top of page
  • Kristóf Csörnyei

II. A Napjegy és a lélektani típus — 2. rész: levegő és víz

Frissítve: 2022. febr. 13.


Ott folytatjuk , ahol az előző bejegyzést abbahagytuk: most a levegő és víz jegyben álló Napjegyek, vagyis a racionális (gondolkodó és érző) típusok rövid lélektani áttekintései következnek.


3. Nap levegő jegyben: a gondolkodó típus

A Mérlegben, Vízöntőben és Ikrekben álló Napjegyek a gondolkodó lélektani típust jelölik, amely logikai következtetésekkel orientálódik a világban. Ennek során az objektumokat és a jelenségeket racionálisan fogadja be, majd egy olyan elméleti keretbe helyezi őket, melyben az objektumok közötti okozati kapcsolatok észérvekkel megmagyarázhatók. Elmondtuk azt is, hogy a gondolkodás funkciója racionális, amely jungiánus értelemben arra utal, hogy értéket ill. ítéletet formál az orientáció során: jelen esetben elfogadja azt, aminek észszerű magyarázata van, és elutasítja azt, aminek (az ő egyéni véleménye szerint) nincs.

Ebből kifolyólag nagymértékű konkretizációs hajlamot figyelhetünk meg a gondolkodó típusok esetében is, amit kicsit máshogy kell értelmeznünk, mint az érzékelő típusokét — esetükben az érzékelhető konkrétumok adták meg az egyéni biztonságérzetét, és emiatt lépett fel igény bizonyos eshetőségek és ötletek kimerítő konkretizálására. A gondolkodó típusnak viszont már logikai konkrétumokra van szüksége: arra, hogy a lehető legpontosabban legyenek letisztázva azok a fogalmak és kifejezések, amelyekkel mások és ők maguk kommunikálnak. Az ő biztonságérzetét az jelenti, hogy bármilyen információ kerül az útjába, azt ő képes logikai módon értelmezni és elrendezni — mind saját maga, mind mások számára. Így ha akármilyen témában egy zavaros, (számára) összefüggéstelen történetet hall, azon nyomban logikai magyarázatokat és észszerű összefüggéseket fog benne keresni. Amíg nem érti, hogy tényszerűen mi történt, hogy pontosan mi mit követett, hogy a történések között milyen összefüggés áll fenn, valamint hogy ez az egész történet hogyan sorolható be egy logikai modellbe, addig képtelen igazán „elfogadni” a hallottakat. Mivel a gondolkodásnak lényegéből adódóan muszáj valamilyen véleményt formálnia működése során, így az információt ez esetben mondjuk hiányosnak, valótlannak, eltúlzottnak vagy elfogultnak ítélheti. Véleményét persze még megváltoztathatja, amikor már több információ jutott birtokába a logikai újraértelmezéshez, ám ameddig ez nem történt meg, valamilyen ideiglenes jelző fogja biztosítani számára a „nyugalmat” ahhoz, hogy továbblépjen és folytathassa orientációját a külvilágban.

Noha az említett teoretikus modellezés, mint alaptulajdonság mindkét beállítódási típusra ugyanúgy jellemző, teljesen máshogy valósul meg extraverzió ill. introverzió esetén. Minél extravertáltabb az gondolkodó egyén, annál jobban helyezi modelljének kiindulópontját magán kívül, a külső világba. Az ott uralkodó értékek, sztenderdek és normák számára az irányadók, és ehhez igazítja saját gondolati modelljeit is arról, hogy mi helyes és mi helytelen, hasznos vagy haszontalan, becsülendő vagy elvetendő stb. Mind saját maga, mind mások számára a közösségi ill. szociális értékeket tartja követendőnek és „jónak”, majd eszerint próbálja logikai úton normalizálni mindazt, ami ettől eltér. Szó szerint mindenről van egy „mentális eszményképe”, melyek kialakításában a külvilágot veszi kiindulási alapként — aminek ő legtöbbször egyáltalán nincs is tudatában.

Introverzió esetén ez teljesen máshogy zajlik: az introvertált egyén számára mindig belső világa az irányadó, és a külső világ szubjektív megélése határozza meg az ahhoz való viszonyulását. Így ő a külvilág által életre hívott belső, gyakran archetípusos képeket próbálja logikai úton elemezni — és minél introvertáltabb, annál kevésbé érdekli, hogy a személyes vagy kollektív tudattalanból „táplálkozó” belső képek valóban tükrözik-e a külső valóságot. Sőt, minél inkább függetlenek ezek belső képek a külvilág objektív tényeitől és adataitól, számára annál átütőbb és meggyőzőbb lehet az archetípusos kép ereje, és annál inkább gondolhatja azt, hogy az a konstellálódott kép kollektívan követendő értéket ill. normákat képvisel — ami pszichológiai fejlettség esetén abszolút igaz is lehet, hiszen ez esetben már nem pusztán a személyes tudattalan komplexusai által színeződik a kép, hanem a kollektív tudattalan örökérvényű igazságait is „tolmácsolhatja”.

Azonnal rátérünk az extravertált és az introvertált gondolkodó típus ebből adódó alaptulajdonságaira, de talán már ennyi specifikációból is nyilvánvaló, hogy ugyanazon a lélektani típuson belül mekkora karakterbeli különbségekhez vezet a gondolkodás kiindulási pontjának külső és belső mivolta. Annyi mindenesetre mindkét típusban közös, hogy mentális konstrukciókkal, absztrakt modellekkel és logikai referenciakerettel dolgoznak. Mindkettő logikusan összefüggő elméleteket alkot, ám míg az extrovertált típus ehhez a külvilágban fellelhető tényeket és ismert adatokat gyűjti egybe, hasonlítja össze és alkot belőlük saját elképzelést, addig az introvertált egyén arra figyel, amit saját belső képei „mesélnek” neki, majd ezeket próbálja meg racionálisan értelmezni, és felépíteni belőlük logikusan összefüggő teóriáit. Mindkét esetben elmondható tehát, hogy az információ konceptuális világát alkotó szellemmel építik ill. bővítik.

Az állandó logikai „modellezés” még egy közös tulajdonságot eredményez, nevezetesen a hidegség, a közönyösség, a kimértség vagy az érzéketlenség gyakori benyomását környezetükben. Természetesen vannak olyan dolgok, amelyek nem engedik magukat a logika absztrakt megközelítésével megmagyarázni — ez legfőképpen az érzelmek világára igaz. A gondolkodó típusok képesek azonban mind saját, mind mások érzelmeivel kapcsolatban racionális, gondolati hozzáállást alkalmazni abból kifolyólag, hogy tudatosan képtelenek aktivizálni az érzés lélektani funkcióját. Ez egyébként egyáltalán nem kell, hogy feltétlenül hidegséget eredményezzen, noha abszolút előfordulhat, hogy a gondolkodó típus még a legfelkavaróbb szituációkban is képes a tárgyilagosság álarca mögé bújva távolságtartóan elemezni az adott helyzetet, aminek során a külvilág szemében érzéketlen analitikussággal próbálja kiiktatni mind saját, mind embertársai valódi, nyers érzelmeinek kifejezésre jutását.

Nagyon fontos azonban megértenünk, hogy ez a közönyösség csak látszat: abszolút vannak érzéseik, csak tudatos hozzáférésük nincs hozzájuk mindig — az inferior érzés a tudattalan kénye-kedve szerint működik. Ezért lehet rájuk nyugtalanító hatással, ha közvetlen környezetükben valaki heves érzelmeket prezentál — hiszen automatikusan érzékelik, hogy az adott szituáció „átvándorolt” az érzések területére, amely nekik „inferior”, tehát megbízhatatlan és bizonytalan. Ezért tesz meg olykor mindent, hogy mielőbb normalizálja a kialakult helyzetet, és mivel ezt tudatának értelmi, objektív és analitikus konfigurációjával teszi, embertársai számára ebből gyakran az a konklúzió, hogy hidegen hagyják mások (és saját) érzelmei. Ennek azonban pontosan az ellenkezőjéről van szó. Így amikor látszólagos távolságtartással és közönnyel mondjuk olyan kijelentés tesz feldühödött, zokogó partnerének, hogy „ezzel a gyerekes hisztériával semmit nem old meg, és hogy majd éretten megbeszélik, ha lenyugodott”, valójában legtöbbször azt érti, hogy „nem tud mit kezdeni azokkal az érzelmekkel, amiket partnere most kifejez felé, és mivel azok nyugtalanítják őt, szépen kéri, moderálja őket egy picit, ha bármiféle reakcióra számít most tőle”. A gondolkodó típust gyakran feszélyezik tehát a különféle érzelmi „hevületek”, amelyekkel nem mindig tud mit kezdeni, ám jó, ha tudjuk, hogy ennek háttérben nem érzéketlenség, hanem pusztán bizonytalanság áll.

Mivel az érzések illogikus világa inferior, azaz tudatosan hozzáférhetetlen a gondolkodó típus számára, és emiatt gyakran látjuk, hogy általánosságban alábecsülik vagy akár elfojtják őket. Ennek ellenére persze ugyanúgy éreznek dühöt, féltékenységet vagy szomorúságot, de mivel tudatosan kizárják őket mentális konstrukciók segítségével, a tudattalanban élnek aztán saját életet, és onnan törnek fel időnként inferior jelleggel — erről rövidesen ismét szó lesz. Akármilyen „patologikusan” is hangozhat mindez első hallásra, leszögezném, hogy egyáltalán nem az. Az, hogy a gondolkodó típus érzelmi világának nagy része tudattalan, még nem jelent automatikusan pszichológiai fejletlenséget. Ezért nem szabad sosem negatív jelzővel illetni az inferior funkciót, akármilyen „negatív” tartalmakat is közvetít — a tudatból visszafojtott, és a személyes tudattalan sötétjében komplexussá fejlődött tartalmak a destruktívak, nem pedig az inferior funkció, amely révén azok a tudatba törnek. Így noha az érzelmek megélésének elfojtása általánosságban véve „melegágya” a komplexusok formálódásának és önálló életre kelésének, mégsem a lélektani típus vagy az inferior funkció függvénye, hogy ez milyen mértéket ölt egyéni szinten — ebben leírhatatlanul komplex lelki tényezők és a szabad akarat faktora játsszák a döntő szerepet.


3.1. Nap a Mérlegben: az extravertált gondolkodó típus

Az extravertált gondolkodó típus logikai orientációja a külvilágból indul ki, és a külvilágra is irányul. Gondolkodásában valamilyen szinten tehát mindig irányadók a külvilág értékei, normái és tradíciói, ami nem azt feltételezi, hogy maradéktalanul át is veszi azokat, hanem azt, hogy különféle logikai „modelljeinek” és következtetéseinek megalkotásakor mindig számol velük. Ennek egy közvetlen következménye az, hogy kiemelten fontos szerepet játszik számukra a társdalomban betöltött szerep, és a mai (nyugati) társadalomban többnyire könnyen is boldogulnak bármilyen pozícióban, amely hivatalos keretek között követeli meg az információval és a logikával való munkát. Így legyen az politika, jog, közigazgatás, tervezés vagy kutatás, az extravertált gondolkodó típus mindig átlátható, logikusan összefüggő ütemterveket és stratégiákat fog kidolgozni, a rendelkezésére álló információt pedig szintén koherensen fogja összefoglalni és kidolgozni a külvilág számára (ahonnan alapvetően egybegyűjtötte azt).

A logika alkalmazását sosem szabad összekevernünk a hasznosság és praktikusság elvével, hiszen ez tisztán az érzékeléshez tartozik. Fejlett segédfunkcióként természetesen ez is fontos szerepet játszhat a gondolkodó típus esetében, de a gondolkodás mindenek előtt absztrahál (elvonatkoztat), majd ezután új, logikus következtetéseket von. Emiatt egyáltalán nem biztos, hogy egy extravertált gondolkodó egyén logikailag tökéletesen megindokolható ötlete a pragmatikusság szempontjából is helytáll-e. Szemléltetésképp az Apple laptopok 2015-ben bemutatott pillangó-mechanikás billentyűzetét tudom felhozni, amely sokkal vékonyabb lett a korábbi ollós megoldásnál — a gombok így sokkal rövidebb utat jártak be, és esztétikusabbá válhatott azok háttérvilágítása is. A leütési mélység hiánya és a hangossá vált gépelés azonban rengeteg fogyasztót zavart, ráadásul a gombok is sokkal hamarabb meghibásodtak az új technológia miatt. Négy év után végleg búcsút intett neki a vállalat, majd visszatért a régi, ollós mechanikához. Nyilvánvaló, hogy a változtatás egy kimondottan „absztrakt” gondolkodás eredménye volt, amely figyelmen kívül hagyta a célszerűség vagy az időtállóság elvét. A közhiedelemmel ellentétben a konkrét hasznavehetőség elve tehát mindig csak opcionális a logikai gondolkodás elvonatkoztató és kreatív tevékenységei során, hiszen ehhez a fejlett érzékelés-funkció „támogatására” van szükség.

Nehéz dolgunk lesz, ha bármilyen szempontból megkérdőjelezzük a pszichológiailag fejletlen extravertált gondolkodó (saját maga számára) tökéletesen ésszerű gondolati „végtermékét”, melyet ő követendő példaként „kihelyezett” a külvilágba — barátai, gyerekei vagy partnere, sőt akár az egész társadalom számára. Rendkívül erősen képesek ugyanis azonosítani magukat gondolati elképzeléseikkel, és ha azokat kritika éri, akkor úgy „érzik”, hogy konkrétan a személyüket utasítják el. Ezt legtöbbször persze egyáltalán nem is tudatosul bennük, a külvilág viszont hamar érzi (helyettük is) azt a sértődöttséget és defenziót, ami ilyenkor úrrá válhat a gondolkodó extravertált típuson. Az önismerettel rendelkező, pszichológiailag fejlett egyének ezzel szemben képesek átlátni, mennyire meghatározhatják bizonyos gondolatmeneteiket saját komplexusaik, és hajlandóak felülvizsgálni őket, ha környezetének reakciója visszás. Mindennek hiányában viszont rettentő makacsságot tanúsíthatnak, és akár nyomást is gyakorolnak azokra, akik nyíltan szembeszegülnek gondolatvilágukkal. Ez esetben általában az a dominancia sem tudatosul bennük, amellyel környezetük tudtára adják, hogy amit ők gondolnak, az a helyes és a követendő. Kényszeres segítőkészségét és „önzetlen” felajánlásait ilyenkor tudattalan énközpontúság hathatja át, aminek hatására egy rendíthetetlen gondolati ideálból kiindulva, szinte erőszakosan próbál „segíteni” embertársainak — gyakran több kárt okozva vele, mint hasznot. Emögött persze minden esetben elfojtott érzelmek állnak, amelyek a személyes tudattalanból kompenzálják a tudatos viselkedést — hisz minél extravertáltabb a tudatos gondolkodás, annál introvertáltabb a tudattalan érzés, amely kizárólag az egyéni, belső világ törvényeire hallgat.

Ez eredményezheti az extravertált gondolkodó típus érzelmi zárkózottságát, hidegségét vagy kimértségét is. Ez ellentmondásosnak tűnhet, ha figyelembe vesszük, hogy pszichés energiájának számottevő része a környezetére irányul, ahol rendszerint társadalmilag elfogadott módon, erkölcsösen, tisztességesen, illemtudóan, előzékenyen és készségesen bánik embertársaival. De megint ne feledjük: gondolati elképzelése van arról, hogy mi a jó és a követendő bánásmód vagy eljárásmód, majd aktívan alkalmazza is ezeket, amolyan „didaktikus” jelleggel. Kedvessége és melegszívűsége tehát semmiképp sem keverendő össze a „tudatos érzés” lélektani fogalmával, hiszen ez pontosan az ő gyenge pontja, ami miatt olyan nehezére esik nyíltan és közvetlenül kifejezni érzelmeit a környezete felé. Az inferior introvertált érzés jellegéből adódóan ugyanis „megreked” az egyén belső világában, és nem fejezi ki az érzelmeket a külvilágban. Épp ezért az inferior érzés tudatba törése esetén legtöbbször egyedüllétre vágyik, és magányosan szeret szembesülni a hirtelen erővel feltörő érzelmeivel, akármilyen jellegűek is azok. Minderről még részletesebben fogunk értekezni az inferior funkció kapcsán, így a konklúzió egyelőre legyen annyi, hogy noha mély, „tudattalan” érzelmei többnyire elképesztő ragaszkodáshoz és hűséghez vezetnek szerettei iránt, gyakran mégsem képes érzelmeinek közvetlen kifejezésére feléjük.

Az extravertált gondolkodó mindenekelőtt tehát racionalitással, ésszerű tanácsokkal és logikusan felépített tervekkel segít a környezetében, „következetesen” gondoskodva embertársairól. Így ha egy barátja mondjuk elsírja magát előtte, természetesen nem kizárt, hogy vállára teszi majd a kezét és illemből empátiát mutat, de elsősorban logikusan, „lépésről lépésre” szeretné megérteni, mi váltotta ki a könnyeket, majd gondolati úton, azaz ésszerű tanácsokkal szeretne rajta segíteni is. Ez általában az extravertált gondolkodó típusú szülőkre is jellemző, akik mindenekelőtt mentálisan próbálják stimulálni gyermekük pszichés fejlődését. Problematikussá ez csak akkor válhat, ha gyermekének szinte minden intenzívebb, szemében nem „illő” vagy „helyénvaló” érzelmi megnyilvánulását azonnal racionalizálni vagy neutralizálni próbálja anélkül, hogy magának az érzésnek is helyet adna.

Az információval kapcsolatos alkotó szellemű szerepük társadalmi szempontból mindenesetre kulcsfontosságú, és tagadhatatlan, hogy az extravertált érzékelő típussal „karöltve” kiemelkedő mértékben járulnak hozzá különféle társadalmi rendszerek kiépítéséhez a közjó érdekében. Társadalmi szerepükkel kapcsolatban Hamaker-Zondag még egy fontos ismérvükre rámutat: noha a szélsőségesen extravertált gondolkodó egyének rendszerint semmi újat nem tesznek le az asztalra, és csak meglévő, tudományosan bizonyított és társadalmilag elfogadott információt gyűjtenek egybe a külvilág számára, a kiegyensúlyozottabb, fejlett egyének viszont nélkülözhetetlen szerepet játszanak abban, hogy tudományos módon, vagyis konkrét tényekkel és koherens adatokkal támogassák olyan személyek munkásságának társadalmi elismerését, akik haladó szellemiségű és forradalmasító teóriáikkal jócskán megelőzik a korukat — akárcsak megannyi introvertált gondolkodó típus, akik oly gyakran töltenek be úttörői szerepet.


3.2. Nap a Vízöntőben: az introvertált gondolkodó típus

Mint említettük, az introvertált gondolkodás esetében az egyén belső világa a kiindulópont: a gondolkodás absztraháló és teoretizáló folyamata tehát egy tudattalan tartalommal keveredett, konstellálódott képet bontakoztat ki és fejleszt tovább elképzeléssé és elméletté. Ennek eredményeképp egy különösen „szubjektív” gondolkodással van dolgunk — az idézőjelre azért van szükség, mert a gondolkodás folyamata természetesen mindig szubjektív, hiszen komplexusaink mindannyiunk gondolkodását meghatározzák. Alapvetően nem létezik tehát „objektív” gondolkodás: az extravertált gondolkodók ennek csak a látszatát keltik azzal, hogy gondolatmeneteiket mindig hozzáegyeztetik a külső világ normáihoz. Az introvertált gondolkodót ez azonban hidegen hagyja, hiszen számára a külső világból származó információ, konkrét adat és effektív tény legfeljebb csak másodlagos lehet a lénye belsejéből eredő gondolattal szemben, amely magával ragadta őt, és amelynek kimerítő „boncolgatásába” kezdett. Az, hogy gondolatainak a külvilág szemében mekkora a realitástartalma, eleinte abszolút nem is érdekli. Ha egy adott ponton el is kezd objektív tények után kutatni, sokkal inkább teszi azt további stimuláció végett, mintsem azok megerősítő vagy cáfoló jellege miatt — ugyanis ha az introvertált gondolkodó belső világában már „kifejlődött” egy elgondolás, ahhoz rettentő makacs módon ragaszkodhat, és nem engedi el vagy vizsgálja felül egykönnyen.

Az introvertált gondolkodó belső világában képes tehát lerombolni minden olyan külvilágból származó „akadályt”, amely egyéni gondolatmeneteinek határt szabhat. Ennek következményeként a gondolati „végtermékek” sokszor enyhén szólva különösek a külvilág számára, olykor pedig kimondottan merészek, elrugaszkodottak, absztraktak vagy meghökkentők. Mivel gondolkodásában képes teljesen kizárni a külvilág normabeli szabályait és hatályos, tényszerű ismereteit, számára nem létezik „lehetetlen” elképzelés mindaddig, amíg ő a saját belső világában nem ütközött akadályokba — ezért fogadja oly nehezen mások kritikáját bizonyos elképzeléseit illetően. Mivel esetében valóban a belső, egyéni világ az eszmék és a koncepciók kiindulópontja (beleértve a személyes tudattalanját), olykor rendkívüli sértődöttséget tanúsíthat az efféle „személye elleni” támadások miatt, és durcásan vonulhat vissza biztonságot jelentő belső világába, ahol a külvilág szerepe és véleménye egyáltalán nem mérvadó.

Ez közvetlenül összefügg az inferior funkció rendkívül domináns jelenlétével, mely sokkal gyakrabban tör a tudatba, mint az extravertált típus esetében — a psziché nagymértékben regresszív energiaáramlása ugyanis rendszeresen aktiválja az inferior érzést. Ez részben a saját elképzeléseihez való csökönyös ragaszkodásért is „felelős”, hiszen tudattalan érzelmek nem csak azok kialakításában játszanak meghatározó szerepet, hanem a hozzájuk való érzelmi viszonyulás formálásában is — és ez nem csak a meggyőződéseire igaz, hanem érzelmi kötelékeire is. Így ha bizonyos embertársai biztos és állandó helyet érdemeltek ki belső világában (ami minden introvertált számára hosszadalmas folyamat), irántuk szintén bámulatos ragaszkodással, odaadással és hűséggel viseltetik. Ne feledjük, hogy az inferior érzés az ő esetében már extravertált jellegű, tehát a külvilágra orientálódik. Így ha az inferior érzés tudatába tör, az extravertált gondolkodó típussal ellentétben nagyon is kifejezi intenzív, „infantilis” érzéseit szerettei felé — olyannyira, hogy szeretete ilyenkor akár csöpögőssé, gondoskodása pedig fojtóvá is válhat a környezet számára.

Elég ellentmondásosnak hangzik mindez, ha számításba vesszük, milyen gyakran kapják meg az érzéketlenség, a barátságtalanság, a nemtörődömség és ehhez hasonló tulajdonságok „vádját” a külvilágban — gyakran még társadalmilag prominens szerepet betöltő személyekként is. A tisztán introvertált gondolkodó típus ugyanis még kutatóként, íróként vagy politikusként sem érdekelt a közvélemény megnyerésében vagy pártfogók toborzásában. Rendkívül messze áll tőle a propagálás és az önreklámozás — ami az extravertált gondolkodó típusnak olyan magától értetődően ment. Így bármilyen pozícióban és formában teszik is nyilvánossá gondolati „végtermékeiket”, a külvilág elismerése és dicsérete nem játszik benne vezető szerepet, és hűek maradnak önmagukhoz, akármilyen következetlennek és kaotikusnak is ítéli eszmefuttatásaikat a külvilág. Egy ilyen írónak eszébe sem jut például számításba venni azt az írás során, hogy az átlagemberek többsége milyen formában lenne leginkább képes megérteni és befogadni a könyvében tárgyalt gondolatokat és teóriákat. Mivel sosem a külvilágból (tehát mondjuk az olvasóból) indul ki, hanem mindig saját magából, így könyve — akármennyi igazságot is tartalmaz —, nagy eséllyel lesz tele olyan kifejezésekkel és okfejtésekkel, melyek csak számára érthetőek és követhetőek, az olvasók többségének viszont homályosak, helyenként pedig akár értelmezhetetlenek is. Számára ez azonban még nem elég indok arra, hogy külön fejezetet szenteljen az általa használt koncepciók és definíciók „közérthető” meghatározására. Ha valaki nem érti őt, az vessen magára, és kutassa ki saját maga a meg nem értett összefüggéseket. Számára minden tökéletesen világos és konzekvens, és ez a legfontosabb (illetve az, hogy autentikusan kifejezhette önmagát az írás által). A külvilágban való fogadtatás számára teljességgel mellékes tehát, akárcsak elméleteinek tényszerű, tudományos „bizonyítása”, ha ő maga igaznak véli őket.

Ezzel a tulajdonságával persze legalább annyi kellemetlenséget okozhat saját magának, mint környezetének. Pszichológiai fejletlenség esetén képes ugyanis a teljes érdektelenség, a megközelíthetetlenség és az öntörvényűség látszatát kelteni környezetében, miközben ezek csak önvédelmi mechanizmusok a tudatba törő „inferior” érzelmek ellen, amelyek extraverziójuk révén nagyon is mély kapcsolatot ápolnak a külvilággal, és rendkívül érzékenyen viseli, ha onnan őt kritika vagy elutasítás éri. Tudatának introverziója miatt sok egyedüllétre és töprengésre van szüksége ahhoz, hogy gondolkodása révén „átrágja magát” azokon a környezettel kapcsolatos érzelmein, melyeket inferior funkciója rendszeresen a tudatába emel. Emiatt sokszor nem csak a „kampányolással” akad problémája, hanem úgy általában véve a mindennapi élet összes társadalmi normájával és szokásával is, ha azok túlzott alkalmazkodást követelnek meg tőle. Amennyiben környezete nem tartja tiszteletben az egyedüllétre való szükségét, önvédelmi mechanizmusokat alkalmaz — ekkor viszont olyan ingerülten, akaratosan és dacosan zárkózhat el, hogy az tényleg félreértésre ad okot. Ha viszont pszichológiai érettség és mély önismeret birtokában mégiscsak lélekjelenlétet merít némi társadalmi alkalmazkodáshoz ill. szerepvállaláshoz, bravúrosan képes közszemlére tenni lenyűgözően mély, a kollektív tudattalan archetípusos „igazságában” bővelkedő gondolatokat, melyek akár nagyfokú kollektív lélekfejlődés előhírnökei is lehetnek.


3.3. Nap az Ikrekben: a „változó” gondolkodó típus

A változó gondolkodó típusban értelemszerűen egyesülnek az imént ismertetett extravertált és introvertált tulajdonságok — ez pedig egy sokoldalú és szó szerint „változékony” mentális aktivitást eredményez, aminek eredményeképp ez a típus tárgyilagos és szolgálatkész jelleggel „munkálkodik” az információ világában. Változó típusként neki is óriási szüksége van állandó impulzusokra, így hatalmas kíváncsisággal és naprakészséggel viseltetik a külvilág hírei és úgy általában minden új információ iránt — legyen az egy elmélet, definíció vagy éppen számadat. Lélegzetelállító mennyiségű információt képes emiatt felhalmozni, melynek során logikai korrelációk vizsgálatával kapcsolatba hozza ugyan egymással a tényeket — sőt gyakran kategorizálja és rendszerezi is őket —, ám szintézist csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem teremt belőlük. Itt éles párhuzamot vonhatunk a változó érzékelő típussal, akitől sokrétű tárgyi tudása ellenére szintén távol állt a holisztikus áttekintés tudatos képessége és az átfogó, univerzális összefüggések kifürkészése.

A legtöbb változó gondolkodó egyénnek erre azonban nincs is tudatos szüksége. Noha környezetében könnyen kapják meg a felületesség vagy a felszínesség „ítéletét”, ők maguk a legkevésbé sem szenvednek ettől, hiszen pont az nyújt számukra harmóniát, hogy „pillangóként” információról információra szállhatnak, logikai összefüggéseket keresve közöttük, majd továbbadva azokat. Sem az extravertált gondolkodó elkötelezett szociális ideológiáit, sem az introvertált gondolkodó szubjektív és „öntörvényű” gondolatmeneteit nem látjuk benne tisztán viszont — sokkal inkább rajzolódik ki előttünk az a kép, mintha saját személyiségét képes lenne kvázi „kivonni” a gondolkodásából. Ez leginkább akkor tűnhet fel, ha bármivel kapcsolatban határozott, személyes állásfoglalásra kényszerítjük. Ellentétben a változó intuitív típussal, aki rendkívül nagy elánnal képes kiállni a szintetikus gondolkodásával „kovácsolt” meggyőződései mellett, a változó gondolkodó egyén ma ezt gondolja, holnap pedig azt. Gondolkodása szó szerint változó, és nagyban meghatározzák a környezeti körülmények — sokszor konkrétan az, hogy éppen milyen emberek veszik körül, és azok éppen milyen jellegű hírforrásokkal „látják el” őt. Mivel nem alkot (azonnal) átfogó véleményt az útjába kerülő információról, ezért gyakran vádolhatják őt kétszínűséggel. Ennek látszatát azzal kelti, hogy bármilyen elmélethez könnyen „hozzáidomul”, hiszen képes ítélkezés nélkül befogadni és továbbadni azt anélkül, hogy saját magát akár egy percre is belehelyezné a folyamatba, és személyesen is állást foglalna. A változó energiaáramlás sajátosságai miatt képes tehát késleltetni vagy teljességgel elmulasztani a belső világával való „egyeztetést”.

Ha csak késlelteti — ami még a pszichológiailag fejlett egyénre is jellemző szokott lenni —, akkor történik meg az, hogy hirtelen teljesen más véleménnyel viseltetik valami iránt, mint néhány nappal (vagy órával) ezelőtt. Környezete ilyenkor nem mindig érti, hogyan és miért „gondolta meg” magát ilyen hamar egy adott dologgal kapcsolatban. Helytelen azonban maga a kifejezés, hisz az, hogy „meggondoljunk” magunkat, feltételezi a személyes állásfoglalás ill. az egyéni döntés előzetes jelenlétét — ha pedig ez alapvetően nincs jelen, akkor nincs is mit meggondolni. Már pedig a változó gondolkodó típus semmivel kapcsolatban nem dönt el valamit rögtön — első körben kimondottan neutrálisan viszonyul bármilyen információhoz, így sokan egyetértésként értelmezhetik azon igyekezetét, hogy logikai úton és tárgyilagos hozzáállással próbálja meg értelmezni az útjába kerülő dolgokat. Ezért látszólag „köpönyegforgató” módon képes mindig mindenkivel egyetérteni, miközben soha senkivel nem ért igazán egyet — mindaddig, amíg a regresszió során nem tör a tudatába némi inferior érzés, melynek segítségével sokkal jobban képes eldönteni, mi a személyes véleménye egy adott témával kapcsolatban.

Változó egyénként őt is fenyegeti az önmagától való elidegenedés veszélye, különösen akkor, Ha hosszú távon elmulasztja a belső világához való alkalmazkodást és visszafojtja az inferior funkció által tudatba emelt érzéseket. Önismeret utáni (tudattalan) epekedéséből adódóan ekkor egyre vehemensebben hajkurászhatja az új impulzusokat a külvilágban, és látványosan próbálhat meg másokon keresztül eljutni önmagához. Ez gyakran vezet ahhoz a kényszerhez, hogy kendőzetlenül és indiszkréten „vájkál” embertársai magánéletében és legintimebb szféráiban, tudattalanul keresve önmagát azokban a magánügyekben, amelyekben szinte mindig főszerepet játszanak a nyers emberi érzelmek. Extrém esetben pedig akár össze is ugraszthat másokat, vagy hamis állításokat terjeszthet valakiről, ha azzal is impulzust teremthet saját maga számára, aminek segítségével hasznos, privát jellegű információhoz jut. Ha a változó gondolkodó típus környezetében egy efféle fondorlatos „pletykafészekké” vált, amögött mindig pszichés stagnálás és önismereti éhség lakozik, amely ilyen és ehhez hasonló módokon természetesen kielégíthetetlen.

A pszichológiai fejlődésen átesett egyének természetesen sosem jutnak el idáig, hiszen ők kapcsolatban állnak önmagukkal. Képesek továbbá felsőbb, humánus célok érdekében alkalmazni rendkívüli információgyűjtő és -közlő képességüket. Tárgyilagos, semlegesítő logikai tevékenységük így hozzájárulhat egy ténylegesen nyitottabb és előítéletektől mentesebb társadalmi szerveződéshez, melyben minden történetnek legalább két oldala van.



4. Nap víz jegyben: az érző típus

A Rák, Skorpió és Halak jegyben álló Nap az érző lélektani típust jelöli. Az érzés jungiánus értelemben ugyanolyan racionális, mint a gondolkodás, hiszen a külvilágban való orientációja során érzelmi alapon kategorizál és valamilyennek megítél. Akárcsak a gondolkodó típus — aki „negatívan” ítélte meg és elutasította a számára összefüggéstelen információt —, úgy ítéli el vagy utasítja vissza az érző típus is a benne negatív érzelmeket kiváltó dolgokat és személyeket. Teljesen más módon tehát, de orientációja során ő is elérkezik az „igen” vagy a „nem” konklúziójához.

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy ezzel a lélektani típussal kapcsolatban áll fent a legtöbb félreértés, hiszen sokan keverik össze az érzelmi alapú orientálódás fogalmát az érzelmek kifejezésének képességével. Az érző lélektani típus kizárólag az előbbit sejteti, az utóbbi pedig pszichológiai fejlettség kérdése. Mindenekelőtt arról van tehát szó, hogy az érző típusnak rendkívül fontos a környezetével való érzelmi összeköttetés, melynek jellege — kis túlzással élve — szinte bármilyen lehet mindaddig, amíg sikerült neki tudatosan beazonosítania azt. Bárhol is legyen, belső nyugalmát elsősorban az garantálja, hogy világos és pontosan identifikálható számára a másik érzelmi visszacsatolása — és itt ne csak a pozitív érzelmekre gondoljunk, hiszen pont az érző típus ismeri igazán az emberi érzelmek skálájának összetettségét és megszámlálhatatlan árnyalatát. Értelemszerűen nagyon fontos számára a nyugodt, meleg és békés környezet és a pozitív érzelmi visszajelzés, de orientációjához nem ez a létfontosságú, hanem elsődlegesen maga az érzés és annak nyilvánvalósága. Így semmi rosszabbat nem tehetünk egy érző típussal, mint hogy teljes közönnyel és érzéketlenséggel viselkedünk előtte: ekkor ugyanis képtelen minket érzelmileg „osztályozni”, és rendkívül össze tud zavarodni, ha orientációja során ily módon gátakba ütközik. Konkrétan bármilyen érzelmi reakciót többre értékel a kimértségnél és a közönyösségnél, akár még egy érezhetően dühös, sértődött, kétségbeesett vagy bánatos visszacsatolást is — ez természetesen ugyanolyan kellemetlen neki is, mint bárki másnak, ám mivel ez esetben nyilvánvaló érzelemkifejezésre került sor, már képes orientálódni, és ez alapján eldönteni, hogyan lépjen fel.

Ennek kapcsán egy óriási paradoxonnal találhatjuk szemben magunkat: az érző típust orientációs kísérlete során rendkívül összezavarja és feszélyezi a közöny ill. a tisztán kivehető érzelmi visszacsatolás hiánya, miközben ő maga ugyanúgy képes érzelmi „lezárásra”. Ismét kihangsúlyoznám, hogy az érzelmi nyíltság, melegség vagy a kedvesség egyáltalán nem magától értetődő tulajdonságai az érző lélektani típusnak. Egy érzelmeit rendszerint palástoló, mások felé zárkózott és távolságtartó viselkedést tanúsító érző típusról ugyanúgy elmondható viszont, hogy érzelmei alapján orientálódik a külvilágban, és hogy azok alapján ítél meg mindent, ami az útjába kerül. Ezeket az érzelmeket viszont „odabenn” éli meg, és az már pszichológiai fejlettségének kérdése, hogy ebből mennyit képes kifejezni embertársai felé. Ez egy újabb ellentmondáshoz vezet: számtalan olyan érzelmileg gátolt és közönyösnek tűnő érző típussal találkozhatunk ugyanis, aki annak ellenére, hogy ő maga képtelen az érzelmi nyíltságra, másoktól igenis elvárja azt, sőt akár rossz néven is veszi, ha nem kapja meg. Borzasztó sokáig képes törni a fejét egy olyan találkozó után — legyen az személyes vagy üzleti —, ahol a másik személy érzelmi viszonyulása teljesen kiismerhetetlen maradt számára, és nem tudott hatékonyan „orientálódni”. Lehet, hogy a másik illető végig teljesen jól érezte magát, és érző típusunk iránt is jó véleménnyel viseltetik a találkozó után, de ha ezt felé egyáltalán nem mutatta ki, akkor ő most kételyek között van, hisz képtelen érzelmileg „felcímkézni” a találkozót. Ám az, hogy esetleg ő maga is végig zárkózott volt, és érzelmileg visszafogott maradt a találkozó során — miközben egy közönyös álarc mögött a másik érzelmeit fürkészte —, sokszor már nem tudatosul benne. Ez a fajta kettős mérce bizony sok érző típus jellegzetessége, de lélektani szempontból ettől ők még ugyanúgy érző típusok maradnak.

Ennek a bizonyos érzelmi „címkézgetésnek” van egy másik fontos aspektusa is. Hogy ezt megértsük, fontos még egyszer leszögezni, hogy a belső megélés alapján hozott érzelmi ítéletek rendkívüli mértékben járulnak hozzá az érző típus pszichés biztonságérzetéhez. Ha globálisan áttekintjük ezeket, akkor a címkéknek két fő csoportját különböztetjük meg: a pozitív és a negatív érzelmekét. Előbb-utóbb minden személy, objektum vagy jelenség beosztásra kerül ebbe a két fő kategóriába, és sok érző egyén nyíltan beszél aztán ezekről az érzelmi „ítéletekről”. Ezzel különösen a gondolkodó típusokat tudják olykor az őrületbe kergetni, hiszen személyes verdiktjeiket nem igazán tudják „logikai” érvekkel megindokolni. Mindenesetre addig, amíg valaki vagy valami a pozitív érzelmek halmazában foglal helyet az érző típus belső világában, elképesztő ragaszkodással, törődéssel és hűséggel képes viseltetni iránta. Minél prominensebb helyet foglal el valaki ebben a halmazban, annál inkább vonatkozik rá „kivételes bánásmód”. Egy ilyen kapcsolat esetleges érzelmi kilengéseit is elfogadja, hiszen bárkinél jobban tisztában van az ember érzelmi állapotainak temérdek árnyalatával, és azok ingadozásával is.

Az érző típusok érzelmi határai ugyanakkor meglehetősen „képlékenyek” is, és néha elég csak egyszer jó erősen átlépni egy bizonyos határt — aminek létezéséről egészen addig talán még maga az érző típus sem tudott —, hogy örökre átkerüljünk a negatív érzelmek halmazába, és hogy teljesen más (akár szívtelennek tűnő) bánásmódban legyen részünk. A legtöbb érző típus ehhez azonban csak nagyritkán és igen nyomós érzelmi indok esetén folyamodik, ugyanis kiemelten fontos pszichés szerepet játszik számukra a környezettel fenntartott érzelmi harmónia. Noha a maguk módján abszolút képesek aktívan kezelni bizonyos konfliktusokat, mégis inkább elkerülik őket, amennyiben módjuk van rá. Így akárhol is vannak, gyakran lépnek fel békítő és semlegesítő jelleggel a külvilágban, normalizálva a kedélyállapotokat és fenntartva az érzelmi összhangot. A pszichológiailag fejletlenebb érző típusok, akik önmagukban még nem találták meg a „nyugvópontot” egy viszonylagos érzelmi kiegyensúlyozottsághoz, olyannyira igénylik a fesztelen és háborítatlan légkört a külvilágban, hogy még a szükséges konfliktusokat is csírájában elfojthatják. Paradox módon ezzel persze pont azt akadályozzák meg, hogy a légkör valóban, és ne csak látszólag legyen fesztelen. Ám bármilyen tapintatos módon próbálják is védelmezni is az érzelmi nyugalmat, fellépésük mindazonáltal mégis olyan demonstratív tud lenni, hogy az hathat fojtólag a környezetre. Nem könnyű tetten érni az ilyet, és így közel sem mindenkiben tudatosul az, ahogyan az érző egyének óvatos és finom érzelmi manőverekkel „tüntetnek” olyan szituációkban, amelyek valamilyen oknál fogva kellemetlenek számukra. Többségüknek nem erőssége verbálisan és explicit módon megkérni (neadjisten felszólítani) valakit arra, hogy szüntessen be egy bizonyos viselkedést — ehelyett impliciten és non-verbális érzelmi jelekkel (pillantásokkal, gesztusokkal, hangszínnel, hanglejtéssel stb.) próbálják befolyásolni az adott személyt, hogy „moderálja” magatartását.

Hasonlóan az érzékelő típusokhoz — akiknek szintén nagyon fontos volt az állandóság —, az érző típusok is képesek túl sokáig együtt maradni olyan emberekkel, vagy benne maradni olyan szituációkban, amelyek nem megfelelőek, sőt akár kimondottan ártalmasak számukra (még ha csak azért is, mert hátráltatják pszichés fejlődésüket). Ne felejtsük: az, hogy ki és mi kerül az érző lélektani típus belső világának „pozitív” halmazába (és azon belül is kivételes, bizalmas helyre), teljességgel szubjektív tényezők függvénye, amiben természetesen az egyéni komplexusok és az azokhoz kapcsolódó projekciók is nagy szerepet játszanak. Egy dolog azonban biztos: ha valaki kiérdemelte ezt a szerepet az érző típus „szívében”, akkor rendkívül nehezen hoz bármilyen drasztikus változást abba a kapcsolatba, akármilyen „ártalmas” is az számára a külvilág szemében.

Bármilyen erőteljes és hirtelen jellegű változás hatványozottan megerőltető tehát egy érző típusnak, hiszen nagyon sok idejébe és pszichés energiájába telik, hogy egy új helyzettel vagy egy új személlyel kapcsolatban ismét „kisilabizálja” érzelmi viszonyulásának jellegét és azok pontos árnyalatait — hogy aztán elláthassa azt egy számára végérvényes érzelmi ítélettel, amihez aztán hű is igyekszik maradni. Emiatt olyan fontos az érző típusnak, hogy ha valamivel vagy valakivel kapcsolatban érzelmileg dűlőre jutott (akármilyen értelemben), akkor a külvilág azt már ne vonja többé kérdőre — különösen logikai érvekkel ne, hiszen az észérvek világa az ő „inferior” területe, ahol különösen bizonytalan, és ahol nem szívesen száll harcba másokkal. Leginkább tehát pszichés önvédelem képezi a gyakran végérvényesnek hangzó érzelmi kinyilatkoztatásainak alapját, melyekhez dacosan ragaszkodhat.

Természetesen persze ennek az tulajdonságnak a megnyilvánulása is az egyén fejlettségi szintjétől függ. A pszichológiailag fejlett érző lélektani típus maximálisan tudatában van saját „címkéi” szubjektív mivoltának, és azt is pontosan tudja, hogy a logika és az észérvek szemszögéből nézve mennyire személyesnek és elfogultnak tűnhetnek azok. Ennek fényében pedig képes figyelembe venni és elismerni mások különböző véleményét, sőt a benne felsejlő érzések segítségével azt is képes lehet megérteni (kvázi „telepatikus” módon), hogy mások egyéni vélekedése miért különbözik annyira a sajátjától, és mély együttérzés révén tiszteletben tartani azt — mindezt úgy, hogy közben végig tudatos kapcsolatot tart a saját érzéseivel is, és ha kell, tapintatos magabiztossággal kiáll mellettük. Ez esetben már az érzelmi harmóniateremtő igényét is képes úgy kifejezésre juttatni, hogy azok sem a saját, sem mások pszichés fejlődését nem akadályozzák, mivel úgy teremt összhangot, hogy minden érzelemnek helyet ad.

4.1. Nap a Rákban: az extravertált érző típus

Az extravertált érző típus rendszerint igen szoros kapcsolatban áll a környezetével és általánosságban véve a külvilággal, hiszen ő ott keresi és onnan fogadja be azokat az érzelmeket ill. érzelmi reakciókat és áramlatokat, amelyek tudatos orientációjához szükségesek. Ebből adódóan szinte bármilyen csoportos és társadalmi szerepben könnyen boldogul, hiszen könnyen megérzi, mire van szüksége a másiknak, eltalálja a helyénvaló hangnemet, kedveskedik vagy éppen bókol — a környezetébe való „beilleszkedési kísérletei” változatosak és kifinomultak. Felettébb fontos tehát számára a közösségi idill megteremtése és a társadalmi elfogadás elnyerése, ami rendkívül ellentmondásossá teszi az érzés lélektani funkciójának eme extravertált verzióját. Elmondtuk ugyanis, hogy egy érző típus úgy orientálódik a világban, hogy érzelmi értékkel és minőséggel „ruházza fel” a benne lévő objektumokat — extraverzió esetében azonban elsősorban nem a belső, szubjektív világ határozza meg ezeket az érzelmi „ítéleteket”, hanem a külvilág és annak érvényben lévő társadalmi normái. Az extravertált érző típus hajlamos magától értetődően elfogadni ezeket, majd összehangolni velük érzelmi alapú döntéseit: nem esik tehát nehezére követni az uralkodó „divatot” és az aktuális „trendeket”, valamint a csoportos etikai és magatartási kódexekhez is könnyen hozzáidomul mindaddig, amíg úgy érzi, hogy beilleszkedett egy adott csoportba, és hogy abban érezhető módon békésen és fesztelenül funkcionál.

Érzelmi ítéletei könnyen összemosódnak tehát azzal, ami éppen társadalmilag elfogadott: azt találja szépnek vagy rondának, kiválónak vagy förtelmesnek, amit a környezetében lévő emberek többsége is. Rendkívül fontos leszögezni azonban, hogy ez nem tudatos „kopírozás”, hisz magában az extravertált érző típusban ez teljesen automatikusan történik — vagyis anélkül, hogy ez a folyamat tudatosulna benne. Számára egyszerűen az adja meg a legnagyobb pszichés biztonságérzetet, hogy környezetétől érzelmi visszacsatolást kap arról, hogy abban harmónia uralkodik, valamint hogy elfogadják és értékelik őt — ehhez pedig nélkülözhetetlen az, hogy ne legyen túl sok súrlódás és nézeteltérés. Ez az alaptulajdonság, mint mindig, csakis a pszichológiai fejlettség hiányában vezethet komolyabb problémákhoz: a szélsőségesen extravertált érző egyén ugyanis, aki a külvilágnak való megfelelés érdekében teljesen elveszti (elfojtja) a belső világával (a tudattalanjával) való kapcsolatot, idővel saját megfelelési szándékának „áldozatává” válik, ami aztán a külvilágban betöltött szerepét is kompromittálhatja — ez esetben ugyanis már inkább keltheti az őszintétlenség benyomását (alkalmazkodóképesség helyett), hiszen mindenkivel mindenben egyetérthet a harmónia fenntartása végett, amelynek érzése olyan fontos a tudatának.

Ennek egy másik manifesztációja lehet a fejletlen extravertált érző típus „segítségnyújtási túlbuzgósága”, és az abban észlelhető tolakodó jelleg és rejtett egoizmus. Minél szívélyesebben és vehemensebben ajánlja fel ekkor a segítségét, az annál fojtóbbá válhat a környezet számára, hiszen az arra fogékonyak rögtön megérzik rögtön megérzik benne az extravertált érző típus árnyékának (elfojtott, tudattalan oldalának) jelenlétét, vagyis az öncélúságot és az énközpontúságot — máskülönben miért állna kvázi „lövésre készen” akkor, ha nem fogadjuk el a segítéségét vagy éppen nem hálálkodunk neki úgy, ahogyan ő azt szeretné. Ugyanilyen problematikus lehet továbbá az, ha (hirtelen) megváltoznak olyan társadalmi vagy csoportos normák és szokások a külvilágban, amelyek hosszú ideig jelentették az extravertált érző típus biztonságérzetét és úgy en bloc cselekedeteinek és szokásainak alapját. Viselkedése ez esetben szintén paradoxális lehet: tudatos beilleszkedési szükségéből kifolyólag megpróbálhat ugyan (görcsösen) alkalmazkodni az új normákhoz, miközben időnként feltörhet benne az az „oldala” is, amely elkeseredve gyászolja a régit és a megszokottat, és a lehető legkevesebb alkalmazkodást tanúsítja az új helyzet ill. az új norma iránt — sok fejtörést okozhat ezzel környezetének, illetve saját magának is. Akárcsak azzal, amikor az egyik társaságban ilyen, a másikban pedig olyan véleménnyel viseltetik valamilyen téma vagy személy iránt. Ha éppen egy olyan munkahelyi csoporttal társalog, amelynek tagjait a főnökkel kapcsolatos antipátia köti össze, ő többnyire gond nélkül ráhangolódhat erre az íratlan „csoportkódexre”, és a velük folytatott beszélgetései során ő is kritikusan nyilvánulhat meg a főnökkel kapcsolatban. Aztán ha néhány óra múlva már egy olyan körrel társalog, amely egyértelműen kedveli, vagy netalántán bálványozza a főnököt, ott is ráhangolódhat erre az „illemkódexre”, és aktívan részt vehet a méltatásban. Valódi, egyéni véleményét gyakran titkolhatja el tehát mások elől amiatt, hogy olyan fontos számára a társas beilleszkedés érzete.

A saját, belső világával (vagyis a személyes tudattalanjával) ápolt kapcsolat elveszítése még egy jellegzetes módon kifejeződhet, aminek több tipológiai leírás is hangot ad — ez pedig a hirtelen és váratlanul fellépő hidegsége, barátságtalansága és gorombasága. Minél gyakrabban és hosszabban fojtja el ugyanis valódi érzelmeit (és véleményeit) az embertársaihoz ill. a külvilághoz való alkalmazkodása közben, annál erősebben törnek fel azok aztán a tudattalanból, ahonnan már az inferior funkcióval (az introvertált gondolkodással) keveredve törnek fel a tudatba. Rövid időre ilyenkor olyan negatív, cinikus vagy alantas gondolatok és logikai analízisek tudnak úrrá lenni rajta, amelyek verbalizálása esetén valósággal megrémisztheti a külvilágot, de olykor még saját magát is. Ennek eredményeképp a komplexusait és az „árnyékvilágát” teljesen elfojtó extravertált érző típus akár még arra a pontra is eljuthat, hogy fél (és így menekül) az egyedülléttől, hisz ilyenkor törnek fel benne a leggyakrabban a saját árnyékával „átitatott” negatív gondolatok, melyek megkérdőjelezhetik, sőt akár szabotálhatják is az extravertált érzés alapján meghozott tudatos döntéseit (amelyekben már nem tükröződik önmaga).

Az önismeretileg érett és pszichológiai fejlett extravertált érző típusok természetesen persze nem tanúsítanak efféle extrémitásokat, hiszen kapcsolatban állnak valódi érzelmeikkel, és a külvilághoz való alkalmazkodás közben figyelmet szentelnek a belső világuk igényeinek is — így ők eredményesen tudatosítják, hogy sosem lehet mindenkinek megfelelni, és hogy szintén nem lehet mindig fenntartani a békés, idilli hangulat és a közösségi egyetértés látszatát. Extravertáltként természetesen továbbra is fontos marad számukra a külvilág, de ez esetben képesek aktívan kifejezésre juttatni saját, valódi véleményüket — ahelyett, hogy mindig csak passzívan befogadnák a közösségi normát, és hozzáidomulnának azokhoz. A fejlett egyénnek szüksége van tehát arra, hogy lényének belsejéből szülessen meg a másokkal való kapcsolódás és egyetértés, és ne csak „kényszeres” alkalmazkodási és beilleszkedési szükségének eredménye legyen. Előzékenysége és segítőkészsége ez esetben bármilyen szociális, karitatív és filantróp szerepkörben „aranyat érhet” embertársai számára, hiszen belülről fakadó, érzelmi alapú segítséget kapnak, amelyet már nem színez át a korábban említett rejtett énközpontúság (ami az elfojtott asszertivitást volt hivatott kompenzálni). Ilyenkor már tényleg bárki szívesen fordul hozzájuk tanácsért és oltalomért — ami amellett, hogy kedves és melegszívű, hiteles és őszinte is egyben.

4.2. Nap a Skorpióban: az introvertált érző típus

Introvertált érzés esetén már egyáltalán nem játszik meghatározó szerepet a külvilág — az csupán érzelmi „ingereket” szolgáltat, azután viszont minden a saját, belső világban kerül átérzésre és pszichés feldolgozásra. Mivel a pszichés energia nem áramlik vissza a külvilágba, ezért környezetének gyakran fogalma sincs arról, hogy miféle érzelmi mélységek dúlnak az introvertált érző típusban, aki a külvilág felé képes (látszólag) közönyös arckifejezésekkel „átvészelni” a számára legfelkavaróbb érzelmi helyzeteket is. Ez konkrétan bármilyen intenzív érzelemre igaz lehet, így még a szerelemre is: az introvertált érző típus képes úgy átélni a szerelembe esés intenzív érzelmi skáláját, hogy a másik felé ebből semmit nem juttat kifejezésre egyértelmű, tisztán kifürkészhető módon — érzelmei ekkor ugyanis az ő belső világában élnek „saját életet”, és kvázi „elkülönülnek” az őket indukáló személytől a külvilágban. Így tudnak végtelenül mély szeretetet, bizalmat és odaadást érezni bizonyos (és igencsak korlátozott számú) embertársaik iránt úgy, hogy explicit jelleggel velük annak csak egy töredékét éreztetik. Ez a negatív érzelmekre természetesen szintúgy igaz, hiszen legalább annyira képesek „impliciten utálni” is.

A szélsőségesen introvertált érző típust rendszerint gyakran ismerik félre: távolságtartónak, zárkózottnak, de sokszor még érzéketlennek is tartják, míg ez utóbbinak legtöbbször pont, hogy az ellentéte igaz. Még ha rezzenéstelen arccal is viseltetik, belső világában szinte kínzó érzelmi mélységeket és mélyreható empátiát válthat ki benne például mások lelki gyötrelmének vagy fizikai szenvedésének külső képe. Ám a regresszió folyamán ezek nagyon gyorsan belső képekké „konstellálódnak” személyes és/vagy a kollektív tudattalan tartalmakból, érzelmeket kiváltva, melyeket az introverált érző típus aztán „odabent” próbál meg értelmezni és feldolgozni a tudatba törő inferior gondolkodás segítéségével. Ez a folyamat viszont olyan sok pszichés energiát köthet le a tudattalanban, hogy a külvilághoz való alkalmazkodás közben teljes mértékben meghiúsulhat — mint mondtuk, a külvilág introverzió esetén mindig csak másodlagos szerepet játszhat, hiába érkezett eleve onnan a lelki szemek előtt konstellálódó, majd érzelmeket tudatba emelő képi inger.

Hasonlóan a többi introvertált lélektani típushoz, az érző típusnak is megvannak a maga önvédelmi módszerei ahhoz, hogy kellő távolságot tarthassanak a külvilágtól, amelynek ingerei veszélyeztethetik belső világuk zavartalanságát. Lelki békéjük mértéke nagyban összefügg ugyanis a külvilág általi „háborítatlanság” mértékétől — vagyis többnyire addig érzik magukat pszichésen kiegyensúlyozottnak, amíg elegendő időt tudnak önmagukkal eltölteni, alaposan „átrágva” magukat belső világuk (tudattalan) tartalmain, valamint a hozzájuk kapcsolódó érzelmeken. Ehhez azonban féken kell tartaniuk vagy teljesen ki kell zárniuk a külvilág sok esetben kiszámíthatatlanul érkező, és túlzottan intenzív érzelmeket generáló ingereit. Fellépésükben emiatt jellemző rájuk egyfajta tartózkodás ill. semlegesítő fellépés bármiféle túlzó attitűddel vagy érzelmi mértéktelenséggel szemben — erről az önvédelmi tulajdonságról az introvertált érzékelő típus esetén is beszéltünk, csak ott más lélektani háttérrel. A belül átélt érzelmi intenzitás ellenére az introvertált érző típus tehát nem ragadtatja el magát valami gyakran, idegen környezetben pedig egyáltalán nem — így ott lehet rá leginkább jellemző, hogy ugyanolyan zárkózottan konstatálja az örömujjongást, mint a könnyhullatást.

A belső világ zavaratlanságát biztosító önvédelmi reakciók a pszichológiailag fejletlen egyének esetében erőszakosabb és kíméletlenebb formákat is ölthetnek. Az introverzió ez esetben többnyire szélsőséges és drasztikus méreteket ölt, ami az én túlzott felnagyítását (inflációját) eredményezi, és túlzott fixációhoz vezet a saját érzelmekkel kapcsolatban is. Orientációja során ekkor a külvilág bármely objektumát megfosztja annak valódi értékétől, és önmagát minden esetben annak fölé helyezi — így jut el ahhoz a (fals) biztonságérzethez, hogy őt már semmi nem fenyegetheti többé a külvilágból, hiszen ő „feljebbvaló” azoknál. Ez a felsőbbrendűségi komplexus bizonyos esetekben aztán hivalkodásba, zsarnokoskodásba és kegyetlenkedésbe is átcsaphat (természetesen neurotikus formában), mely tulajdonságokban már aligha tükröződik az introvertált érző típus alapvető érzékenysége — ami persze érthető, hiszen pont azt „hivatottak” leplezni.

A pszichológiai fejletlenség egy másik ismérve az inferior funkció (gondolkodás) olyan szintű túlkompenzálása, hogy az introvertált érző egyén hihetetlen csökönyösséggel és rendíthetetlenséggel kezd el ragaszkodni saját gondolati sémáihoz, amelyekbe kényszeresen, és emiatt gyakran erőltetetten próbál meg „ésszerűen” belemagyarázni olyan dolgokat, amelyek valódi logikai értelemben egyáltalán nem odaillők. Így a fejletlen típusok — különösen azok, akiknek tudatán szinte teljes egészében „úrrá lett” hatalmi komplexusuk — rendkívül látványosan csűrhetik-csavarhatják a saját igazukat bizonyító védő- vagy vádbeszédjeiket, amelyeket elsősorban sohasem a logikai érvelés, hanem az érzelmi alapú, rendkívül szuggesztív és polarizáló fogalmazásmód tesz ténylegesen erőssé. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy az inferior funkció még pszichológiai fejlettség esetén is aktívan funkcionál a túlnyomóan regresszív energiaáramlás miatt. Ez nagyban hozzájárul az alapszemélyiség zárkózottságához is, hiszen a rendszeresen aktivizált inferior funkció miatt kialakul egyfajta kényszeresség, hogy logikailag is értelmezze és megindokolja mindazt, ami érzelmi világában történik. Ez az oka például annak is, hogy közülük sokan „született pszichológusok”, akik rendkívül komplex pszichés folyamatokat képesek éleslátóan és mélyrehatóan „levezetni” úgy, mintha az egy „egyenlet” lenne. A fejletlenebb típusok esetén az inferior funkció viszont gyakran szolgál látványos önvédelmi fegyverként, melyet az introvertált érző típus rendszerint megrögzötten alkalmaz, hogy „lefegyverezze” a külvilágot. Ilyenkor az összes hibájára és mulasztására azonnal van egy logikailag megindokolt kifogása, tekervényes gondolatmeneteit pedig áthatja a felsőbbrendűségi komplexusa vagy az önvédelmi kényszere, melyek közül az utóbbi szinte mindenhol valamilyen összeesküvést és ellenségeskedést gyaníthat saját személye ellen — talán mindenki számára egyértelmű, milyen kibírhatatlanná is válhat ebben az esetben.

Egy pszichológiailag fejlett introvertált érző típus azonban épp ellenkezőleg tud hatni környezetére: mivel a rendszeres regresszió révén belső képek formájában könnyen hozzáfér a kollektív tudattalan örökérvényű archetípusos tartalmához, ezek a képek mélyen átélt érzelmek formájában nemes egyszerűséggel megsúghatják neki, hogy mely dolgok követendők (vagyis „jók”), és mely értékek elvetendők (vagyis „rosszak”). Introverziója miatt ebből azonban nem vezet moralista vagy kioktató viselkedéshez a környezete felé, hiszen az érző típusként neki elég a saját, belső világában megélni ezeket azokat az érzéseket, amelyek bizonyos emberi értékekhez „kapcsolódnak”. Annak ellenére viszont, hogy csak ritkán beszél nyilvánosan ezekről az érzelmek által diktált „sztenderdekről”, környezetében mégis gyakran tölt be mértékadó és iránymutató szerepet etikus és morális viselkedést illetően, gyakran még akkor is, ha nem ő a konkrét vezető.

Egy pszichológiailag fejlett introvertált érző típusnak ezért sokszor már a puszta jelenléte is elég egy csoportban ahhoz, hogy az emberek erkölcsösebben viselkedjenek körülötte, és hogy kétszer is átgondolják, miként cselekedjenek, vagy mit hogyan mondjanak. Ekkor viszont ezt már nem amiatt teszik, mert leplezett dominanciavágyat vagy indirekt elnyomást éreznének az introvertált érző típus irányából, hanem azért, mert a „kisugárzásába” ivódott azon tulajdonsága, hogy megingathatatlan módon és bármi áron követi azt, ami az archetípusos tartalmakból „táplálkozó” belső érzésvilága szerint követendő, vagyis emberi érték. És akárcsak a többi introverált típus esetében láttuk, a regresszió által tudatba emelt archetípusos képek pszichológiai fejlettség esetén — vagyis akkor, ha a személyes tudattalan komplexusai javarészt tudatosítva vannak, és már nem „színeznek át” minden, a kollektív tudattalanból eredő képi tartalmat — akár az emberiség jövőtendenciáit is körvonalazhatják számára. Így gyakran lehetünk szemtanúja annak is, hogy az introvertált érző típus minden visszafogottsága ellenére mégis jelentős kollektív átalakulások előhírnökévé válik, elkötelezetten és szorgalmasan munkálkodva nagy horderejű változások „frontvonalán”.

4.3. Nap a Halakban: a „változó” érző típus

A változó érző típus esetén úgy egyesülnek az imént taglalt, extravertált és introvertált tulajdonságok, hogy egy tisztán elkülöníthető kategóriáról beszélhetünk. Noha ez a típus is rendkívül élesen képes befogadni még a legfinomabb érzelmi „áramlatokat” is környezetéből, magának az orientációnak már nincs állandó iránya — vagyis nem beszélhetünk kizárólag a külvilághoz való közvetlen alkalmazkodásról (mint az extravertált érző típus esetében), de a belső világhoz idomuló, mély érzelmi feldolgozásról sem (mint az introvertált érző típus esetében). A változó érző típus orientációs módja kiszámíthatatlan módon mindkét irányba „kilenghet”, és mint azt már a többi változó típus kapcsán is említettük, „megrekedni” is képes a kettő között. Ha mellévesszük az érzés, mint funkciótípus alapvető befolyásolhatóságát és passzivitását, megérthetjük, hogy miért olyan gyakoriak ezen típus esetében a „késleltetett” tudatosodási folyamatok, illetve a saját identitás meglehetősen kései felfedezése.

Akármilyen ellentmondásosnak is hangzik, a változó érző típus legtöbbször úgy jut el valódi önmagához és fejleszti ki saját azonosságtudatát, hogy ezt megelőzően szükségszerűen „összefolyik” másokéval, majd tanul ebből (a gyakran fájdalmas) tapasztalatból. Ezt ismételten a változó energiamozgás eredményezi: a környezet érzelmi áramlataira való „rákapcsolódás” és a hozzájuk való alkalmazkodás közben sokszor képtelen beazonosítani, hogy az általa érzett érzelmek közvetlen környezetéből származnak-e, vagy saját belső világából. Minél inkább van megrekedve a pszichés energia cirkulálása a tudat és a tudattalan közötti határmezsgyén, annál inkább képtelen különválasztani a kettőt, és annál inkább áll fenn idővel annak a veszélye, hogy rendkívül mély érzelmei ellenére is elidegenedik önmagától. Az önismeret terén (még) fejletlen változó érző típusok emiatt rendkívül naivak és manipulálhatóak lehetnek, hiszen pillanatok alatt képes eggyé válni mások érzéseivel, sőt akár még a teljes identitásukkal is. Ez egy új attribútum: noha az extravertált érző típus is előszeretettel szolidarít embertársaival, közben rendszerint sikeresen megőrzi saját azonosságtudatát; míg az introvertált típus sokszor szinte képtelen is „nyilvánosan” együttérezni, annyira lefoglalhatja őt a benne feltörő érzelmek megemésztése. A változó érző típus azonban abszolút képes úgy „feloldódni” és elveszni más szenvedésében vagy bánatában, hogy azokat abszolút magáénak is érzi és azonosul velük. Alkatilag képes továbbá olyannyira elhalasztani az önmagára vonatkoztatást és a belső világához való alkalmazkodást, hogy csak kockázatos fáziskéséssel tudatosulnak benne valódi érzelmei valaki vagy valami iránt. Noha ez a kollektív együttérzésre való fogékonyság mindenképpen késlelteti az egyéni identitásfejlődést, a későbbiekben legalább annyira stimulálhatja is, ha az én már szilárd, és kellőképpen megerősödött.

Ha viszont a változó érző típus megreked a pszichológiai fejlődésben, és nem sikerül neki egy kellően erős ént létrehoznia — amely eredményesen különbséget tesz külvilág és belvilág, valamint a fantázia és valóság között —, nem csak önmagától idegenedhet el a másokkal való állandó „eggyé válás” következtében, hanem magától az objektív valóságtól is. Érző típusként, akinek a pszichés energiaáramlása részben regresszív is, szintén gyakran törhetnek fel benne képek a személyes és/vagy a kollektív tudattalan „régióiból”, mély érzelmeket kiváltva benne. Ezek legalább olyan mély és profetikus látomásokhoz vezethetik el, mint az introvertált típust, ám a változó energiaáramlásból kifolyólag esetében nagyobb az „összemosódás” veszélye. A pszichológiailag fejletlen változó érző típus gyengén differenciáló énje képes ugyanis összekeverni és egybemosni a tudattalanból származó képeket a konkrét valósággal, aminek következtében fennállhat az a veszély, hogy az egyén benne reked egy belsőleg teremtett álomvilágban, amelynek szabályai, törvényei és elvárásai semennyire nem egyeznek meg a konszenzusos valóságéval, valamint a külvilágban betöltött szerepe és a tényleges képességei sincsenek köszönőviszonyban az ő „fantáziavilága” szerinti szerepével és képességeivel. Ennek nyilvánvaló következménye az, hogy meghatározóvá válik a különféle értelemben vett ábrándok kergetése.

Természetesen persze ezen típus esetében is a pszichológiai fejlettségtől függ minden, ugyanis ha sikerül neki egy kellően differenciált, tudatos énképet kialakítania és felfedezni valódi identitását, tudata már képessé válik arra, hogy hordozza egyetemes empátiájának pszichés terhét. Ez esetben már képes úgy „áthelyeződni” egy másik emberbe és átélni annak érzéseit, hogy az nem befolyásolja saját énképét, így pedig bármilyen segítő szakmában páratlan és nélkülözhetetlen segítséget jelenthet, hiszen konkrétan képes rövid időre „belebújni” embertársai bőrébe, és pontosan érezni azt, amire fizikálisan vagy szellemileg szükségük van. Kellő önismerettel igenis képessé válhat tehát egy leírhatatlanul mélyen együttérző, kollektív szeretetre anélkül, hogy a vállára venné a világ összes kínját, és ő maga is összeroppanna alatta. Ugyanez igaz a kollektív tudattalannal való viszonyára: ha kellően megerősítette énjét, és nem vált áldozatává saját, önvédelmi céllal létrehozott fantáziavilágának, rendkívül bölcs és becsületes modernkori próféták és misztikusok válhatnak ebből a típusból, akik immár képesek úgy kibontakozni és kiteljesedni a spiritualitás különféle immateriális területein, hogy eközben a mindennapi életben és a realitás talaján is eredményesen boldogulnak.

Comments


bottom of page