbbnál vonzóbb, megvalósításra váró jövőideálok, ám neki is csak két keze van, és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Noha alkatilag valóban a multitasking nagymestere, mégis gyakran fordul elő, hogy ahhoz, hogy ismét belekezdjen valami újba, el kell engednie egy-két olyan dolgot, amelybe már szintén belekezdett, de még nem sikerült véghez vinnie. Makacsságából adódóan erre persze ritkán folyamodik önszántából, így legtöbbször a testi igényeinek elhanyagolásából adódó kimerülés vagy betegség vezet el oda, hogy lefaragjon megvalósítandó terveinek lajstromából. Többek között ilyenkor szokott kíméletlen módon szembesülni inferior funkciójával, az érzékeléssel is, amely rendkívül intenzíven megélt érzékszervi benyomásokon keresztül (fájdalom, fáradtság, elgyötörtség, láz stb.) „emel” tudattalan tartalmakat a tudatba — erről még bővebben szót ejtünk az inferior funkció tárgyalása kapcsán.

Az intuíció lényegbeli tulajdonsága még az is, hogy még a környezetében lévő személyeket is önnön maguk potenciáljaként képes érzékelni. Az extravertált típus ekkor azonnal őszinte ösztönzésbe is lendül a külvilágban, ám olykor túlzottan nyers stílusban vághatja oda embertársainak, mit és hogyan kéne tenniük, hogy jobb legyen az életük, vagy hogy elérhessék a bennük szunnyadó lehetőségeket. Az említett nyersség vagy tapintatlanság egyébként bármilyen szituációban előjöhet, ahol az extravertált intuitív típus hirtelen „kiszagolt” valamit, melyről úgy érzi, hogy az a jobb és őszintébb jövőt elhozó igazság. Meglátását azonnal fel is kínálja „fogyasztásra” a külvilágnak, viszont nem mindig ezüst tálcán, hanem olykor csak úgy nyersen a tenyeréből. Ezt is jobban megérthetjük, ha emlékezünk arra, hogy az intuíció kizárólag az objektum származását és jövőbeli potenciálját konstatálja, értékítélet nélkül — hasonlóan az érzékeléshez szimplán arról „nyilatkozik” tehát, amit látni vél, legyen az akármilyen kellemetlen, kínos vagy akár sértő. Így azt, hogy az extravertált intuitív típus mennyire képes olyan köntösbe öltöztetni meglátásait, hogy ne okozzon állandó felkavarodást és sértődöttséget a környezetében, már az érzés és a gondolkodás segédfunkciójának fejlettsége fogja meghatározni, melyek segíthetnek az empatikus és helyénvalóan megfogalmazott „tálalásban”.

1.2. Nap az Oroszlánban: az introvertált intuitív típus

Egészen más pszichés dinamikával jár az, amikor az intuíció során létrejött kép nem kerül vissza rögtön a külvilágba (akcióként, ötletként, ösztönzésként stb.), hanem visszasüllyed az egyén belső világába. Lélektani értelemben a pszichés energia ekkor a tudattalan felé iránylik, a képi tartalom pedig a személyes és/vagy a kollektív tudattalan tartalmaival „vegyül”, gyakran aktivizálva az inferior funkciót is — itt tehát már a tudattalan, az inferior funkció és a belső világ a kulcsfogalmak.

Az introvertált intuíció így egy szinte „fantasztikus” kombinációt jelent: az intuíció mint funkciótípus ugyanis alapvetően redukálja a valóság bizonyos aspektusait ill. részleteit, hiszen belső, szubjektív képekben érzékeli azt; az introverzió során pedig szintén nem az „objektív” valóság a kiindulópont, hanem azok a belső, tudattalan tartalmakkal „gazdagított” képek, amelyek a valóság képeinek szemlélése során feltörnek az egyénben. Ebből kifolyólag az összes típus közül az introvertált intuitív esetében áll fenn leginkább az a veszély, hogy maradéktalanul elrugaszkodik az objektív valóságtól és kvázi „kicsatol” belőle úgy, hogy neki erről fogalma sincs. Mivel belső, tudattalan képek segítségével érzékeli környezetét és az abban lévő objektumokat (beleértve saját testét is), képes akaratlanul teljesen ignorálni azok tényleges fizikai paramétereit, határait és igényeit, ami megindokolja az introvertált intuitív típus néhány hírhedt tulajdonságát: szórakozottságát, mértéktelenségét, szerénytelenségét és önuralmának hiányát. Ezek mértéke természetesen saját pszichológiai fejlettségétől függ, és egyáltalán nem kell szükségszerűen extrém formákat ölteniük. Lélektani szempontból viszont mindenképpen fontos kihangsúlyozni, hogy ez a típus tényleg nem érzékel bizonyos objektumokat ill. határokat a külvilágban — így képesek például saját lakásukban évekig nem észrevenni egyes berendezési tárgyakat (vagy azok pontos színét, méretét, elhelyezését stb.), majd hirtelen ráeszmélni és meglepődni azokon; fáziskéséssel meglátni az asztalán kialakult rendetlenséget és elcsodálkozni rajta; nem érzékelni, hogy egész nap semmit nem evett; vagy éppen ellenkezőleg, hogy túlette magát, és ideje leállni... és így tovább. Ugyanez igaz az objektív valóság azon határaira is, amelyek (többnyire az extravertáltak számára) íratlanul kijelölik, meddig lehet ill. „illik” elmenni egy bizonyos magatartással — a fejletlenebb típusok, akik még egyik segédfunkciójukat sem definiálták kellőképpen, teljes öntudatlanságban képesek átgázolni ezek felett, miközben tényleg nem értik, miért olyan kritikus a külvilág visszajelzése excentrikus viselkedésükkel kapcsolatban.

Az extravertált intuícióval ellentétben az introvertált intuíció során a belső képek vegyülhetnek a személyes tudattalan komplexusaival, valamint a kollektív tudattalan univerzális, személytelen, tisztán archetípusos tartalmával is. Az utóbbi által történhet meg, hogy a fejlett típusok lélegzetelállító pontossággal képesek előretekinteni közösségek, társadalmak, de akár az egész emberiség jövőtendenciáit illetően, betöltve ezzel a (meg nem értett) látnok szerepét. Szinte minden tipológiai irodalomban szóba kerül ez az ellentmondásos prófétai szerep: széles skálán képesek ugyanis kollektív, jövőbeli folyamatokat érzékelni belső, archetípusos képekként, viszont ők maguk gyakran több ízben is szenvednek ennek társadalmi következményeitől. Gyakran bélyegzik meg őket „különcként”, különösen akkor, ha ők már a jelenkori életüket is olyan jövőképek alapján élik, amelyeket intuíciójuk „láttat” velük. Nem könnyíti meg helyzetüket, hogy sokszor saját maguk sem mindig képesek megindokolni, mit miért csinálnak úgy, ahogy — csak a fejlett, segédfunkciókat is kifejlesztett típusok képesek kritikusan meg- és felülvizsgálni saját vízióik személyességét és valóságtartalmát. Az érzéssel és a gondolkodással lehet ugyanis csak kideríteni, mekkora mértékben határozzák meg ezeket a képeket a személyes tudattalan tartalmai (a komplexusok), melyek abszolút téves és az objektív valóságtól teljesen elrugaszkodott meglátásokat is eredményezhetnek — ekkor csupán az introvertált intuitív típus tudatosítatlan komplexusainak tartalmai tükröződnek nagyszabású vízióikban és véleményeikben, melyeket rajtuk kívül senki más nem lát vagy gondol úgy.

Természetesen az összes lélektani típus esetén hatalmas „szakadék” tátong a fejlett és fejletlen manifesztációs forma között, de ez valahogy fokozottan igaz az introvertált intuitív típusra. Megtaláljuk közöttük ugyanis a folytonosan egyéni álomvilágában élő, saját projekcióiban teljesen megrekedt egyént, aki önismeret híján képtelen megérteni, miért olyan rideg és kegyetlen vele a valóság; de ugyanúgy ott vannak közöttük a valódi bölcsek és a modern kori próféták, akik korábbi projekcióik visszavonásával hatalmas önismeretre tettek szert, vízióikhoz pedig hűen, de kellő kritikával viszonyulnak, folyamatosan átértékelve és továbbfejlesztve őket differenciált segédfunkcióik segítségével. Ez esetben már képesek pontosan kifürkészni, hogy belső képeikben és „látomásaikban” mely tartalmak függhetnek össze saját komplexusaikkal — melyek kizárólag önmagukról és nem az objektív valóságról árulkodnak —, és mely tartalmak származhatnak „tisztán” a kollektív tudattalanból, hiteles, archetípusos jövőképekben vetülve lelki szemeik elé, melyeknek ők lehetnek magabiztos, szabadszellemű előhírnökei.

Végezetül fontos megemlíteni a matériával való gyakori túlkötődésüket, illetve az anyagi minőség és a jólét kiemelten lényeges szerepét életükben — annak ellenére, hogy tudatosan nem is tulajdonítanak valódi értéket ezeknek. Ennek az az oka, hogy a regresszió által rendszeresen tudatba emelt inferior érzékelés bizonytalanságot eredményez a tudat számára, melyet az egyén hajlamos az inferior funkció területén való túlkompenzálással enyhíteni — jelen esetben a konkrét, anyagi világban. Minden introvertált típus esetén számot kell vetni az inferior funkció rendszeres, bizonytalanságot okozó tudatba törésével, hiszen ez járul hozzá leginkább notórius körülményességükhöz és kényszerességükhöz a tisztán extravertáltakkal szemben, akik esetében az inferior funkció ritkábban „zavarja meg” a tudatos működést.

1.3. Nap a Nyilasban: a „változó” intuitív típus

Első ránézésre talán kézenfekvő lehet azt feltételezni, hogy a változó intuitív típus az előző kettőnek bizonyos „egyvelegét” alkotja. Ez valamelyest így is van, hiszen mindkét imént tárgyalt típusra képes „hasonlítani”, ám mégis egy külön definiálandó típussal van dolgunk a változó energiaáramlás sajátosságai miatt. A változó intuitív típus egyszer a külvilágra orientálódva cselekszik, máskor pedig a belső világának törvényei szerint — ennek köszönheti a változékonyság és a dinamikusság jelzőjét. A beállítódás „váltogatása” akár egészen intenzív és kiszámíthatatlan jellegű is lehet, amivel a környezet nem mindig képes lépést tartani — ezen típus számára viszont természetes ez a „szintézis”, amely azon kívül, hogy számára a pszichés kiegyensúlyozottság érzetét nyújtja, elvezetheti ahhoz az óriási spirituális életbölcsességhez is, amelyre a pszichológiailag fejlett típusok tesznek szert, és önzetlenül az emberiség fejlődésének szolgálatába állítanak.

A fejlett változó intuitív egyének egyik legfőbb motivációját feltűnően gyakran jelenti a mikro- és makrokozmosz objektumai és jelenségei közötti összefüggések megfejtése, majd azok ellentéteinek elszánt „szintetizálása”. Ennek fényében híres vagy hírhedt optimizmusukat és olykor végletes jövőorientációjukat is jobban megérthetjük: mivel az egyik impulzust követik a másik után a külső és/vagy a belső világban a közöttük megbújó összefüggéseket és a rejtett kapcsolatokat keresve, alapvető felfogásuk ill. életfilozófiájuk többnyire az, hogy az új impulzusok tárháza végtelen, ahogy az új, jobb lehetőségeké is. Ebben a gondolatmenetben rejlik persze az a veszély is, hogy a változó intuitív egyén notóriusan képes az objektív valóság talajától teljesen elrugaszkodva, folyamatosan a jövőben és annak eszményképében élni, ahol a jelen problémái megszűntek, a pszichés elakadások mind megoldódtak, és minden megy tovább. Az, hogy ezért elsősorban ő maga felel az itt és mostban, olykor fel sem merül benne, mert ő már azt a jövőt „látja” és tervezi, ahol ismét minden rendbejött.

Pszichológiai fejletlenség esetén nem csak a jelenről, hanem még saját magukról is megfeledkezhetnek egyéni életfilozófiájuk kialakítása, lefektetése és elterjesztése kapcsán — amit a változó intuitív típusok egyébként gyakran tekintenek fő feladatuknak a pszichés energia természetes szintetizációs lényegéből kifolyólag. Kellő individuáció híján kialakulhat azonban a hírnöki ill. „prófétai” túlbuzgóságnak egy önismeret nélküli, rugalmasságot nélkülöző, dogmatikus formája, melyben mások egyéni véleményének egész egyszerűen nincs létjogosultsága. Ekkor nyomát sem látjuk már a változó energia alapvetően „szolgálatkész”, alkalmazkodó kvalitásának, helyette csak hatalmaskodó, merev álláspontokat hangoztató, másokat fölényeskedve kioktató, véleményüket pedig rendíthetetlenül visszautasító vakbuzgóságot láthatunk.

Ez esetben azonban biztosak lehetünk abban, hogy valósággá vált az a veszély, amiről már korábban szót ejtettünk a változó típusok kapcsán: elidegenedett saját belső világától, a pszichés energia cirkulálása pedig megrekedt egy alacsony kilengésű, kis intenzitású mozgásban a tudat és a tudattalan határának mentén. A személyes tudattalan tartalmai (vagyis a komplexusok) így nem tudnak kellő intenzitással a tudatba törni azzal a céllal, hogy az én tudatosítsa őket. Az önismeretben és lélekfejlődésben ily módon megrekedt változó egyén ilyenkor sokkal nagyobb merevséget, rendíthetetlenséget és öntudatlan énközpontúságot prezentálhat, mint a tisztán introvertált típusok, akik tényleg mindig önmagukból indulnak ki, de pont emiatt gyakrabban is vannak tudatában ennek. Ne feledjük, hogy minél jobban megfeledkezünk önmagunkról tudatos szinten, tudattalanul annál erőteljesebben érvényesítjük magunkat.

A változó intuitív egyén bármikor áttörhet ezen persze, ha hajlandó igazán mélyre ásni személyes tudattalanjában, alaposabban megismerve eszméinek és filozófiáinak valódi hajtógépezetét: önmagát. Így visszanyerheti a változó energia rugalmasságát és adaptivitását is, amellyel az intuíció természetéből adódóan továbbra is lelkesen és elszántan, ám erőszakosság és öntudatlan énközpontúság nélkül szolgálhatja az evolúciót mind egyéni, mind kollektív értelemben.



2. Nap föld jegyben: az érzékelő típus

A Bak, Bika és Szűz Napjegyek az érzékelő lélektani típust jelölik, ezen egyének számára tehát az érzékelés differenciálása a természetes. Korábban elmondtuk, hogy ez a funkciótípus az érzékszervekkel konkrétan észlelhető valóságra fókuszál, melynek során az objektum tényleges paraméterei kerülnek megfigyelésre. Ellentétben az intuícióval már nem az egészre ill. annak múlt- vagy jövőbeli potenciáljára fókuszál, hanem szó szerint értendő érzékszervi megfigyeléssel, élesen és pontosan regisztrálja az egész részleteit és annak jelenbeli attribútumait — mindezt szintén „konstatáló” jelleggel és értékalkotás nélkül, akárcsak az intuíció. Ennek megfelelően hihetetlen könnyedséggel vesz észre szinte mindent maga körül: őt már nyugodtan kérdezhetjük, hogy X illető bajszos vagy szemüveges-e, vagy hogy mi volt rajta tegnapi összejövetelen. Sőt, szinte biztosan meg fogja tudni azt is mondani, hogy hogyan nézett ki pontosan a nappali: a szoba nagysága, a bútorok elrendezése, a falak színe, az ablakok mérete, vagy a festmények stílusa mind olyan részletek, melyeket ő pontosan regisztrált, és ha szerencsénk van, még ma is emlékszik rájuk.

Nem csoda tehát, hogy az érzékelő típusok életében kiemelten fontos szerepet játszik az anyagi világ. Míg az intuitív típusnak a jövőbeli lehetőségek adták meg biztonságérzetét, ő ezt már a jelen kézzel fogható és szemmel látható világának konkrétumaiban keresi. Mivel tapasztalati módon fogadja be a valóságot, különösen fontos számára, hogy mi veszi őt hosszú távon körül saját lakásában, hogy milyen anyagú ruha érintkezik a bőrével, vagy hogy milyen minőségű étellel táplálja testét. Érzékszervei rendületlen élességgel orientálódnak az anyagi világ objektumaira, így magától értetődő, sőt teljességgel természetes, hogy azok pszichés fejlődése során egyre meghatározóbbá válnak számára.

Mivel az intuíció alapvetően inferior jelleggel van jelen az érzékelő típus pszichéjében, az anyagi világon túli, „megfoghatatlan” jövőt illető spekulálás nagyon messze áll tőle, akárcsak a jövőbe vetett hit alapján hozott döntések. Ha erre más próbálja ösztönözni, azonnal biztosítékot szeretne kapni, hogy ezt mi alapján látjuk így, és mi a garancia arra, hogy ez a jövőkép valóban valósággá válik. Mivel a jövőt illető hit kizárólag belülről jöhet, ritkán lehet őt valóban meggyőzni erről, és többnyire nem is érdemes. Számára pszichésen megterhelő, sőt hosszú távon akár ártalmas is lehet, ha arra „kényszerítik”, hogy a jövőbeli tervek és/vagy spekulációk alapján rendezze be életét vagy munkáját. Neki a konkrétumok kellenek: az, ami ma biztosan van, és nem az, ami holnap talán lehet. A jövő számára egy megismerhetetlen és megbízhatatlan fogalom ill. jelenség: sosem lehet tudni, mit hoz el végül ténylegesen, így hát miért alapozzon rá? Orientációs módját megértve ez rendben is van, konkretizációs kényszere viszont igazán problematikussá válhat saját maga és környezete számára akkor, ha az érzékelés szuperiorrá tétele mellett nem kezdődik meg a segédfunkciók (érzés és/vagy gondolkodás) differenciálása is. Ezek nélkül ugyanis könnyen megelégedhet kizárólag azzal, amit érzékel — és mivel számára csak az létezik, szerinte azok az objektív tények is. A pszichológiailag fejletlen érzékelő típus számára a konkrét tények logikai továbbgondolása, azok teoretikus keretbe foglalása és elméleti osztályozása túlzottan absztrakt és „nyugtalanító” pszichés folyamat lehet, akárcsak azok érzelmi alapú megítélése és felülvizsgálata. Így akárcsak az intuitív típusnak, az érzékelőnek is legalább akkora szüksége van a személyes érték- és ítéletalkotó segédfunkciók kifejlesztésére ahhoz, hogy tudatosan minősítsék és saját személyükre vonatkoztassák az érzékelteket.

Fontos kihangsúlyozni az érzékelő típus ismeretlentől és a (hirtelen) változástól való félelmét is, melynek oka szintén a fő funkció konkrétumokra való orientációjára vezethető vissza. Egészen elképesztő, hogy más típusokkal ellentétben milyen hosszan képesek megmaradni egy olyan munkahelyen vagy egy párkapcsolatban, ahol személyiségük csak egy kis részét tudják kibontakoztatni, és már rég nem fejlődnek tovább a berozsdásodott rutinkörülményekben — melyeket legtöbbször persze ők maguk teremtenek meg az ismerthez és a biztoshoz való ragaszkodás során. Külső ösztönzés és bátorítás híján nem ritka, hogy nagy tehetségek vesznek kárba, melyek kibontakozatásához szükséges lenne az ismeretlennek való nekiveselkedés, és új életkörülmények megteremtése. Míg az intuitív típusok gyakran és könnyen mondanak fel akár átlag felett fizető munkákat is, ha már nem látnak benne fejlődési lehetőségeket, az érzékelő típusok többsége még az átlagos fizetésű, de biztos és teljességgel „kiismert” munkáját is nehezen hagyja ott — hiába adottak a végzettsége és tudatos képességei, hogy találjon egy jobbat. Az a „jobb” ugyanis még nem létezik az ő konkrét valóságában, oda őt még nem vették fel, ő ott még nem ismerte ki új kollégáit és új főnökét, továbbá az új szabályokat, folyamatokat és üzletpolitikát sem ismeri még. „Mi van, ha az még rosszabbnak bizonyul majd, mint a mostani?”, vagy „semmi garancia nincs arra, hogy végül jobban járok” — hangzik el gyakran a fejében. Ugyanígy elkerülheti a változtatást hosszú évek óta stagnáló párkapcsolatában is, melynek számos aspektusával lehet totálisan elégedetlen, ám önerőből sokszor képtelen megváltoztatni a status quo-t. Egy új szerelem ill. párkapcsolat ötlete pedig legtöbbször egy olyan bizonytalan jövőképet hoz magával, amely „nyugtalanítóbb” lehet a befásult valóságnál. Épp ezért nem is ajánlatos túlzottan radikális vagy egyszerre több síkon zajló változásokra ösztönözni őket, kizárólag a fokozatosság elve szerint szabad nekik tanácsot adni azzal kapcsolatban, hogyan és miként rendezhetnék be úgy az életüket, hogy több szerephez jussanak a fejlődést elősegítő új lehetőségek.

A jelen érzékelhető konkrétumaira való orientáció viszont egy másik jellemvonást is eredményez, melyet rendszerint pozitívabban értékel a „közvélemény”, mint a változást visszatartó tulajdonságukat: ez pedig elkötelezettségük valami konkrét dolog iránt. Egy érzékelő kertész képes például minden természeti jelenséget az általa gondozott növények szemszögéből ill. azok érdekében szemlélni: így ha odakinn süt a nap, esik az eső, vagy hosszasan fagy, az első gondolata az, hogy ez mit tesz a növényeivel. Vagy gondoljunk csak egy háziállat — mondjuk egy házi nyúl — érzékelő típusú gazdájára, aki elsősorban aszerint rangsorolja a növényeket, hogy nyula megeheti-e őket vagy sem. De ugyanez elmondható az érzékelő típusú ügyvédről, aki képes minden dokumentumot, klauzulát és jogszabályt rendkívül konkrétan, kliense védelmének szemszögéből megvizsgálni, és észrevenni azt, ami számára fedezetet biztosíthat. Erre természetesen bármelyik lélektani típushoz tartozó ügyvéd képes lehet, de az említett „identifikációs” érzékelést mégiscsak az érzékelő típusnál látjuk legtöbbször. Céges alkalmazottként is kifejezetten hajlamosak arra, hogy önmagukat a céggel és annak érdekeivel azonosítsák, melynek során leggyakrabban szervezői, rendszerezői, és stabilizációs tevékenységet folytatnak, mintsem újítót vagy modernizálót (ezt értelemszerűen leginkább az intuitív típusok végzik).

Végezetül szót kell ejtenünk a külső, fizikai benyomások kiemelt fontosságáról ezen típus esetén, mely pszichológiai fejletlenség esetén átcsaphat a külső ingerek és érzékszervi benyomások folyamatos „hajkurászásába” is, aminek eredményeképp az érzékelő típus elsősorban az inger által létrehozott élmény végett, és csak másodsorban annak valódi tartalma miatt tesz bizonyos dolgokat. Bármiféle morális ítélet nélkül jegyzem meg, hogy még pszichológiailag fejlett érzékelő típusoknál is megfigyelhetjük az „ingeralapú önkényeztetés” bizonyos fokú elsőbbségét, ha őszintén firtatjuk, mindenekelőtt miért is járnak el moziba, étterembe, bárokba, kirándulásra, sporteseményekre stb. Ezt is jobban megérthetjük annak kapcsán, ha megjegyezzük, hogy míg intuíció esetén a képi benyomás intenzitása nem függ össze az azt előidéző környezeti inger intenzitásával, érzékelés esetén azonban már összefügg. Más szóval minél intenzívebb a környezetből származó konkrét, fizikai inger — azaz minél esztétikusabb, kényelmesebb, tágasabb, illatosabb, hangosabb, finomabb stb. —, az annál intenzívebb érzéki benyomást is generál az érzékelő típusban.


2.1. Nap a Bakban: az extravertált érzékelő típus

Az extravertált érzékelő típus orientációja „duplán” kapcsolódik a külvilághoz: onnan érik őt ugyanis az orientációhoz szükséges érzékszervi ingerek (ez minden érzékelő típusra igaz), de ő maga is azokat veszi kiindulási alapként. Mivel az extraverzió során az érzékelt dolgok szinte alig keverednek konstellálódott belső képekkel (azaz tudattalan tartalommal), a lehető legnagyobb realitásérzékről és érzékszervi precizitásról beszélhetünk ezen típus esetében, amely valóban rendkívüli pontossággal képes érzékelni maga körül az anyagi valóság objektumait és részleteit. Ezen képességüket a társadalomban is könnyen kamatoztatják, többnyire építő és konzerváló jellegű pozíciókban, mindig szem előtt tartva a mértékletesség, folytonosság és megfontoltság elvét. Míg extravertált intuitív típus új ötletek megvalósításába fogott bele hevesen és akár megfontolatlanul, az extravertált érzékelő típusra ennek a fordítottja igaz. Tőle áll a legtávolabb, hogy vezetőként csődbe vigyen egy céget átfontolatlan beruházások vagy új üzletpolitika bevezetése miatt, vagy hogy orvosként olyan alternatív kezelést vagy orvosságot ajánljon betegének, melynek hatékonysága konkrét tényekkel még nem igazolt. Bármilyen pozícióban munkálkodik is a társadalomban, ő biztosra utazik — ám sokszor olyan rendíthetetlenséggel, hogy azzal már saját magát és környezetét is hátráltathatja a szabad kibontakozásban. Így orvosként például teljesen visszautasíthatja a betegségek pszichoszomatikus megközelítését, vállalati vezetőként pedig kiváló fejlődési és beruházási lehetőségeket szalaszthat el változástól való félelme miatt, vagy visszatarthat olyan modernizációs programokat, melyek a korszellemmel való felzárkózást segítenék elő.

Ennél a típusnál figyelhetjük meg továbbá legerősebben a már korábban említett identifikációs érzékelést, melynek során az érzékelő típus képes maga körül mindent egy objektum szemszögéből érzékelni. Építészként, mérnökként vagy technikusként ez utánozhatatlanul precíz és megbízható munkát eredményezhet, mely nélkülözhetetlen a társadalom számára. Hatalmi pozícióban, pszichológiai fejletlenség esetén ez viszont átcsaphat könyörtelen és kérlelhetetlen vezetői stílusba is, főként ha túl erősen azonosítja magát a vállalattal és annak érdekeivel, és az önismeret fejletlensége miatt nem éri „tetten” saját hatalmi komplexusát. Ez esetben képes lehet még az alkalmazottakat is „számként” érzékelni”, és a „pénzügyek” szemszögéből tekinteni rájuk. Egy tömeges elbocsátás során akár teljesen ki is zárhatja a humánus perspektívát, hiszen ő statisztikákba és jelentésekbe temetkezve mindenekelőtt arra koncentrál, hogy a pénzügyek rendben legyenek, és bármely más szempont csak azután jön a sorban.

A segédfunkciók kifejlesztésének elhanyagolása ill. az általános értelemben vett pszichológiai fejletlenség még egy hírhedt tulajdonsághoz is elvezethet az extravertált érzékelő típus esetében, ez pedig a külvilág objektumainak „kizsákmányolása”, avagy (Jung szavaival élve) „kifacsarása”. Elmondtuk, hogy minden érzékelő típus számára kiemelten jelentősek a külvilágból érkező ingerek, és megemlítettük ennek kapcsán az érzékszervi önkényeztetés fontosságát is: egy ízlésesen berendezett szoba, egy virágoktól illatozó kert, egy gondosan elkészített, ízletes egytálétel vagy egy kiváló, finom anyagú ruhadarab mind olyan kényeztető érzéki benyomások, melyek kiemelt örömöt tudnak okozni az érzékelő típusoknak — pont úgy, mint ahogy egy gondosan és következetesen felépített teória „kényeztet” egy gondolkodó típust, vagy egy inspiráló jövőkép egy intuitívat. A segédfunkciók fejletlensége (érzés és/vagy gondolkodás nélküli érzékelés) és az extraverzió (külvilágra való orientálódás) kombinációja viszont azt eredményezheti, hogy az extravertált érzékelő típus környezetében mindent és mindenkit egyéni individualitásától megfosztva, az ő saját érzékelésének alárendelt objektumként szemlél, melyek „célja”, hogy az ő érzékszervi ingereit szüntelenül biztosítsák. Ha az öncélú érzéki igények és vágyak kielégítése ily módon főszerephez jutott, a fejletlen extravertált érzékelő típus képes a másik személy egyéni érdekeit és szükségleteit teljes mértékben alárendelni a sajátjainak, és valósággal kizsákmányolni embertársait úgy, hogy annak ő nincs is a tudatában. Most már talán az egyes típusok hírhedt, „szívtelen karrierizmusát” is jobban értjük: az extravertált érzékelés alapvetően nagy igényt érez egy külvilágban betöltött, konkrét, biztos anyagi bevételt nyújtó és társadalmilag is elismert szerep betöltésére, és ez az igény pszichológiai fejletlenség esetén akár még erkölcstelen stratégiákat és kegyetlen taktikákat is „szentesíthet”.

Pszichológiai fejlettség esetén viszont ennek az ellenkezőjét látjuk: páratlan realitásérzékét ekkor környezetének építésére és jobbá tételére használja, és pontosan tudja, hogy az ebben az anyagi világ mely erőforrásai állnak rendelkezésére, ezenfelül pedig cselekedeteit is meg tudja indokolni logikusan (gondolkodás), valamint azok érzelmi vonatkozásával is tisztában van környezetében és önmagában (érzés). Az extravertált érzékelő típusnak ugyanúgy megvan tehát minden adottsága arra is, hogy a társadalom szorgalmas, szívós és bölcs építőmesterévé válhasson, akire minden körülmény között lehet „alapozni”.

2.2. Nap a Bikában: az introvertált érzékelő típus

Összetett és első látásra ellentmondásos pszichés folyamat az introvertált érzékelés, melynek kiindulópontja szintén az élesen és precízen érzékelt külső valóság és az abból érkező érzékszervi ingerek, de eredménye már egy szubjektív belső kép, amely már egyáltalán nem olyan pontossággal adja vissza az érzékelteket, mint az extravertált érzékelés. Azon nyomban ugyanis, hogy az objektum részletesen érzékelésre került, általa egy szubjektív belső kép konstellálódik és kvázi „felülírja” azt, amit az egyén konkrét értelemben érzékelt. Hogy pontosan miként írja felül, az teljességgel kiszámíthatatlan, mivel a személyes és/vagy kollektív tudattalan tartalmai által történik — pont úgy, ahogy azt azt introvertált intuíció esetén is láttuk. Míg utóbbi esetében viszont alapvetően az érzékelhető valóságtól való „elrugaszkodás” szülte a belső képet (elvégre az intuíció immateriális összefüggéseket keres), addig ez esetben az objektum pontos és valósághű érzékelésre kerül azelőtt, hogy megtörténne a konstelláció, vagyis hogy a lelki szemek előtt felsejlene a komplexusok ill. az archetípusok által „kiszínezett” belső kép. Jung a tájképfestés példájával próbálta szemléltetni ezt a komplex folyamatot: ha megkérnénk tíz introvertált érzékelő típust, hogy fessék le a lehető legvalósághűbben ugyanazt a tájképet, tíz különböző festményt fogunk viszontlátni — hiszen mindaz, amit eredetileg pontosan érzékelnek, időközben szubjektív színezetet kap. Akinél az egyéni komplexusokból kifolyólag egy szomorú belső kép konstellálódott, hajlamosabb sötétebbre és fenyegetőbbre festi például az eget, mint akinél a táj szemlélése boldog gyermekkori emlékképeket idézett fel — aminek hatására nagyobb eséllyel festi a felhőket világosabbra és/vagy kisebbre annál, mint ahogy a valóságban kinéznek. Egy tisztán extravertált érzékelő típus ellenben sokkal nagyobb valószínűséggel fogja tudni pontosan visszaadni az érzékelteket abból kifolyólag, hogy nála lényegesen ritkábban „zavar közbe” egy tudattalanból feltörő belső kép, amely az érzékelés közben konstellálódik, és bizonyos érzelmeket generál.

Okkal élek a „közbezavar” kifejezéssel, hiszen az introvertált érzékelő típus számára az előbb leírt pszichés folyamat tudatos megélése fárasztó vagy akár feszélyező lehet, hiszen ő maga sem tudja megjósolni, hogy egy adott környezeti benyomás milyen belső reakciót idéz majd benne elő. Zárkózottsága, nehézkessége és reakcióinak lassúsága mind ahhoz köthető, hogy belső világában szüntelenül próbálja elrendezni és feldolgozni azokat a képeket, melyeket a különféle, környezetéből érkező ingerek előidéznek benne. Hírhedt mozdíthatatlanságuk, valamint az intenzív változással és a szélsőséges magatartással szembeni ellenállásuk is ahhoz köthető, hogy önvédelmi célból megpróbálják „kiegyenlíteni” a külső valóság intenzitásának görbéjét. Minél intenzívebb ugyanis a külső inger, annál intenzívebb általában a belső reakció is: egy dühtől ordító hang vagy méreggel elöntött arc érzékszervi benyomása értelemszerűen intenzívebb és felkavaróbb szubjektív megéléshez vezet, mint mondjuk csak egy enyhén felemelt hangé vagy csak egy kismértékben irritált arcé. Ezért játsszák oly gyakran a kedves és barátságos közvetítő avagy a „moderátor” szerepét környezetükben, melynek során önmaguk kímélésének céljából mind saját, mind mások őszinte érzelmi reakcióit mérsékelhetik vagy akár meggátolhatják — pszichológiai fejletlenség esetén pedig akár olyan fontos változásokat is visszatarthatnak, melyekhez elengedhetetlen a kiszámíthatatlanság faktora és az érzelmek „intenzitási ívében” történő hirtelen, felkavaró kilengés. Pszichés fejletlenség esetén ezért náluk különösen nagy az esély arra, hogy a külvilágban találkozzanak saját személyiségük elfojtott extrémitásaival (árnyékukkal), tudattalanul invitálva életükbe azt a felkavaró intenzitást, amelyet tudatosan elkerülnek.

Az introverzió magában foglalja még az intuíció, mint inferior funkció erős képviseltségét ill. rendszeres megnyilvánulását is, mely egy másik alaptulajdonságban nyilvánul meg: elképesztő hosszan képesek kitartani bármiben és bárkiért, ha még látni vélnek benne „valamit” — amit körülírni persze ritkán tudnak. Így olykor akár veszett ügyek és kárhozott szituációk esetén sem tágítanak, ha azok belső világukban kivételes jelentést kaptak, és egy bizonyos potenciállal ruházódtak fel — ez utóbbi persze tipikusan az intuíció sajátossága, amely náluk a regresszió által rendszeresen a tudatba tör. Az introvertált érzékelő személy emiatt képes akár ugyanolyan mértékben elszakadni az objektív valóságtól, mint az introvertált intuitív típus. A különbség annyi, hogy az érzékelő típus először pontosan és ténylegesen érzékeli az objektumot — annak belső képét viszont képes ugyanúgy egy „misztikus” köntösbe öltöztetni, felruházva azt olyan személyes és/vagy kollektív tudattalan tartalmakkal, melyeket aztán ténylegesen érzékelni is vél az objektumban. Ha ablaka elé odarepül például egy madár, melynek érzékelésekor egyéni komplexusaiból adódóan a „szabadság” archetípusa sejlik fel benne (képi formában), nagy eséllyel fogja a valósnál sokkal rikítóbbnak látni tollazatát, fürgébbnek érzékelni mozgását, és dallamosabbnak hallani csicsergését. Ezzel analóg módon viszont zsákutcákba is kerülhet, ha hosszútávon „lát bele” egy reményvesztett projektbe, egy személyiségéhez nem illő munkába vagy egy régóta halálra ítélt párkapcsolatba olyasvalamit, aminek (már) nincs is valóságalapja. Sose feledjük tehát, hogy ezen típus makacs elkötelezettségéért olyan belső képek is felelhetnek, melyeket az inferior intuíció emelt fel a tudatba jövőbeli lehetőségként. Ha fejlett az önismeret, és a személyes tudattalan tartalmai javarészt tudatosítva vannak, akkor a komplexusok nem tudnak „deformáló” jelleggel működni, és ezekben az intuitív képekben akár tisztán megnyilvánulhatnak a kollektív tudattalan archetípusai, örökérvényű emberi értékeket és kollektívan zajló tudattalan folyamatokat vetítve lelki szemei elé. Az introvertált érzékelő típus fejlett önismeret és kellően differenciált segédfunkciók birtokában képes kritikusan felülvizsgálni ezeket, és elkerülni az esetleges „szemfényvesztést”, amely az előbb említett zsákutcákhoz vezet.

Gyakran látjuk továbbá, hogy impresszióik szakadatlan áradatát művészi alkotásokba öntik — ne feledjük, hogy végtére is egy érzékelő típussal van dolgunk, akinek kiemelkedő fontosságú a konkretizáció. Óriási pszichés megkönnyebbülést tud számukra jelenteni, ha lelki világuk képeit konkrét anyagi eszközökkel dolgozva önthetik formába: rajzba, festménybe, szoborba, versbe, zenébe stb. A kreatív önkifejezés természetesen nem csak az introvertált érzékelő típus kiváltsága, esetükben azonban kifejezetten hangsúlyossá válhat a pszichés egyensúlyt elősegítő szerepe.

2.3. Nap a Szűzben: a „változó” érzékelő típus

Akárcsak az intuíció esetében, itt is maradéktalanul megnyilvánul a változó egyén három fő tulajdonsága — a szintetizáló szerep, az impulzusokra való szükség és az úgynevezett „én-deficit”. A változó érzékelő típus számára is ugyanúgy a konkrét, érzékelhető valóság a kiindulópont, amihez egyaránt viszonyulhat közvetlenül és objektívan, mint az extravertált típus, valamint közvetetten és szubjektívan, mint az introvertált típus. A kettő (intenzív) váltogatása eredményezi ezen típus különféle integrációs tevékenységéit, melynek során az érzékelhető konkrétumokból való kiindulás, majd azok gyakorlati, észszerű, haszonelvű és célravezető feldolgozása és átalakítása a meghatározó.

A változó érzékelő típus mind belső, mind külső világában folytonosan keresi az új impulzusokat, melyek stimulálják az abban rendet és egyértelműséget teremteni kívánó tudatos igyekezetét. Szolgálatkészsége mély belső indíttatásból fakad, hiszen neki paradox módon pontosan arra van szüksége az önmegerősítéshez, hogy önmagáról megfeledkezve, vagyis bizonyos ügyekkel és embertársakkal „eggyé válva”, semleges közvetítői szerepben léphessen fel, pragmatikus rendszerezéssel ill. rendezéssel csökkentve a világban uralkodó káoszt, amelyet ő minduntalan érzékel önmagában és önmaga körül.

Pszichológiai fejletlenség esetén azonban gyakran látunk tőle kizárólag rendszerezést megvalósulni, bárminemű szintetizáció létrehozása nélkül. Ennél a típusnál áll fenn ugyanis leginkább annak a veszélye, hogy azért nem veszi észre a „fától az erdőt”, mert külön-külön érzékel minden egyes fát — melyekről szintén külön-külön áll birtokában elképesztő mennyiségű tényszerű, tárgyi ismeret. De hogy egy analógiával éljek: holisztikus értelemben az égvilágon semmit nem tudunk meg egy porszívó univerzális jelentéséről és rendeltetéséről azáltal, hogy darabjaira szedem és molekuláris szinten megvizsgálom benne mondjuk porszűrő filterek pontos összetételét (redukcionizmus). Ezzel analóg módon halmozhat fel páratlan tárgyi tudást a változó érzékelő típus, melyben hihetetlen mennyiségű részlet és sok apró alkotóelem kap meghatározó szerepet úgy, hogy az őket egybekötő tágabb és univerzálisabb összefüggések teljesen hiányoznak belőle. Ez utóbbi központi szerepét a változó intuitív típusnál láttuk, aki épp ellenkezőleg, a konkrétumokat és tényleges adatokat volt képes elhanyagolni azután, hogy lelki szemei előtt már felsejlettek a holisztikus összefüggések és a plenáris vonatkozások.

A változó érzékelő egyén eme „elaprózó” tulajdonsága rejti magában a túlzott önkritika és az abból eredő önelidegenedés veszélyét is. Míg az intuitív változó típus esetén ez utóbbit a meggyőződések és a hitvallások területén nyilvánult meg, ezen típus esetén ezt a pszichés „rend” és a lelki „tisztaság” tematikáját illetően figyelhetjük meg. Ugyanazzal a rendszerezői és kritikus szemléletmóddal veheti ugyanis górcső alá saját magát, mint bármely más objektumot környezetében. A tágabb, globálisabb összefüggések integrációjának tudatos „elhanyagolása” hosszú távon viszont akár oda is elvezethet, hogy még a saját személyiségét is rendszerezhetetlen darabokként ill. egymással összeegyeztethetetlen részekként érzékelheti. Belső lényének eme „tisztázhatatlansága” vezethet el aztán idővel a konkrét „tisztátlanság” megtapasztalásának kényszeres vágyához, melynek hatására a változó érzékelő típus egyszer csak a szöges ellentétébe fordulhat át (enantiodrómia), és a teljes felfordulásban ill. a totális káoszban keresi már azt az enyhülést hozó szintézist, amit tudatosan mindvégig képtelen volt megteremteni. Mértéktelen, szervezetlen, kicsapongó, sőt akár erkölcstelen életmód is jelezheti a személyiség elfojtott részének a tudatba törését, aminek hatására a változó érzékelő egyén a legkisebb jelét sem mutathatja már annak a rendszerezettségnek, mértékletességének és tartózkodásnak, amelyről tudatos alaptermészete híres. A pszichológiailag fejletlen egyének akár teljesen meg is rekedhetnek ebben az állapotban úgy, hogy néhány jelentéktelen rutin szokásukban még tükröződik a tudatos természetük — ilyenkor bizonyos apró dolgokban elképesztő precizitással és pedantériával járhatnak el, miközben életük egésze csupa káosz és kavarodás.

A pszichológiai fejlődésen átesett változó érzékelő egyén azonban már képes kellően mélyre ásni személyes tudattalanjában, fényt derítve azokra komplexusokra, melyek tudatosításával sokkal nagyobb mértékben „tisztázhatja” és egyértelműsítheti saját pszichés működését — elsősorban saját maga, másodsorban pedig mások számára. Az így létrejövő önismeret nem csak a könnyen túlzóvá és destruktívvá váló (ön)kritikai hajlamot csökkenti, hanem az önbecsülést is közvetlenül stimulálja. Egyfajta tudatos és magabiztos készségességhez vezethet el mindez, melynek révén a változó érzékelő típus páratlan precizitása és pótolhatatlan pragmatikussága egy teljesebb élet megteremtéséhez járulhat hozzá, melyben valóban „rend a lelke mindennek”.

 

Hivatkozások és jegyzetek:

(1) Jung, C. G.: Lélektani típusok. Scolar Kiadó, Budapest, 2021. / Von Franz, Marie-Louise & Hillman, James: Lectures on Jung's Typology. Spring Publications, Washington, 2020. / Hamaker-Zondag, Karen M.: Jungs psychologische typen in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2016. / Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. / Arroyo, Stephen: Astrology, Psychology, and the Four Elements: An Energy Approach to Astrology and Its Use in the Counseling Arts. CRCS Publications, United States, 1975. / Greene, Liz: Szerelmesek asztrológiája. Bioenergetic Kft., Budapest, 2005.

(2) Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 33.

(3) Hamaker-Zondag, Karen M.: Jungs psychologische typen in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2016. 222.

Comments


bottom of page