top of page
  • Kristóf Csörnyei

III. Az inferior funkció — 1. rész: pszichológiai jellemzők

Frissítve: 2022. ápr. 3.


Ebben a fejezetben először az inferior funkció általános lélektani tulajdonságait vizsgáljuk meg, majd konkrét manifesztációs lehetőségeit vesszük szemügyre lélektani típusonként. Elengedhetetlennek tartom, hogy tisztában legyünk a jungi pszichológia szerinti inferior funkció elméleti és gyakorlati aspektusaival, mielőtt végérvényesen bevisszük az asztrológia és a horoszkópfejtés területére. Sokan értik ugyanis félre az inferior funkció esszenciáját és működési elvét azok közül, akik egyáltalán nem jártasak még Jung pszichológiájában. Első hallásra többen is azt gondolják, hogy ez a személyiség valamilyen sötét vagy alantas oldalát jelenti, amelynek valamilyen ártó szándéka van — ezért minden bizonnyal az inferior szó negatív konnotációja a felelős. Tovább szokta rontani a helyzetet, amikor melléteszem azt is, hogy ez a funkciónk tudatosan fejleszthetetlen, és hogy bármilyen tudatos erőfeszítésünk ellenére is mindig archaikus, bizonytalan és kiszámíthatatlan marad. Sokak számára teljességgel emészthetetlen ez az információ, és rögtön visszavágnak olyan jelmondatokkal, hogy „igenis minden fejleszthető tudatosan, csak akarni kell”. Kétségbeejtően pontos képet fest mindez nyugati társadalmunkról, melynek legtöbb szegmensében mára már vészjósló méreteket öltött a tudatos akaratra és célkitűzésre helyezett hangsúly, a psziché tudattalan tényezőinek rovására. Noha kétségtelenül egyre többen vannak felébredőben, még mind nagyon sok embert rémiszt meg annak a gondolata, hogy pszichéjének van egy tudattalan része is, amely a természet önszabályozó architektúrájának köszönhetően állandó kölcsönhatásban van tudatos viselkedésével és akaratával. Ám ha „hiszünk” a tudattalanban, ha nem, az attól függetlenül mindig ott van, és mindenkiben egyaránt „dolgozik”. Poláris világunkban pontosan úgy nem létezhet tudat tudattalan nélkül, mint ahogy nincs nappal éjszaka nélkül, fény árnyék nélkül, vagy hideg meleg nélkül.

Elméleti pontosítás végett szeretném tehát még egyszer leszögezni, hogy a szuperior (tudatos) funkciónkkal ellentétes funkció automatikusan az inferior (tudattalan) funkciónk: a szuperior intuíciónak az érzékelés inferior, míg a szuperior gondolkodásnak az érzés inferior — és ugyanez fordítva. Inferior funkciónk ráadásul nem csak a tudatos funkciótípusunkkal, hanem tudatos beállítódási típusunkkal is komplementer kapcsolatban van: minél extravertáltabb a tudatos beállítódás, annál introvertáltabb jelleggel nyilvánul meg az inferior funkció (és fordítva), amire később konkrét példákat is fogunk nézni.

Többen kérdezték már tőlem, hogy lehet-e valakinek több inferior funkciója is. Erre tömören csak úgy lehet válaszolni, hogy igen is és nem is, ugyanis minden a segédfunkciók fejlettségén múlik. A tudatos, szuperior funkció mellett ugyanis lehetőségünk van differenciálni és tudatossá tenni a másik két segédfunkciót is — jungiánus szempontból ez egyébként maximálisan előfeltétele az egyéni pszichológiai fejlettségnek és a sikeres individuációnak. Ha azonban valaki megreked a fejlődésben, és „elmulasztja” segédfunkcióinak kifejlesztését és kifinomítását, akkor elmondható, hogy ezek a gyakorlatban ugyanolyan fejletlenül és megbízhatatlanul fognak működni, mint a tényleges inferior funkció. Elméletben azonban továbbra is csak egy inferior funkcióval rendelkezik, hiába hordoz inferior jellegű tulajdonságokat a két segédfunkció is. Kellő mennyiségű önismereti és önfejlesztő munka esetén ezek még jócskán a tudatba emelhetők és differenciálhatók (természetesen életkortól függően), ám ugyanez az inferior funkcióról nem mondható el.

Azt is előrebocsátanám már most — noha erre még részletesen visszatérünk a horoszkópelemzések kapcsán —, hogy akármennyi planéta képviselteti is magát a Napnak inferior elemben a születési horoszkópban, annak ellenére az az elem ugyanúgy inferior marad. Ez esetben természetesen mindig nagyobb az úgynevezett „fordított” típus kialakulásának veszélye, aki az inferior funkcióját szuperiorként használja (értsd: erőlteti), de ez minden esetben erősen neurotikus tünetekben nyilvánul meg — erről is lesz még szó. Amit egyelőre mindenképpen érdemes megjegyezni, az az, hogy a jungiánus asztrológiában még akkor is a Nap jelöli a szuperior funkciót ill. elemet, ha kizárólag csak ő áll abban az elemben. Tételezzük fel, hogy valakinek Oroszlánban áll a Napja, de emellett egy másik személyes planéta sem áll tűz jegyben, ráadásul a tűz-analóg házak (I, V, IX) is teljesen üresek. Dobjunk rá erre még egy lapáttal: a Hold Bakban áll, az Aszcendens Szűzben, az Aszcendens ura (Merkúr) pedig szintén Szűzben. Noha itt rendkívül erős az inferior föld elem (érzékelés) képviseltsége a szuperior tűzzel (intuíció) szemben, attól az még inferior marad. Ez mindenképpen erőteljes pszichés feszültségre enged következtetni, de a szóban forgó egyén tudatos, szuperiorrá fejleszthető funkciója akkor is az intuíció, nem pedig az érzékelés.

Fontos leszögezni azt is, hogy noha születési horoszkópunk rendkívül pontos képet adhat inferior funkciónk és segédfunkcióink megnyilvánulásának jellegéről és gyakoriságáról, semmiképpen sem szabad beleesnünk abba a hibába, hogy maradéktalanul vagy rugalmatlanul próbáljuk meg összeegyeztetni azt a jungi pszichológia személyiségmodelljével. Így ha valakinek egyetlen planétája ill. pontja (AC, MC) sem áll a Nap elemével ellentétes, inferior elemben — és az inferior elemmel analóg házakba sem esnek planéták —, attól még ugyanúgy a Napnak inferior elem fogja jelölni a psziché inferior funkcióját. Több asztrológus esetében is láttam már viszont azt, hogy ők az elemeket ill. házakat illető „képviseltség” alapján határozták meg az inferior funkciót — itt értelemszerűen fogalomkeveredésről van szó, hiszen „inferior” alatt ők egy elem vagy állatövi jegy alulképviseltségét értik, nem pedig a jungiánus értelmű, tudattalan tartalmakat közvetítő, tudatos viselkedést kompenzáló és archaikusan működő inferior funkciót. E két fogalom között azonban semmilyen kapcsolat nincsen! Így noha az elemek és házak alapján kiszámított képviseltség rendkívül sokatmondó lehet a tekintetben, hogy valószínűsítsük a segédfunkciók kialakulásának sorrendjét, a jungiánus értelemben vett szuperior és inferior funkciót minden esetben a Napjegy alapján kell eredeztetnünk.

Ha ez elsőre túl csökevényesnek hangzik, mindenkit arra buzdítok, hogy kezdjen ő maga is empirikus kísérletezésbe ezzel kapcsolatban. Az elmúlt években mind családi, rokoni és baráti körben, mind HR-es és asztrológiai tanácsadóként emberek százait volt lehetőségem empirikusan megfigyelni, és mély belátást nyernem pszichés mintázataikba. Noha alapvetően kritikusan állok hozzá bármely fekete-fehér, rugalmatlan kinyilatkoztatáshoz, saját tanulmányaim és megfigyeléseim egyöntetűen megerősítettek ugyanabban, amit Hamaker-Zondag konstatált több mint két évtizedes empirikus kutatás után: a Nap jegye maradéktalanul jelöli a természetes, „istenadta” szuperior funkciónkat, ezzel egyidejűleg pedig az inferior funkciónkat is — függetlenül attól, hogy vele szemben hány planéta áll még az inferior funkcióval ill. a segédfunkciókkal analóg elemben.

A következőkben tehát az inferior funkció általános lélektani sajátosságait fogjuk megvizsgálni nyolc fő pontban, melyhez a kilencedik pontban aztán egyéb fontos megjegyzéseket fűzök. Mindenekelőtt Carl Jung, Jolande Jacobi, Marie-Louise von Franz, James Hillman és Karen Hamaker-Zondag teoretikus és empirikus írásaiból „építkezem” majd a továbbiakban (1) — ezek lényegét próbálom meg egybefoglalni, saját észrevételekkel megtoldva, és amennyire lehet, konkrét példákkal szemléltetve a mindennapi életből. Ez utóbbi kapcsán feltétlenül meg kell említenem, hogy Von Franz és Hamaker-Zondag inferior funkcióról szóló írásai különösen nagy hatással voltak rám, annál is inkább, mert mindketten sokszor élnek rendkívül frappáns, a való életből kiragadott anekdotákkal, amelyek voltaképpen a lehető legjobb szemléltető eszközök.



1. Pszichés egyensúlyteremtés

Mint azt korábban már említettük, az inferior funkció mindenekelőtt azért „felel”, hogy kompenzálja a túlerőltetett és egyoldalúvá vált tudatos működést. Ezért nagyon gyakran valamilyen stressz-szituációhoz kötötten aktivizálódik, amikor a tudatos funkció általi orientáció túlerőltetésre került és/vagy eredménytelenné vált. Szintén említettük már, hogy ha a psziché tudatos tartományában jóval több pszichés energia van „lekötve”, mint a tudattalan tartományban, arra előbb-utóbb érkezni fog egy reakció a tudattalanból, hogy kiegyenlítődjön a túlzott töltéskülönbség. A tudattalan ekkor elkezd „feltöltődni” a tudatból visszavont pszichés energiával, és aktivizálja a vele összeköttetésben álló inferior funkciót. Ez az archaikus és differenciálatlan funkció ekkor kényszer formájában a tudatba tör, és működésbe lép. Az, hogy valakinél milyen gyakori ill. mennyi ideig tart egy efféle „inferior epizód” (a továbbiakban többször fogok rá így hivatkozni), ugyan komplex alkati tényezők függvénye, de általánosságban elmondható, hogy annál intenzívebben nyilvánul meg, minél intenzívebb túlerőltetésre került a tudatos funkció. Általában hosszú percekig ill. egy-két óráig tart egy ilyen „epizód”, de extrémebb esetekben eltarthat akár napokig, sőt hetekig is (neurózis esetén pedig még ennél tovább is állandósulhat az inferior funkció aktivitása).

Einstein fején találta a szöget azzal a kijelentésével, hogy „egyetlen probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett” — páratlan bizonyíték erre pszichénk inferior funkciója. Számtalan problémásnak vagy stresszesnek megélt pszichés állapotunkból az inferior funkciónk kínál ugyanis kiutat. Hirtelen ingert szül ugyanis, hogy teljesen más szemmel nézzük ugyanazt a dolgot, és hogy teljesen máshogy viseltessünk iránta. Minden, amit a tudatos funkciónk elhanyagolt vagy teljes egészében elmulasztott, most kényszeresen fontossá válik, és rendkívül erőteljes fókuszba kerül. Az intuitív típus például, aki magától értetődő természetességgel ignorálta az őt körülvevő anyagi világ bizonyos részleteit és a materiális valóság egyes konkrétumait, most csak ezekre koncentrál. Egy bizonyos időre kényszeresen fontossá válnak számára olyan dolgok, mint például a körülötte levő tisztaság és rend; az általa birtokolt tárgyaknak és berendezéseknek az épsége és fizikai állapota; külső megjelenésének, egészségének és a fizikai jólétének minden aspektusa; pénzügyei helyzete, havi kiadásainak pontos összege, leendő nyugdíja… és így tovább. Reflektorfénybe kerül tehát minden, aminek az érzékelés tulajdonít jelentőséget orientációja során.

Ennek fordítottja történik ugyanakkor az érzékelő típussal, aki a materiális bizonyosságra ill. biztonságra való törekvése, illetve az anyagi valóság érzékelhető konkrétumaival történő tudatos orientációja során kizárta a lehetőségek világát és az immateriális valóság megfoghatatlan összefüggéseit. Egy inferior jelenet során viszont mindezt sutba dobja: csillapíthatatlan vágy tör rá, hogy valami újat és ismeretlent tapasztaljon; utazni szeretne és felgyorsulni — sokszor konkrét értelemben is, járművel vagy sport formájában; ég a vágytól, hogy megismerje földi létének tágabb összefüggéseit; gyermeki kíváncsiság tör az immateriális ill. spirituális világgal kapcsolatban; jövőjét latolgatja, évekkel előre terveket sző, előrelépési és fejlődési lehetőségek után kutat… és a többi. Mindez persze az intuíció orientációjának sajátossága, ám számára most csak ez a látásmód érvényes mindaddig, amíg helyre nem állt az egyensúly a tudat és a tudattalan között.


2. Fejletlenség és rugalmatlanság

Mint említettem, az inferior funkció feltörése egy teljesen kényszeres folyamat, melyet tudatos akaratunkkal csak nehezen ill. egyáltalán nem lehet irányítani vagy elnyomni. Archaikus és fejletlen formában „erőszakolja” ránk magát úgy, hogy mi ennek sokszor nem is vagyunk a tudatában. Környezetünk persze annál inkább észleli, hogy valami megváltozott rajtunk, hiszen az inferior funkció gyakran teljesen alkalmatlan a külvilághoz való sikeres alkalmazkodáshoz. Egyedüli érdeke az egyéni pszichés egyensúly visszaállítása, és ehhez pontosan arra van szüksége, hogy felfüggessze a szuperior funkcióval történő tudatos orientációt az objektummal (külső világgal) vagy éppen a szubjektummal (belső világgal) kapcsolatban. Helyébe azonnal a tudatosan irányíthatatlan inferior funkció lép, aminek következtében egy inferior „epizódunk” gyakran vált ki kellemetlenséget, súrlódást, vagy akár veszekedést is a környezettel.

Nézzünk erre is példát, most a racionális lélektani típusok kapcsán. Mint tudjuk, egy érző típus érzelmi átéléssel ill. érzelmeken alapuló kategorizálással orientálódik a külvilágban. Mivel ő elsősorban érzi a környezetével való kapcsolatát, nyugalmi állapot esetén gyakran fordul elő vele ismert közegben az, amit „társas magánynak” hívok: nincs szüksége állandó csevegésre és verbális kapcsolatra, ha már megszerezte érzelmi bizonyosságát. Különösen az introvertált típus képes otthoni vagy ismerős közegben szinte egész este csendben maradni, ha közben végig stabil érzelmi összeköttetést érez a körülötte „sertepertélő” családtagokkal vagy lakótársakkal. Ennek az ellenkezője történhet azonban akkor, ha éppen feltört benne az inferior funkció, nevezetesen az extravertált gondolkodás: most kényszeresen és csitíthatatlan módon ömlik belőle a szóáramlat és a logikai analízis környezete felé. Fogalma sincs, miért, de ezt muszáj most részletesen elmesélnie, és akkor már kifejti azt is, meg beszámol arról is. Ezt azonban még véletlenül se keverjük össze a szuperior gondolkodás információcserével és kétirányú kommunikációval kapcsolatos tudatos igényével — az (extravertált) inferior gondolkodás sokkal archaikusabb és „aszociálisabb” ennél. És jaj a másiknak akkor, ha most nincs ideje foglalkozni az érző típussal, és épp nem áll módjában végighallgatni inferior epizódjának különféle beszámolóit és analíziseit — rendszerint ugyanis fokozottan érzékenyek és sértődékenyek vagyunk az inferior funkciónk területén, melyről még a 4. pontban bővebben is értekezünk.

Természetesen az extravertált gondolkodó típus inferior érzésfunkciója sem alkalmazkodóképesebb. Esetében a külvilágra irányuló, logikai és gondolati úton történő tudatos alkalmazkodás tud egyoldalúan túlterhelődni, miközben az érzésvilág szubjektív faktorai figyelmen kívül maradnak. Környezete azonban hiába alapoz a tőle megszokott tudatos objektivitásra, szociális „buzgóságra” és kompromisszumkészségre akkor, ha egy inferior epizód során benne éppen „feltört” az introvertált érzés — ami rettentő nehezen alkalmazkodik a környezethez. Most mindent belső érzésvilágának szemüvegén keresztül lét és él meg, de ez az érzésvilág tele van rendkívül archaikus, differenciálatlan érzésekkel, amelyeket ő teljesen „nyers” formában érez át. A psziché önszabályozó rendszere most minden pszichés energiát a „primitív” érzésvilágra irányít, és erre az időre az extravertált gondolkodó típus „aszociálisabbá” válhat bármely introvertált érző típusnál. Ilyenkor gyakran válnak ingerültté és nyűgössé bármilyen apró ingertől környezetükben; rendszerint ki is vonulnak onnan, mert egyedül szeretnének lenni a zuhatagként rájuk nehezedő érzéseikkel; vagy rájuk törhet akár egy gyermeki szentimentalitás is, melynek során érzelmektől túlcsorduló zenét akarnak hallgatni, és csak úgy sírnának egy kiadósat. Jaj annak, aki ilyenkor bármilyen megjegyzést tesz aszociális viselkedésükre vagy (túl)érzékenységükre — ez esetben bármilyen önvédelmi ill. offenzív reakcióra felkészülhetünk az egyébként oly „társasági” gondolkodó típusunktól. Amikor a pszichés egyensúly visszaállt, és szuperior gondolkodás „visszatért”, sokszor persze ő maga is tétlenül áll egy erőteljesebb inferior epizódja alatt prezentált viselkedése előtt — tudatos funkciójával legfeljebb már csak elmélkedik arról, miért is viselkedhetett így. Magába zárkózása, környezetéből való „kicsatolása”, valamint érzelmeinek intenzív átélése viszont hozzásegített az ő pszichés egyensúlyának helyreállításához.

Nyomatékosítanám, hogy most csak kiragadtam két példát az inferior funkció megszámlálhatatlan megnyilvánulási lehetőségei ill. intenzitási fokozatai közül — ám mind az inferior (extravertált) gondolkodásnak, mind az inferior (introvertált) érzésnek számtalan kifejeződési lehetősége van még ezeken kívül. Az inferior funkció általános tulajdonságainak megvitatása után következik még egy megnyilvánulási módokkal kapcsolatos áttekintés is lélektani típusonként, egyelőre azonban csak véletlenszerű példákkal szemléltetem az inferior funkció alapvető sajátosságait.


3. Tudat általi kezelhetetlenség

Az inferior funkció működése tehát teljességgel szeszélyes és kiszámíthatatlan — sőt, tudatos akaratunk számára sokszor a legalkalmatlanabb pillanatokban aktivizálódik. Ez persze érthető is annak fényében, hogy pont a tudatos orientáció ill. funkció „túlerőltetésének” eredményeképp kapcsol be. Ám legyen akármilyen rossz az időzítés, pontosan addig lesz a „kormánynál”, amíg a pszichés egyensúly vissza nem állt. Minél jobban ill. gyakrabban próbáljuk elfojtani egy-egy inferior epizódunkat, az annál jobban megbosszulhatja magát egy későbbi neurózis formájában. Egy inferior állapot tehát pontosan addig tart, amíg tartania kell, és el kell fogadnunk, hogy tudatos akaratunknak általában nincs beleszólása annak időtartamába és időzítésébe.

Fordítva is igaz ugyanez: inferior funkciónk legalább olyan szeszélyes és tudatosan irányíthatatlan akkor is, amikor pont, hogy szükségünk lenne rá és elő szeretnénk őt „hívni” — mondjuk azért, mert egy olyan szituáció kínálkozott, amelyben az inferior funkció használata lenne a legmegtérülőbb. Ám azt a természetes, „primitív” erőt és nyers hatékonyságot, amellyel inferior funkciónk alapesetben dolgozik, csakis pszichénk önszabályozó rendszere képes bekapcsolni, tudatos akaratunk viszont nem. Számtalan identitáskrízist és kiégést láttam már annak kapcsán megvalósulni, hogy valaki irreális mértékű teljesítőképességet és produktivitást próbált erőltetni inferior funkciójának területén, amely természetesen nem hagyta magát úgy és olyan mértékben erőltetni, ahogyan azt a tudatos akarat szerette volna. Az inferior funkció terhelésképtelenségéről a 6. pontban lesz még bővebben szó, most azonban nézzünk néhány példát a tudatos „előhívás” meghiúsulására.

Az intuitív típus nem lesz képes csak azért „előhívni” inferior érzékelését, mert a partnere éppen megkéri tőle, hogy takarítsa ki a fürdőszobát, vagy hogy tegyen rendet maga után a konyhában. Még ha azonnal eleget is tesz ennek az inferior érzékelés „segítsége” híján, ne csodálkozzunk, ha a takarítás alapossága sok kívánnivalót hagy majd maga után. Ekkor nem arról van szó, hogy az intuitív típus szándékosan vagy tüntető jelleggel összecsapta volna a dolgokat — egész egyszerűen ő tényleg nem vette észre, hogy az a tányér még koszos, hogy a konyhapult még morzsás, vagy hogy ott van még egy folt a padlón. Ha viszont önszántából csinálja mindezt, amikor éppen feltör benne az inferior funkció kényszeressége — érzékeltetve vele az anyagi világ részleteit —, sokkal valószínűbb, hogy kifogásolhatatlan munkát végez. Az élet persze sajnos nem olyan kegyes, hogy mindig megúszhatná kritika nélkül, hogy a körülötte lévő rend ill. tisztaság csak az inferior funkciójának szeszélyes működésétől függ...

Egy érző típus inferior gondolkodását sem várja meg egy iskolai dolgozat vagy egy egyetemi vizsga — így a lélektani típusok közül velük a „legkegyetlenebb” a szinte teljes egészében logikai gondolkodásra alapozott, és annak képességét osztályozó nyugati oktatási rendszer. Itt most nem csak a reál tantárgyak racionális ill. logikai világára gondolok, amire nehezen tudnak csak egy „csettintésre” rákapcsolódni, de még a humán tantárgyak esetén is előfordulhat egy váratlan alulteljesítés, ha logikailag összefüggő fogalmazást vagy verselemzést kell írniuk nyomás alatt, időkorláttal. Ha az inferior gondolkodás aktív, hihetetlen hatékonysággal szokott menni nekik mindez, és az olyankor készített munkáról többnyire lehetetlen megmondani, hogy ez most szuperior vagy inferior gondolkodás eredménye — sose feledjük, hogy az inferior funkció semmit nem mond az általa elvégzett munka ill. tevékenység minőségéről, csak a belső pszichés folyamatot és az egyéni megélést árulja el. Egy érző típus tehát abszolút képes logikailag kiválóan összefüggő szövegeket, sőt akár könyveket is írni, azzal a feltétellel, hogy az igazán hatékony és átszellemült munkához szüksége van inferior funkciójára, melyet nem tud csak úgy találomra előhívni — így ő mindenkinél jobban ki van téve az írói ihlet szeszélyének. Ennek kapcsán számtalanszor figyelhetünk meg hirtelen hullámzásokat az érző típusok iskolai ill. egyetemi teljesítményében — annak ellenére is, ha mindig alaposan fel vannak készülve, és sosem veszik félvállról a tantárgyakat. Egyetemi éveikre legtöbbjük egyébként hozzá is szokik ahhoz, hogy nem mindig lehetnek „formában”, és hogy becsúsznak néha rosszabb jegyek is minden igyekezetük ellenére. Ám rendszerint ennek az ellenkezőjével is tisztában vannak, és tudják, hogy ha hirtelen elkapja őket az inspiráció (inferior epizód), akkor hihetetlen produktivitással és gördülékenységgel képesek megírni azt a régóta halogatott beadandót vagy egy fejezetet a szakdolgozatukban.

Ugyanígy a gondolkodó típus sem rendelkezik szabad „bejárással” az érzések és a hangulatok világába, és csakis inferior funkciójával képes teljes természetességgel ill. valódi átszellemüléssel „mozogni” ezeken a területeken — gyakran egy gyermekéhez hasonló érzelmességgel, mint azt már említettük. Ám hiába van rá tudatosan szüksége egy adott helyzetben — például hogy kivédje az érzéketlenség vagy érzelmi hidegség gyakori vádját —, ha az nem kapcsol be önmagától, akkor szó szerint „fejtörést” okozhat neki, hogy miként is viselkedjen egy rendkívül intim vagy egy jókora érzelmi töltettel bíró szituációban, ahol a másik fél (mondjuk érző típusú partnere) vigasztalásra, szeretgetésre vagy úgy en bloc nyílt érzelmességre vágyik az irányából.

Az inferior intuícióval ugyanez a helyzet: ha az éppen aktivizálódott az érzékelő típusban, akkor sokszor intuitív típusokat „megszégyenítő” módon képes szabadon ötletelgetni, elszántan spekulálni, bátran előre tervezni, kalandvágyóan belevágni valami újba, vagy merészen elrugaszkodni az anyagi valóság konkrétumaitól. Ha éppen eme inferior „elemében” találjuk, legtöbbször meg nem mondjuk, hogy érzékelő típussal van dolgunk. Tudatos akarattal viszont képtelen rávenni magát ugyanerre. Tételezzük fel, hogy intuitív típusú partnerével egy lakberendező áruházon sétál át, ahol az intuitív partner minden egyes bemutatóterem láttán inspirációt kap és vadul ötletelgetni kezd: “nézd, mi is elrendezhetnénk otthon így a kanapékat”; “lefesthetnénk mi is ilyen zöldre a falat a konyhában”; “ez a dohányzóasztal nagyon jól mutatna a nappaliban” stb. Mint azt már korábban említettem az intuitív típus kapcsán, számára legtöbbször bőven elég annyi, hogy csak konstatál egy lehetőséget orientációja során. Feljött egy ötlet, lehetőségként megemlítette, létszükségletének ezzel eleget tett, mehetnek tovább — a konkrét megvalósulás már nem is feltétlenül érdekli. Pontosan fordítva működik ez azonban az érzékelő típussal, aki azonnal pontosítani szeretné az efféle ötleteket, hiszen tudatos orientációjának konkretizációs igénye nem hagyja, hogy a dolgok csak úgy „lógjanak” a levegőben. „Most megvesszük azt az asztalt vagy sem?!” Szuperior érzékelése miatt tehát nagy valószínűséggel fog kimerítően belekérdezni a különféle lakberendezési ötletek megvalósításához szükséges konkrétumokba és részletekbe. Akármennyire szívesen szállna is be a spontán ötletelgetésbe intuitív partnerével, az inferior funkció az ő esetében sem fogja „megadni magát” a tudat akartának.



4. Bizonytalanság és érzékenység

Az előzőek alapján szinte magától értetődő következmény az inferior funkciónk „territóriumán” érzett bizonytalanságunk — mivel nincs tudatos hozzáférésünk ehhez a funkcióhoz, nem is tudjuk tudatosan fejleszteni azt. Minden egyes alkalommal ugyanazzal a kényszerességgel és primitivitással tör fel bennünk, hatásköre alá rendelve tudatunkat. Az individuáció során legfeljebb az inferior „epizód” időbeli terjedelme és a megnyilvánulási intenzitása változik, ám az alapvető tulajdonságai mindig megmaradnak. Így még ha maximálisan el is fogadjuk, hogy mindig ki vagyunk szolgáltatva a szeszélyének, a vele kapcsolatban érzett bizonytalanságunk még nem tűnik el. Ebből kifolyólag hajlamosak vagyunk túlzó érzékenységgel viseltetni bármilyen apró észrevétellel vagy (építő) kritikával kapcsolatban, amely az inferior funkciónk által elvégzett feladatot, munkát ill. (mű)alkotást illeti. Olykor még a legkisebb építő kritika is hatalmas elutasítás-érzetet válthat ki bennünk, elhitetve velünk, hogy mi tényleg nem vagyunk jók inferior funkciónk területén. És még ha ennek az ellenkezője is igaz, és valósággal kiváló munkát tettünk le az asztalra inferior funkciónkkal, még akkor is gyakori az azzal kapcsolatos hitetlenkedés és kétkedés.

Visszatérve az érző típushoz és a nyugati iskolarendszerhez: számára minden olyan alkalom rendkívül izgalmas és bizonytalansággal teli lehet, amikor egy gondolatilag jól felépített, logikailag összefüggő szöveget kell „kiadnia” a kezei közül, amely aztán még osztályozásra is kerül. Ez természetesen bárkire igaz lehet — arra is, akinek a gondolkodás szuperior vagy segédfunkciója —, ám egy érző típusra többnyire fokozottan igaz ez, hiszen mégiscsak az ő inferior funkciójáról beszélünk, amelyet tudatosan nem képes fejleszteni. Előfordulhat persze, hogy ebből semmit nem oszt meg másokkal, vagy hogy túlkompenzálja ezt a bizonytalanságot, de az ezzel kapcsolatos kutatásom megerősítette, hogy valamilyen formában mindig ott van ez az érző típusokban. Tételezzük fel, hogy egy magyar szakos érző típusban „feltör” az inferior funkció, és hirtelen kedve támad megírni egy nemsokára esedékes beadandót — ez legyen mondjuk egy történelmi, szociokulturális és életrajzi keretbe ágyazott műelemzés, meghatározott karakterszámban. Túl van már néhány sikertelen nekikezdésen, de most végre aktív az inferior funkció, és immáron csak úgy ömlenek belőle a jobbnál jobb gondolatok és érvelések, melyeket nagy meglepetésére most képes komplexen és konzekvensen felépített (kör)mondatokban kifejezni. Néhány óra alatt kész is van a teljes elemzéssel, majd némi formázás után el is küldi tanárának emailben. Innentől kezdve lép érvénybe az izgalmi fázis: elleplezi vagy sem, igenis izgul, hogy milyen kritika éri irományát, hogy milyen osztályzatot kap majd rá. És még ha a ötöst is kap három-négy építő jellegű kritika kíséretében — melyek közül egy vagy néhány az általa vont összefüggéseket illeti —, érző típusunkat különösen elkedvetlenítheti az a néhány pirosan díszelgő, építő célzatú megjegyzés a dokumentum végén. Hisz még ha nem is áll szándékunkban bolhából elefántot csinálni, az inferior funkciónkkal kapcsolatban ez sokszor óhatatlanul megtörténik...

Ez persze ugyanígy igaz lehet egy érzékelő típusra, aki sci-fi regényt ír (mint pl. Stephen King vagy Tolkien). Egy képzeletbeli világ megalkotása és fantasztikus történetek kitalálása az intuíció területe, mely az érzékelő típus számára inferior funkció. Mint említettem, a természet nyers erejével dolgozó inferior funkciónk rendkívüli tehetségeket is jelölhet — ám itt tudatosan irányíthatatlan tehetségekről van szó, amelyekre nem mindig alapozhatunk. Ez azt jelenti, hogy elsősorban az inferior funkció fejezi ki önmagát általunk, nem pedig fordítva. Így ha adott egy érzékelő típus, aki inferior intuíciója révén rendelkezik őstehetséggel fantasztikus világok és szenzációs, lebilincselő történetek megalkotásához, paradox módon még ötven fantasztikus könyv megírása után sem lesz képes tudatosan „uralni” és irányítani ezt a tehetségét. A kreativitás földtől elrugaszkodott szabad áramlását és a fantasztikus világgal való teljes átszellemülést ugyanis az inferior jelleggel működő intuíció garantálja. Stephen King horoszkópjában rendkívül erőteljesen van képviseltetve az inferior tűz elem, amiből arra következtethetünk, hogy rendszeresen tör fel tudatába inferior intuíció. Ennek megfelelően több interjújában is beszél az írás kreatív folyamatának viszontagságairól, ihletének rendszeres ingadozásáról, valamint arról a különös, bizonytalan érzésről is az alkotások elkészülése kapcsán, amelynek oka lélektanilag a következő: tudatos funkciónkkal furcsálló, idegen és kritikus szemmel vagyunk hajlamosak megítélni a tudattalan funkciónk által alkotott munkánkat.

Nézzünk még egy példát erre: az az intuitív típus is érezhet ilyet, aki inferior érzékelésével mondjuk kiválóan szobrászkodik vagy rendkívül élethű portrékat rajzol (meglepően sok ilyen van). Egy inferior epizódja alatt olykor ugyanis pontosabban képes érzékelni és ennek megfelelően ábrázolni az anyagi valóság legapróbb részleteit, mint egy érzékelő típus. Az elkészült munkával teljesen azonban csak ritkán elégedett, még akkor is, ha az egyébként kiváló. A párom (intuitív típus) hivatalosan „hobbi” szinten ugyan, de egyértelmű őstehetséggel rajzol portrékat és fest akvarelleket, ha éppen elkapja őt a „hév”. Portréi lenyűgözően valósághűek, és a megrajzolt személyek valósággal életre kelnek a papíron. Ő azonban csak annyit hajlandó elismerni, hogy azok „összességében” jók, és nem kevés bizonytalansággal ill. önkritikával viseltetik az inferior funkciójával elkészített munkái iránt — amire persze csak rátesz egy lapáttal az, hogy nem tud akármikor csak úgy leülni, és rajzolni egy újabb élethű portrét. Többnyire csak akkor jön meg igazán az ihlet, ha rossz a kedve, vagy ha nyűgös és stresszes állapotban van — ami leginkább feltételezi a pszichés egyensúly felborulását, és az inferior funkció ebből adódó aktivizálódását.


5. Hirtelen aktiválódás és elcsendesülés

Inferior „epizódjaink” egy másik nagyon fontos ismérve, hogy amilyen hirtelen elkezdődnek, ugyanolyan hirtelenséggel véget is érnek. Egyik pillanatról a másikra minden kedvünk elmehet attól a tevékenységtől, amibe inferior funkciónk feltörésének hatására belevágtunk. Amint elkezd visszatérni a szuperior funkció, egész egyszerűen úgy érezzük, hogy elfogyott a „szusz”, és rendkívül nehéz tovább folytatni ill. befejezni az adott, inferior funkcióval kapcsolatos tevékenységet.

Hamaker-Zondag egy intuitív típus kapcsán említ meg egy rendkívül frappáns, kihagyhatatlan anekdotát (2) az inferior funkció ezen tulajdonságával kapcsolatban. Ismerősi körében volt egy intuitív típusú férfi, aki már régóta ígérgette feleségének, hogy felszerel a nappaliban egy könyvespolcot a falra. A nő egy nap arra ért haza, hogy minden szanaszét hevert a nappaliban, és férje végre nekilátott a könyvespolc összeszerelésének. A férfiban kétségtelenül feltört az inferior funkció, amely hirtelen barkácsolási ösztön formájában fejeződött ki. Láthatóan jó kedvvel, fütyörészve fúrt lyukakat a falba, és biztosította feleségét, hogy szinte azonnal készen van, mindjárt mehetnek vacsorázni. A nála sokkal realistább felesége azonnal látta, hogy férje (már megint) alaposan alábecsüli az elkészüléshez szükséges időt, de nem szólt semmit, elment a konyhába vacsorát készíteni. Legnagyobb meglepetésére azonban tényleg hamar elkészült aztán a férje, és szemmel láthatóan kifogástalan munkát is végzett. A maga után hagyott rumli összepakolását (szokásához híven) elfelejtette, hisz miután inferior epizódja véget ért, konkrétan nem „látta” már meg a földön heverő fúrógépet, szerszámokat, csavarokat stb. Ismét intuitív módon, azaz belső képekben észlelte már a külső valóságot, így hát feleségének kellett őt napokig emlékeztetnie, míg nem minden visszakerült az eredeti helyére. A történet azonban fokozódik. Egy héttel később — amikor ismét rájött egy inferior epizód —, a férfi megkérte feleségét, hogy menjen ki kicsit a nappaliból, mert szeretné befejezni a könyvespolcot. A nő csak hüledezett, hogy miről beszél, hiszen a polc elvileg már kész volt, és egy hete telepakolva függött a falon! Most kiderült, hogy a férfi rendkívül kreatív mismásolással készült el vele olyan hamar: számtalan helyen kellett még csavarozni, sőt fúrni is ahhoz, hogy ténylegesen kész legyen — ám mégis sikerült kigondolnia egy fantáziadús megoldást, hogy ez első ránézésre ne látszódjon. Az inferior funkció egy rendkívül fontos tulajdonságára mutat rá ez a példa: ha az inferior epizód befejeződik, és szuperior funkciónk visszatér, akkor vagy hirtelen felfüggesztjük az adott, inferior funkciónkkal folytatott tevékenységet, vagy teljesen máshogy folytatjuk azt tovább a szuperior funkcióval. Ebben a szituációban a férfi inferior epizódja már azelőtt elillanóban volt, hogy készen lett volna a könyvespolc. A szuperior intuíció visszatért, és azonnal látott egy kreatív lehetőséget arra, hogy hamar elkészüljön úgy a könyvespolccal, hogy az még ténylegesen befejezettnek is látsszon. Inferior érzékelésével persze sosem vetemedett volna ilyesmire, mivel akkor pontosan észleli, milyen könnyen leszakadhat így a falról — ám az intuíciónak már nem igazán szokása a különféle anyagi kockázatok mérlegelése…

Nézzünk egy másik példát, most a gondolkodó típus kapcsán. A gondolkodó típus inferior érzése olyannyira archaikus, hogy rengeteg esetben figyelhetünk még hirtelen fellépő kényszeres „vonzalmat” víz iránt, ha rájuk tör egy inferior epizód: víz melletti helyen sétálnak; gyógyfürdőbe mennek; úsznak egy kiadósat; beleülnek otthon egy kád vízbe vagy vesznek egy hosszú zuhanyt; komótosan elmosogatnak, miközben hosszasan kémlelik a csapból ömlő vízsugarat; vagy éppen elméláznak egy nagy bögre, gőzölgő tea felé meredve. Megannyi lehetőség lehet még, amelyben valamilyen módon központ szerepet játszik a víz. Ennek kapcsán persze fontos megjegyezni, hogy nem csak a gondolkodó típusra jellemző az inferior funkciót jelképező természeti elemhez való kényszeres vonzódás egy-egy inferior epizód során. Érzékelő típusoknál is számtalan formában megfigyelhető a tűzhöz való kényszeres vonzódás, és az érzékelő típusok esetében is kiemelt szerepet játszik a föld elem archaikus manifesztációja (erdő, hegység, fa, virág stb.) egy-egy inferior epizódjuk során. De most visszatérve a gondolkodó típusra: egy stresszes nap után este feltör benne az inferior funkció, és másra sem vágyik, mint hogy egyedül átszellemülhessen az rázúduló érzésekkel egy kád vízben (ez leginkább az extravertált típusra jellemző, hiszen az ő inferior érzése a belső világa felé hat és egyedüllétre készteti). Betesz valamilyen szentimentális zenét, megtölti a kádat, majd maximálisan alámerül inferior érzésvilágában. Ezek konkrétan bármilyen érzések lehetnek, melyeket a tudat a gondolkodó orientáció révén szükségszerűen „elnyomott” az utóbbi időben, most viszont intenzíven feltörnek a tudattalanból. Elképzelhető azonban, hogy már negyed óra után visszaáll a pszichés egyensúly — ekkor az inferior érzés kvázi „visszasüllyed”, és újra színre lép a szuperior gondolkodás. Ez könnyen manifesztálódhat abban, hogy hirtelen nincs már kedve érzelemteljes zenét hallgatni, sem intenzíven „tobzódni” az érzelmekben. Ha viszont (racionalitásából kifolyólag) mégsem akarja, hogy ezért a negyed óra „pancsolásért” vesszen kárba egy egész kádnyi víz, talán mégis úgy dönt, hogy marad még egy picit: ekkor viszont már újságot vagy könyvet olvas; hírfolyamot görget okostelefonján; megválaszol néhány emailt vagy üzenetet; vagy éppen felhív valakit, és csevegésbe kezd — de ezek során már egyáltalán nem alkalmazza már az inferior érzésfunkciót.

Lélektanilag ugyanaz a folyamat ment tehát végbe, mint az intuitív típus példájának kapcsán: inferior funkciónk hatására kényszeresen belekezdtünk valamibe, amit aztán teljesen máshogy fejeztünk be amiatt, mert szuperior funkciónk közben „visszatért”. Sokszor persze egyáltalán be sem fejezzük azt, és szimplán csak félbehagyjuk az adott tevékenységünket addig, amíg nem tör ránk megint egy erőteljesebb inferior epizód. Önmagamat beleértve sok érző típus teszi le például a tollat (avagy hagyja ott a klaviatúrát), ha elfogyott benne az íráshoz szükséges inferior „hajtóerő”. Ezen könyv írásának kapcsán is rendszeresen szoktam konstatálni, amikor teljesen kiapadt már az extravertált inferior gondolkodásom általi írói „erőforrás” — ekkor hirtelen (ismét) rendkívül megterhelővé válik a logikailag összefüggő mondatok és koherens bekezdések további létrehozása, és perceken belül már nem is tudom ilyenkor tovább erőltetni az írást., tudatos akaratom ellenére sem. Ilyenkor legfeljebb még csak gyorsan befejezem (sokszor összecsapom) az adott bekezdést, amelynek logikai felépítését még az inferior epizód során „kiagyaltam”, de van, hogy már erre már csak egy következő inferior epizód során vagyok képes, mert annyira elvész az affinitás — ehhez kapcsolódik az inferior funkció következő alaptulajdonsága.



6. Lassúság és terhelésképtelenség

Az inferior funkció rendkívül érzékeny bármilyen külső nyomásra: csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem hagyja magát „belepasszírozni” egy előre lefektetett, ismétlődő időbeosztásba, továbbá szigorúan kijelölt határidőre sem képes „dolgozni”. Erre szuperior funkciónkkal ill. differenciált segédfunkcióinkkal vagyunk csak képesek, ám inferior funkciók lassú, komótos, háborítatlan és spontán módon szeret „tevékenykedni”. A 3. pontban már tisztáztunk, hogy eleve tudatosan előhívhatatlan — ehhez pedig most még hozzávesszük azt is, hogy irtózik és akár teljesen leblokkol attól, ha siettetik vagy ha rendszeresen ismétlődő nyomás alá kényszerítik.

Bárcsak több tanító és tanár lenne ezzel tisztában, különösen az érző típusok kapcsán, akiknél a logikai gondolkodás — amely vitathatatlanul központi szerepű a nyugati oktatási rendszerben — alapvetően a „ráérős” és a terhelésképtelen inferior funkció. Gondoljunk csak bele, mennyivel jobbak lehetnének például az érző típusú gyermekek híresen ingadozó matekjegyeik, ha nem felszólításra menne minden felmérő, és ha nem lenne előre megmondva, mennyi idejük van megoldani a feladatokat, amitől az inferior gondolkodás oly könnyen leblokkolhat — majd annál inkább nem hagyja magát erőltetni, minél inkább felspannoljuk magunkat miatta. Sok olyan érző típussal találkoztam már, akinek valósággal kő esett le a szívéről (már ami önértékelését illeti), amikor a jungi tipológia alapján hirtelen megértette, hogyan is működik pontosan inferior funkciója. Jómagam is a jungi pszichológiának köszönhetem, hogy sikerült átértékelnem például a matematikához való affinitásomat, amiről még gimnázium alatt elkönyveltem, hogy nincs. Mint megannyi érző típusra, rám is egyértelműen jellemző volt teljesítményem hullámzása abból kifolyólag, hogy egyes dolgozatok során leblokkolt a logikai gondolkodásom, és hirtelen képtelen voltam megcsinálni olyan feladatokat, amelyeket a magántanárnál való korrepetálás alatt még teljesen értettem és hibátlanul elvégeztem. A magántanár viszont nem csak hogy rendkívül jól magyarázott, nyomás alá sem helyezett soha: mindig pont annyi időt kaptam, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy kész legyen a feladat. Ha nagyon sokat piszmogtam, akkor sem állt neki siettetni, hanem elment inkább csinálni egy teát, vagy gyorsan rendet rakott a konyhában (érzékelő típus volt). Ő sem értette egyébként, mi a gond, és többször elmondta, hogy a nála való teljesítményem alapján ötösnek, de legrosszabb esetben is minimum négyesnek kellene lennem… Nos, egy másik oktatási rendszerben talán az is lettem volna.

Mint már említettem, kvalitatív szempontból semmilyen jelentőséget nem lehet tulajdonítani annak, hogy valaki az inferior funkciójával csinál valamit. Inferior gondolkodásával egy érző típus is ugyanolyan kiválóan írhat tudományos, logikailag teljesen koherens szövegeket és könyveket, mint egy gondolkodó típus. Ne feledjük, hogy a szuperior gondolkodás is kizárólag annyit feltételez, hogy az adott egyén mindenekelőtt logikai gondolkodás által orientálódik a világban, illetve hogy állandó tudatos hozzáférése van ehhez a funkcióhoz — de annak fejlettségét már egyéni faktorok határozzák meg. Ezt a fejlettségi szintet sem születési horoszkópból, sem pszichológiai tesztek eredményeiből nem olvashatjuk ki, ezt látjuk és érezzük. Mindenesetre abszolút léteznek pszichológiailag fejletlen, önismeretben megrekedt gondolkodó típusok, akiknél már maga a szuperior funkció is meglehetősen alulfejlett, ráadásul egyik segédfunkció sincs még differenciálva. Mindennemű hozzákészülés, ráhangolódás, bizonytalankodás és piszmogás nélkül képes lehet azonban leülni a klaviatúra elé, és hosszasan kifejteni egyéni véleményét valamivel kapcsolatban. A kész szöveg tele lehet helyesírási és nyelvtani hibákkal, pontatlan adatokkal, és a közönség számára értelmezhetetlen és követhetetlen logikai vonatkozásokkal, miközben illetőnk a gondolkodás funkciótípusának tudatos jellege révén mégis magabiztosan, gördülékenyen, hosszú tétovázások és folyamatos átfogalmazások nélkül volt képes megfogalmazni mondandóját.

Ennek a fordítottja történhet egy pszichológiailag fejlett érző típus esetében, aki a kifinomult szuperior érző funkciója mellett mindkét segédfunkcióját (intuíció és érzékelés) is képes volt differenciálni, továbbá inferior funkcióját is nagymértékben volt képes „leválasztani” árnyékától (lsd. 8. pont). Kivételes és kiváló írások születhetnek tollából, amelyet irodalmilag vagy tudományosan is elismernek, sőt akár dicsőítenek — számára az írás azonban mégis minden esetben ugyanaz a hosszadalmas, vontatott, határozatlankodó, töprengő és szeszélyes pszichológiai folyamat, mely egyik nap jobban megy, másik nap rosszabbul, valamikor egyáltalán nem, máskor pedig ismét isteni könnyedséggel. Egy dolog viszont biztos: minél inkább kényszeríti rá magát egy érző típus, hogy rendszeresen ismétlődő időbeosztásban vagy szigorúan határidőre írjon, annál nagyobb eséllyel illanhat el az ihlet, a kedv és a „szusz” — míg a legtermékenyebb írói „epizódjai” gyakran nem várt pillanatokban, elégséges idő híján vagy éppen egy stresszes nap levezetéseként jelentkeznek. Ha ennek ellenére nem adja fel túl hamar az egész projektet, és elfogadja ill. tiszteletben tartja inferior funkciójának működését, pontosan ugyanoda juthat el írásával, mint a többi típus.

Az érzékelő típus kapcsán említettük már, hogy hirtelen nagy kedvet kaphat utazáshoz, spontaneitáshoz és új élmények átéléséhez egy-egy inferior epizódja során. Ekkor tudatos realitásérzékét meghazudtoló gyermeki lelkesedéssel foghat bele bármely jövőbeli terv, projekt vagy utazás megtervezésébe, és mindennel kapcsolatban nyitottá és érdeklődővé válhat, ami még új, ismeretlen és felfedezetlen. Ám ha ugyanezt külső nyomással és állandósult jelleggel várjuk el tőle, többször fogjuk a szuperior érzékelés által adott reakciót viszontlátni. Feltűnően sok érzékelő típusú (világhírű) előadót és filmszínészt hallottam arról beszélni interjúkban, hogy mennyire meg tudja viselni őket a túl gyors tempóban folytatott turnézás vagy a külföldi forgatások hektikussága. Ez teljesen érthető is annak fényében, hogy az új helyszínek és ismeretlen dolgok felfedezése, az azzal járó izgalom tudatos keresése, valamint az abban való biztonságérzet megtalálása az intuíció sajátossága — ám a tudatos érzékelés orientációja során pont abban keresi és találja meg biztonságérzetet, ami már ismert és bizonyos. Ezt a szokását egy érzékelő típus kizárólag egy inferior epizódja során képes csak önként és dalolva „felrúgni”, egyébként pedig hamar nyugtalanítja és feszélyezi, ha közvetlen környezetében ill. mindennapi élete során túl sok tényező ismeretlen és kiszámíthatatlan. Így ha művészi vagy üzleti szakmájának velejárója, hogy rendszeresen kell új helyekre utaznia és ismeretlen helyeken aludnia, kellő adaptációs idő híján hamar válhat kimerültté, ingerültté vagy levertté, hiszen inferior funkciójának területén éri őt állandó stresszhatás.

Ugyanez történhet az intuitív egyénekkel, ha rendszeresen nyomás alá vannak helyezve inferior érzékelésük területén — például ha mindennapos, ismétlődő jelleggel kell rendet rakniuk, leltárazniuk vagy takarítaniuk munkájuk során. Az anyagi valóság konkrétumaival és részleteivel való bármilyen „babrálás” az érzékelés területe, amihez egy inferior epizódjuk során maximálisan adott a belső kényszer és az abból fakadó motiváció, ám ha nem ők maguk szabályozzák ennek gyakoriságát és időbeli terjedelmét, már rögtön máshogy fest a helyzet. Ekkor a külső nyomás miatt ingerülten, kapkodóan és hanyagul vághatnak bele ugyanabba a tevékenységbe, amelyet egy inferior epizódjuk alkalmával egyébként motiváltan, ráérősen és precízen csináltak volna meg. Ezenfelül pedig akár a konkrét testi érzékelés erőltetése is rosszul sülhet el: egy testtudatossággal kapcsolatos képzésen egyszer szemtanúja voltam annak, ahogyan egy introvertált intuitív típus valósággal rosszul lett attól, hogy egy meditációs gyakorlat során rá volt kényszerítve az, hogy tetőtől talpig érzékelje saját testét. Hosszan és tüzetesen kellett például érzékelni és megtapasztalni a padlóhoz simuló talpat és a karfán nyugvó kezeket; a comb hátulsó felét és a hát alsó részét, ahogyan stabilan a széknek feszültek; a bőrt, ahogy körbeölelte a viselt ruha anyaga... Az intuitív típus pedig egyszer csak émelyegni kezdett mindettől, annyira kellemetlen volt számára, hogy nem természetes módon, hanem külső nyomás hatására kellett töviről-hegyire érzékelni testének anyagi mivoltát és a materiális világgal való kontaktust.

A gondolkodó típus kapcsán nehéz olyan példát felhozni, ahol a mindennapi életben társadalmi nyomás hatására kéne erőltetnie inferior érzését — számukra „kedvez” leginkább az objektivitás és érzelemmentesség normája az üzleti, tudományos, közszolgálati és politikai világban. Magánéletükben azonban annál inkább keveredhetnek kellemetlen szituációkba amiatt, hogy képtelenek lehetnek nyílt érzelmek kifejezésére olyan helyzetekben, ahol az elvárt lenne. Ez persze semmilyen esetre sem jelenti azt, hogy ne lennének érzéseik, pusztán azok tudatos átérzése és artikulálása jelenthet gondot számukra az inferior érzésfunkció aktivitása híján.


7. Szenvedély és flow-élmény

Az inferior funkció következő tulajdonsága, hogy intenzív örömöt érezve tudunk rituálészerűen elmerülni annak különféle területein, melynek során még flow-élményben is részünk lehet. Az inferior funkció emiatt nagyon sok esetben „jelöli” szabadidős tevenyékségeinket, hobbijainkat és szenvedélyeinket — ne feledjük, hogy elsősorban a pszichés egyensúlyt hivatott visszaállítani, így nem csoda, hogy életörömöt és teljesség-érzetet is érezhetünk általa. Mivel minden alkalommal a természet csiszolatlan és differenciálatlan őserejével tör fel bennünk, így az sem csoda, hogy alkalmazkodóképtelen (erről az 1. pontban értekeztünk bővebben). Így minden olyan privát, rituálészerű tevékenység, amelyet kényszeresen végzünk inferior funkciónkkal, halasztást nem tűrően rólunk szól és értünk van. Nem csoda tehát, hogy a legtöbben egyedül és háborítatlanul szeretünk lenni közben, és nem egyszer vált ki ingerült reakciókat, ha valaki megzavar vagy meggátol benne minket.

Számtalan érző típus kap például kényszeres ingert olvasásra egy inferior epizódja során (ez lehet regény, újság, tudományos szöveg, online hírfolyam, akármi). Ilyenkor minden figyelmüket az adott szövegre irányítják, és maximálisan elmélyülnek az egymásra épülő szavak, mondatok, bekezdések olvasásában és az információ befogadásában. A gondolkodás legarchaikusabb formája dolgozik ilyenkor — egy „primitív” éhségről is beszélhetünk betűkkel és számokkal kapcsolatban, mely azonnali kielégítést kíván. Gondoljunk csak bele, mekkora megnyugvást és örömöt jelenthet egy gondolkodással töltött szünet egy olyan psziché számára, amely tudatos orientációja során szüntelenül az érzésekre támaszkodik. Nem véletlenül találkozunk annyi „könyvmollyal” az érző típusok között, hiszen a kényszeres olvasási vágy az ő esetükben tud a legakutabb módon fennállni. Könyvespolcaik folyamatosan telnek, és sokuknál szinte mindig van valami olvasnivaló a „biztonság kedvéért”. Legtöbbjük számára valósággal szent időtöltés az olvasás (vagy írás, számolás rejtvényfejtés stb.), és jobb szeretik, ha olyankor mindenki békén hagyja őket és nincsenek háborgatva még olyan gyors, ártatlan kérdésekkel sem, mint hogy kérnek-e egy kávét. Ez szokatlan tőlük, hiszen alapesetben (tudatos funkciójukkal) pont ők azok, akik oly szívesen kérdezik meg a másiktól, hogy kérnek-e inni valamit, hiszen ez is hozzájárul egy harmonikus, biztonságos érzelmi szféra megteremtéséhez. Aktivizált inferior gondolkodásukat azonban sokkal jobban érdekli az olvasandó szöveg, a megfejtendő rejtvény vagy a megírandó bekezdés, mint az érzelmek világa, és emiatt barátságtalanul és morcosan reagálhatnak arra, ha kizökkentik őket az inferior funkciójukkal végzett időtöltésükből.

Ez az érzékelő típus esetében sincs máshogy: remek példa erre, hogy számtalan érzékelő típusú férfi esetében sportversenyekkel és -mérkőzésekkel kapcsolatos gyermeki rajongás és szurkolás formájában is rendszeresen megnyilvánul az inferior intuíció. Drukker és rajongó természetesen minden lélektani típus lehet, de megfigyeltem, hogy egyes érzékelő típusok sok esetben valahogy „külön” kategóriák: inferior intuíciójukkal ugyanis feltűnően intenzíven képesek eggyé válni a versengési lázzal, átszellemülni egy csapattal vagy versenyzővel, és gyermeki lázban égni a végső kimenetellel kapcsolatban. Ez érthető, hiszen egy (sport)esemény alapvetően az intuíció folyamatának egy metaforája: élőben vagy televízión keresztül távolról és magasról nézzük a mérkőzés összképét; a jövőbeli lefolyást ill. a végeredményt illetően pedig több lehetőség is létezik, ami izgalommal és lelkesedéssel tölti el a nézőt. Az inferior intuíció számára ez tökéletes megnyilvánulási területet nyújt, amely ráadásul még társadalmilag is elfogadott. Több érzékelő típusú férfi esetében voltam már szemtanúja a személyiség szinte teljes átalakulásának egy sportesemény kapcsán: az aprólékos, rendszererezett és mértéktartó tudatos viselkedésnek ekkor hűlt helye, és felszabadult, szenvedélyes, féktelen és harsány magatartás kíséretében szinte minden pszichés energiájukat az adott mérkőzésre irányítják, melyet olyan elmélyülten követnek, mintha az életük múlna rajta. Számukra ugyanolyan „szentté” válhat tehát egy meccs, mint az érző típusnak az olvasás, és nála sem kizárt a sértődés, ha már csak arra meg merjük őt kérni, hogy halkítsa le kicsit a tévét, mert meg lehet süketülni. Tudatos érzékelésével már rég lehalkította volna, most viszont nem érzékeli, hogy hangos, hiszen az inferior intuíció teljesen másképp bánik az anyagi valóság részleteivel — így most a rágcsálnivaló földre hullott morzsáit sem látja, és az sem zavarja, ha lecsöppent a kanapéra egy kis sör. Sokkal fontosabb dolga van ugyanis: elveszni a mérkőzés immateriális világának lehetőségeiben, és átszellemülni az állandó aktivitással és hely(zet)változtatással — az inferior intuíció buzdítja őt erre.

A gondolkodó típus esetében is „szent” hobbivá és hatalmas szenvedéllyé válhat a zene ill. a film és színház világa az inferior érzésnek köszönhetően. Természetesen a legtöbb emberre igaz, hogy kikapcsolódásképp szeret meghallgatni egy számára kedves zeneszámot vagy megnézni egy lebilincselő filmet. A gondolkodó típusok esetében ez az érzés azonban sokszoros intenzitással manifesztálódhat, hiszen a műalkotás érzelmi világával való mély átszellemülés az ő esetében fokozottan képes visszaállítani a pszichés egyensúlyt, aminek hatására még nagyobb egy archaikus érzelmi katarzis esélye. Az inferior érzés a lehető legnyersebb formában szereti „látni” és átélni az érzéseket, amit a zene és a film világa abszolút lehetővé tesz. Színházba, moziba, koncertre vagy operába természetesen az összes lélektani típus jár, de megfigyeltem, hogy feltűnően sok gondolkodó típus jár kimondott rendszerességgel ill. „hobbiszerűen” ezekre a helyekre, ahol elsöprő erővel hathat érzelmi világukra egy adott műalkotás. Gyakori továbbá a mindennapos, „kényszeres” film- vagy sorozatnézés ill. zenehallgatás is (ami egyáltalán nem kell, hogy extrém méreteket öltsön), sőt azt is megfigyeltem, hogy látványosan sok gondolkodó típusú fiatal vásárol olyan fejhallgatót, amivel teljesen kizárhatja a külvilág hangjait, hogy teljes zavartalanságban válhasson eggyé kedvenc zeneszámai érzelmi világával, amikor az utcán sétálva vagy a vonaton ülve rájuk tör egy inferior pillanat. De ha alaposan körülnézünk a világhírű zenészek és énekesek világában, szintén szembetűnő, hány gondolkodó típus futott be kimagasló karriert az őstehetséget rejtő inferior érzésfunkciójával — nem lehet véletlen, hogy miközben ezeket a sorokat írom, a világhírű Paul Simon dala szól a rádióban, aki szintén gondolkodó típus...

Az intuitív típusok hobbijai és szenvedélyei kapcsán is maximálisan megfigyelhető az anyagi világ kiemelt szerepe. Rengeteg intuitív típusú ismerősöm kapcsán megfigyeltem például (mindkét nemnél), hogy imádnak főzni. Nem, nem úgy, mint az érzékelő típusok, akik általában rendszeresen és szívesen főznek többnyire már ismert, jól bevált ételeket; ehhez körültekintően és ártudatosan bevásárolnak; illetve a főzés során és végeztével is rendet tartanak maguk körül a konyhában. Sok intuitív típusra kényszeresen tör rá a főzési vágy — sokan közülük egyáltalán nem főznek napi rendszerességgel, de amikor rájuk tör egy inferior „epizód”, akkor elhivatottságuk és a lelkesedésük egy mesterszakácséval vetekszik. Az inferior érzékelés ilyenkor mindent gyermeki módon tud élvezni, már a hozzávalók beszerzését is (ami egyéb esetben csak nyűg), és bármit kifizet egy árucikkért, csak legyen jó minőségű és szemet gyönyörködtető (egyéb esetben sokszor teljesen mindegy neki). Főzés közben aztán egyenesen euforikus örömöt szolgáltathat minden, ami az érzékszervekkel kapcsolatos: a zöldségek megmosása és felaprózása, az olajon kevergetés, a behabarás, a fűszerezés, a szimatolgatás és a kóstolgatás, a kész étel esztétikus tálalása... Ha az inferior epizód elég ideig „kitart”, akkor még az elpakolás és mosogatás is „örömteli” és igényes lehet, ám ha ehhez már elfogyott a szusz, akkor elképzelhető, hogy otthagy majd csapot-papot, és azt már csak később csinálja meg (és akkor is felszólításra). Természetesen sok más manifesztációval találkozhatunk még: rettentő gyakori még (különösen férfiak esetében) a kényszeres barkácsolási és szerelési inger, amelyet hobbiszerűen vagy akár professzionálisan is végeznek. Ha van autójuk vagy motorjuk, akkor elképesztően sok inferior érzékelést képesek „lekötni” benne azáltal, hogy állandóan javítanak vagy javíttatnak rajta valamit, még akkor is, ha az gyakorlati értelemben tökéletesen funkcionál — nem véletlenül tekint annyi intuitív típus kvázi „gyermekeként” az autójára… Végezetül pedig említsük meg azt is, hogy az összes típus közül az intuitív típus tudja a leginkább „hobbi” szintre emelni az állandó ill. hirtelen költekezést ruhák vagy kütyük tekintetében, melyekre nincs is kimondott szüksége. Egy erőteljes inferior epizódja során csak nehezen — és akkor is morcosság vagy sértődöttség kockázatával — fogjuk tudni meggyőzni arról, hogy nincs is rá valódi szüksége, vagy hogy ne azonnal vegye meg. Mentségére legyen mondva, hogy tényleg nehéz szembeszegülni azzal a kényszeres és archaikus vággyal, amely ekkor arra készteti, hogy birtokolja az inferior érzékelésével intenzív kapcsolatba került árucikket.



8. Árnyék és negativitás

Korábban említettük, hogy az inferior funkció közvetlen összeköttetésben áll személyes tudattanunkkal, ahol mindaz a pszichés tartalom szunnyad, aminek tudatosan ellentmondunk, vagyis amit elfojtunk. A jungi pszichológia árnyéknak nevezi személyiségünknek e tudattalan oldalát, amelyet elfojtott vágyak, tudatosítatlan komplexusok, és felfedezetlen, rejtett adottságok ill. tehetségek alkotnak. Árnyékunkkal szinte minden esetben kivetítéssel (projekcióval) kerülünk először kapcsolatba, melynek során másban ismerünk fel valamit, ami valójában bennünk „szunnyad”, és arra heves érzelmek formájában reagálunk (pl. szerelem vagy gyűlölet, rajongás vagy megvetés). Jung úgy tartotta, hogy elsősorban ezekből a kivetítésen alapuló kapcsolódásokból — többnyire viszontagságos és (tudatunk számára) fájdalmas tapasztalások árán — ismerhetjük meg jobban árnyékunkat, és tudatosíthatjuk annak egy részét, amivel saját individuációnkat segítjük elő.

Gyakran az inferior funkció megnyilvánulási módja is sokat képes mesélni árnyékvilágunkról. Ennek kapcsán persze fontos megjegyezni, hogy az inferior funkció feltörése semmiképpen nem egyenlő egy komplexus feltörésével! Meglehet, hogy mindkettő esetén szeszélyes, fejletlen, fékezhetetlen és gyermeki sajátosságokat mutat a pillanatnyi viselkedés, ám egy aktivizált komplexus jóval erőteljesebben és hosszabban képes „szabotálni” a tudatos viselkedést, ráadásul szinte minden esetben ugyanazt a manifesztációt választja (pl. erős düh bizonyos tulajdonságú személyek iránt). Az inferior funkció kontrollálhatatlansága ellenben sokkal kevésbé destruktív; aktivitása hamar alábbhagyhat, amint visszaállt a pszichés egyensúly; manifesztációs formái pedig sokfélék, és megannyi (az inferior funkciótípushoz „tartozó”) kényszeres aktivitás formájában váltakozhatnak.

Elméletben tehát sosem lehet egyenlőségjelet tenni az aktivizált inferior funkció és egy aktivizált komplexus között, viszont egy tudatba törő komplexus megnyilvánulása szinte minden esetben magán viseli az inferior funkció sajátosságait. Kicsit olyan ez tehát, mint a közismert “minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár” szabály a biológiában: míg maga az inferior funkció képes megnyilvánulni komplexusaink óhatatlan aktivizálódása nélkül, addig komplexusaink nem törhetnek a tudatba az inferior funkció bárminemű megnyilvánulása nélkül. Mivel a személyes tudattalan kvázi körbe van „vonva” az inferior funkcióval (mely a tudat felé közvetít), így automatikusan érintkezik vele minden elfojtott tartalom, ami a tudatba tör. Első ránézésre persze nehéz eldönteni, hogy mikor van szó csupán az inferior funkció alapvetően archaikus jellegéről, és mikor egy destruktívvá vált komplexus tudatba töréséről (ami ideiglenesen teljesen az uralma alá kényszeríti a tudatos akaratot). Hamaker-Zondag egy érzékelő típusú kliense kapcsán meghökkentő történetet mesél, amely tökéletes példa az utóbbira: egy rendkívül barátságos, dolgos és kötelességtudó asszonyról beszélünk, aki hosszú évekig szó nélkül látta el minden feladatát anyaként és feleségként, állandóan háttérbe helyezve saját igényeit. A személyes szabadságvágyát illető megannyi elfojtás az alábbi módon tört fel belőle:

“Egyszer csak nem ment haza, annak ellenére, hogy óvodás korú gyermekeket hagyott hátra. Franciaországból telefonált, hogy beszámoljon arról, hogy ott egy spirituális közösség tagjává vált, ahol kozmikus energiával dolgoznak. A férje valósággal megdöbbent — ezt tényleg soha senki nem gondolta volna erről a tisztességes nőről. Hat hónap után végül visszatért a családjához, és ott folytatta az életét, ahol abbahagyta. Egyáltalán nem volt képes megmagyarázni a történteket, és mélyen szégyellte magát… Kemény munkával teli életében — először az édesapja, majd a férje által vezetett cégnek dolgozva — mindvégig elnyomta a való énjét. A feltörő inferior intuíció most rendkívül fogékonnyá tette a kozmosz végtelenségére, a spiritualitásra és az élet pezsgésére, amit ő ebben a közösségben vélt felfedezni. Képtelen volt azonban meglátni ill. megkülönböztetni, hogy egy álságos, félrevezető guru kezébe került. Az inferior funkció teljes mértékben elmámorította, szeszélyessége ill. kiszámíthatatlansága pedig képes volt rávenni őt arra, hogy elhagyja a szeretett családját.” (3)

Ez természetesen egy extrém példa — de a személyiség elfojtott oldalának feltörése, és az „árnyékvilág” megmutatkozása mellett élesen szemlélteti az inferior funkció rendkívül sebezhető és becsapható mivoltát is. Minél több elfojtott pszichés tartalom lakozik ugyanis az inferior funkció „leple” alatt a személyes tudattalanban, annál hiszékenyebbé, meggondolatlanabbá és megvezethetőbbé válhatunk az inferior funkciónk által képviselt területeken. Egy hosszantartó és erőteljes epizód során ilyenkor képesek vagyunk minden realitásérzékünket elveszíteni és teljesen félrebecsülni az adott helyzetet — és ha valakinek „tehetsége” van kiszagolni az ilyet (saját hatalmi komplexusa révén), akkor könnyen szemel ki minket prédának. A fenti példában egy érzékelő típus inferior intuícióját használta ki egy guru, de ugyanilyen mintára válhat a gondolkodó típus fülig szerelmessé egy olyan illetőbe, aki őt csak érzelmileg manipulálni és anyagilag kihasználni akarja, miközben ő gyermeki naivitással úgy érzi, hogy megtalálta az „igazit”. Az érző típus inferior gondolkodását is könnyű kihasználni pszichológiai fejletlenség esetén, hiszen rendkívül csábító lehet bármilyen eszme és gondolati modell, amely leegyszerűsíti a valóságot és átlátható logikával megmagyarázza az emberiség összes létkérdését — számtalan hittérítő és szektavezető apellál erre az érzékenységre, különösen fiatal egyének esetében. De az intuitív típusokra is meglepően könnyű rásózni egy biztosítást vagy egy preventív jellegű szolgáltatást, ha az anyaggal való tudattalan kötődés mértéke nagyobb méreteket öltött. Az inferior epizód során feltörő árnyék ez esetben hatalmas félelmet tanúsíthat az anyagi veszteségtől és a testi leépüléstől, ami könnyen megvezethető vásárlóvá teheti.

Inferior funkciónk szoros összeköttetésben van tehát a személyes tudattalan tartalmaival, így sokat tanulhatunk árnyékvilágunkról, ha tüzetesebben figyelemmel kísérjük annak manifesztációs módjait, és kritikusan felülvizsgáljuk azokat a „hibákat”, amelyeket általa vétettünk. Végeredményében ugyanis a psziché teljességére törekvő segélykiáltások ezek a tudattalanból, még egy olyan extrém esetben is, mint azt a családját rövid időre hátrahagyó holland nő kapcsán láttuk. Mint azt később látni fogjuk, a születési horoszkópból meglepően pontosan kiolvasható, mely archetípusos tartalmak működnek nagy eséllyel a tudattalanból, komplexus formájában ill. az inferior funkció „tolmácsolásában” — de sose feledjük, hogy a pszichológiai fejlettség mértékét és az individuációs „státuszt” lehetetlen kiolvasni egy születési horoszkópból. Komplexusai mindenkinek vannak — nélkülük nem is létezhetne pszichés élet, hiszen motivációink és életenergiánk legnagyobb részét azok szolgáltatják, motorként hajtva előre minket. Csakis rajtunk és szabad, egyéni akaratunkon múlik, mit hozunk ki egy komplexusból, vagyis hogy ártó vagy építő jelleggel nyilvánul-e meg életünkben. Sok esetben először persze meg kell tapasztalnunk egy komplexus sötét, ártó befolyását ahhoz, hogy aztán megláthassuk annak világos, haladást szolgáló oldalát is. És akármilyen hihetetlen, inferior funkciónk végig hűen közvetít a tudat felé ebben a folyamatban, csak sokan nem hajlandóak figyelni rá. Abszolút vannak ugyanis olyan emberek (nem is kevesen), akik rendszeresen és hosszútávon elnyomják inferior funkciójuk legkisebb mértékű manifesztációját is, mivel érzik, hogy az szabotálná azt az életet, amit a tudatos akaratukkal felépítettek, és amihez csökönyösen ragaszkodnak. Ez minden esetben nagy „árnyékot” sejtet, amely minden egyes elfojtással egyre csak növekszik. Elmenekülni természetesen nem lehet előle, és ha az elfojtás extrém méreteket öltött, akkor kényszerítetten (neurózis vagy pszichózis formájában) fog destruktívan a tudatba törni.

Fontos azonban megjegyezni, hogy az inferior funkció pszichológiai fejlettségtől függetlenül is megnyilvánulhat negatív vagy „sötét” módon, hiszen minden esetben egy tudattalan orientációs formára kényszerít minket, melynek területén hamar elönthet minket a gyakorlatlanság és kiszolgáltatottság érzetéből fakadó félelem. Emiatt sok esetben figyelhetjük meg az inferior funkció kényszerességének és görcsösségének borúlátó, pesszimista tendenciáit is, annak ellenére, hogy a tudatos személyiség egyáltalán nem pesszimista vagy kishitű. Ne feledjük, hogy inferior funkció elsődleges feladata a pszichés egyensúly fenntartása, így aktivizálódása során rendszeresen hoz fel olyan „negatív” pszichés tartalmakat is, melyeket a tudatos orientáció során teljes egészében elfojtunk. Erre hamarosan konkrét példákat is nézni fogunk a lélektani típusok inferior funkciójának tárgyalása kapcsán, szemléltetésképp annyit viszont már most megemlíthetek, hogy az érzékelő típus inferior intuíciója olykor csak a negatív lehetőségeket képes meglátni; az intuitív típus inferior érzékelésében gyakran az anyagi veszteség, az amortizáció és a nincstelenség témája játszik kulcsszerepet; a gondolkodó típusban időnként túlcsordulhatnak a negatív töltetű, fejletlen érzelmek (például alaptalan, színtiszta féltékenység formájában); és az érző típus logikai konklúzióiból is csak úgy áradhat egy negatív, borúlátó világnézet, amely „észérvek” alapján mindennel és mindenkivel kapcsolatban a legrosszabbra következtet.

Noha az eredményes individuáció egyik legfőbb „jelzője”, hogy az inferior funkció aktivizálódása nem vezet semmiféle destrukcióhoz, mégis lehetetlen tudatos akarattal befolyásolni annak működését. Az inferior funkció megnyilvánulásának formája, megélése, intenzitása, drasztikussága és negativitásának mértéke mindössze „műszerfalként” jelez tudattalan állapotokkal ill. folyamatokkal kapcsolatban, ám nem ő maga felelős azokért a tartalmakért — mint ahogy a motorolajszintet jelző lámpa sem felelős akkor, amikor kifogyott az üzemanyag. Ha árnyékmunkával sikeresen tudatosítottuk a személyes tudattalanban szunnyadó komplexusainkat, annak automatikusan eredménye az, hogy az inferior „epizód” manifesztációs formája jelentősen mentesül a komplexustól, és ezáltal sokkal kreatívabban ill. konstruktívabban használhatjuk ki az inferior funkcióban rejlő lehetőségeket is.


9. Fontos kiegészítések

Most, hogy példákkal szemléltetve tisztáztuk az inferior funkció fő pszichológiai tulajdonságait, elképzelhető, hogy kialakult némi félreértés a funkciótípusokat illetően. Arról a gyakori félreértésről beszélek, amelybe a jungi tipológiával való ismerkedés során sokan automatikusan belebonyolódnak (anno jómagam is). Ezért szeretném nyomatékosítani: a szuperior funkciótípus kizárólag tudatos orientációs módot jelöl, nem pedig tudatos képességeket ill. adottságokat. Noha az előző tipológiai példák során az érthetőség kedvéért tettem olyan kijelentéseket, hogy bizonyos tevékenységek egy adott funkciótípushoz tartoznak, ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy ne lehetne bármit a funkciótípusok bármelyikével kivitelezni. Egyetlen olyan aktivitás vagy tevékenység sem létezik, amelyet kizárólag egy bizonyos funkciótípus alkalmazásával végezhetnénk csak el. Mindent lehet tehát mind a négy funkciótípussal — az pedig már más pszichológiai tényezőkön múlik, hogy az mennyire megfelelő, hozzáillő, eredményes, sikeres vagy éppen társadalmilag elfogadott azon a módon.

Nem lesz valakiből automatikusan ügyes mesterember vagy ízléses lakberendező, csak mert érzékelő típus; a gondolkodó típus sem válik feltétlenül (jó) kutatóvá vagy éppen jogásszá; az intuitív típus sem ragad meg mindig minden alkalmat, ráadásul „bombabiztos” megérzései sem jönnek be mindig; valamint az érzelmi intelligencia mértéke sem függ össze azzal, hogy érző típusok vagyunk-e vagy sem. Szuperior funkciónknak semmi köze tehát ahhoz, hogy valamiben tehetségesek, eredményesek ill. sikeresek vagyunk-e vagy sem. A tudatos funkció kizárólag azt mutatja meg, hogy elsősorban hogyan „fogadjuk be” a körülöttünk ill. a bennünk lévő világot, és hogy mi alapján próbálunk orientálódni benne. Így az előző példákat akár meg is „fordíthatjuk”: egy intuitív típusnak is lehet kiváló érzéke és tehetsége az anyagi világhoz; egy gondolkodó típus is lehet rendkívül mély érzésű és érzelmileg fejlett; az érző típus is képes kiváló logikai következtetésekre és brilliáns teoretizálásra; valamint az érzékelő típus is képes spontán módon viselkedni, lehetőségeket illetően spekulálni, vagy épp tágabb összefüggéseket felfedezni. A szuperior funkció ugyanis kizárólag arról árulkodik, hogy egy adott egyén hogyan keres és teremt bizonyosságot a tudat számára a világban való orientáció során.

A legnagyobb félreértéseket egyértelműen az érzés funkciója kapcsán figyelhetjük meg. Sok gondolkodó típus azért „tiltakozik” a jungi tipológia ellen, mert hogy lennének már pont nekik inferiorak az érzéseik, amikor nincs is náluk érzelmesebb ember?! És ez legtöbbször így is van. Én ugyan érző típus vagyok, de számtalan gondolkodó típust ismerek, aki külső paraméterek alapján érzelmesebbnek és érzékenyebbnek mondható nálam. Hiszen az, hogy én érző típus vagyok, kizárólag azt mondja el rólam, hogy mindenekelőtt érzelmeim alapján orientálódok a világban, és hogy a saját érzéseimet követve keresem és teremtem meg a tudatos „létbizonyosságomat”. Akárhova megyek, ott az érzésfunkció segítségével „tapogatózom”, és annak segítségével döntöm el, mi lesz a következő lépésem: hogy megszólalok-e vagy sem; hogy mit mondok, ha megszólalok; hogy hogyan és milyen szerepben lépek fel — ezeket mind az alapján döntöm el, hogy milyen érzelmi benyomást váltott ki bennem valami vagy valaki. Ez alapján viszont még semmit nem tudhat meg a másik arról, hogy én érzelmileg nyílt vagyok-e, hogy tudok-e melegszívűen és kedvesen viselkedni az embertársaimmal, hogy milyen hangulatot teremtek magam körül otthonomban szeretteim számára, vagy hogy mennyire kifejező a szeretetnyelvem. Abszolút megtörténhet ugyanis, hogy egy gondolkodó típus nagyobb érzelmességet, nyíltságot, melegséget és közelséget fejez ki nálam mindezek során. Ettől azonban még nem lesz érző típus, hiszen ha a tudatos orientáció a gondolkodással történik, akkor az érzelmek ill. az érzelmi benyomások nem szolgálhatnak elsődleges kiindulópontként. Akármilyen érzelmes vagy érzékeny lehet saját elmondása szerint, ha a tudata továbbra is azt vizsgálja meg mindenekelőtt az orientáció során, hogy valami hogyan függ össze logikailag, és az hogy teoretikusan hogyan megmagyarázható vagy modellezhető. Ő természetéből adódóan ennek segítségével „tapogatózik” a külvilágban, és pontosan emiatt van az, hogy bizonyos pillanatokban annyira hevesen elöntik őt az érzelmek, és annyira szentimentálissá válik. Az archaikus inferior érzésfunkció ilyenkor pszichés egyensúlyt állít vissza, mert vélhetőleg túl hosszasan és egyoldalúan lett alkalmazva a gondolkodás, melynek során az érzelmek és az érzelmi benyomások elfojtásra kerültek a gondolati befogadás és logikai orientáció javára.

A következő hatalmas félreértés a komplexusok által kiváltott érzelmekkel kapcsolatos, mely nem keverendő össze az érzéssel, mint funkciótípus. Sok ember azért gondolja magát érző típusnak, mert komplexusaik rendszeresen heves érzelmek formájában törnek fel bennük — ez azonban egyáltalán nem feltételezi azt, hogy esetükben az érzés lenne a tudatos funkció! Ne feledjük, hogy minden aktivizálódott komplexus érzelmeket generál, melyeket tudatunk pozitívan és negatívan is megélhet. A komplexusok pszichés energetikai csomópontokként a személyes tudatalattiból fejtik ki hatásukat, nagyságuktól és az elfojtottságuk mértékétől függően stimuláló vagy destruktív jelleggel. A jungi pszichológia a freudival ellentétben a komplexusra semlegesen, és a pszichés élet nélkülözhetetlen hajtóerejeként tartja számon. Mint említettem, mindenkinek vannak komplexusai, viszont nem mindenki „szenved” tőlük ugyanabban a mértékben — hisz sokan vannak, akik megfelelő önismereti munka után akár rejtett tehetségeket fedeztek fel bennük, melyet aztán tudatos képességgé fejlesztettek, és ezáltal szublimálták annak potenciálisan destruktív erejét. Ám sajnos sokan vannak olyanok is, akik minden jellegű „árnyékmunkát” elutasítanak, és ezáltal évről évre egyre érzékenyebbé, sértődékenyebbé vagy éppen indulatosabbá válnak. Minél kisebb kisebb mértékben van ugyanis tudatosítva egy komplexus, annál nagyobb energiát tud megkötni és más pszichés területekről elvonni, illetve annál intenzívebb és kontrollálhatatlanabb érzelmeket vált ki. Egy nagy kiterjedésű és „keménykötésű” komplexus mindig rendkívül intenzív érzelmi megéléssel és sok esetben érzelmi kitöréssel jár — ennek azonban semmilyen köze nincs az érzéshez, mint funkciótípushoz. Egy érzelmei miatt állandóan ingerlékeny és sértődékeny egyén ugyanannyi eséllyel lehet intuitív, gondolkodó vagy érzékelő lélektani típus, mint érző! Lélektani szempontból rendkívül fontos elméleti különbség van tehát egy komplexussal összefüggő érzelem tudatba törése, és az érzéssel (mint funkciótípussal) való tudatos orientáció között.

Fontos megjegyezni viszont, hogy az érzés mint funkciótípus valóban közvetlen összeköttetésben van érzelmeinkkel, mivel orientációja során végig a személyes tudattalanból fakadó érzelmekre „hallgat”, és azokat veszi kiindulópontként. Ám ez a folyamat teljesen öntudatlan és akaratlan még akkor is, ha az érzés a tudatos funkciónk, melynek segítségével tájékozódunk a világban és meghozzuk döntéseinket. Ám az, hogy az érzésfunkció orientációja során közvetlen kapcsolatot létesít a komplexusokkal összefüggő érzelmeinkkel, azt is eredményezi, hogy könnyen hatása alá kerülhet ártó és romboló szándékú érzelmeknek, melyeket „elburjánzott” és destruktívvá vált komplexusok generálnak a személyes tudattalanban. Egy elfojtott érvényesülési komplexus például azonnali irigységet vagy gyűlöletet generálhat bárkivel kapcsolatban, aki dicsőséget, elismerést és sikert arat, aki egy (rejtett) tehetségünk területén kimagasló eredményt ér el, vagy aki velünk szemben felettesi pozícióba kerül. Az érzésfunkció — függetlenül attól, hogy tudatos vagy tudattalan — másodpercek leforgása alatt kapcsolatba lép ezzel az érzéssel, majd eldönti, hogy az „én” egyáltalán nem kedveli, sőt akár kimondottan utálja ezt a személyt. Önismereti és individuációs szempontból ezért van kiemelt szerepe a pszichés egyensúlyt elősegítő inferior logikai gondolkodásnak az érző típus esetében, hisz csak ennek segítségével értheti meg a komplexusai és az érzelmei közötti közvetlen összefüggéseket, továbbá azt, hogy ezek hogyan s miképp befolyásolják szokásait, választásait, meggyőződéseit és úgy en bloc az egész életvitelét.

Ha már fogalmakat tisztázunk, ugyanilyen fontos az egyértelmű különbségtétel a gondolkodás mint funkciótípus és a gondolkodás mint pszichés folyamat között. Tények és információk megértéséhez, rendszerezéséhez, összefoglalásához, reprodukciójához vagy megtanulásához nem feltétlenül szükségeltetik az a logikai, elvonatkoztató és teoretizáló megközelítés, amely a gondolkodásra mint tudatos orientációra jellemző. Ha általános pszichológiai folyamatként beszélünk a gondolkodásról, akkor a logikai forma mellett megkülönböztethetünk érzésből, érzékelésből és intuícióból kiinduló formát is.

Az érzelemi alapú gondolkodást más néven asszociatív gondolkodásnak nevezzük, melynek során érzelmi töltetettel rendelkező belső képek segítségével viszonyulunk az információhoz, és azok alapján rendszerezzük, reprodukáljuk vagy memorizáljuk azt. Számtalan érző típusú kisgyerek magolja be például így a szorzótáblát — a szorzás logikai elvégzése ugyan nem tudatos erősségük, ám annál jobban képesek érzelmi alapú, képi asszociációra és memorizálásra. Nehéz lenne szavakba önteni a folyamatot, de képzeljük el, hogy minden számkombináció rendkívül finom érzelmi színezettel rendelkező képi formájában rendeződik és raktározódik el a pszichében, amely bármikor előhívható. Így lehet tehát kenni-vágni az egész szorzótáblát úgy, hogy közben egy pillanatra sem használjuk a logikát, hiszen képileg jegyeztük meg mindent egyszer s mindenkorra — és ha még álmunkból ébresztenek is minket, akkor is rögtön tudni fogjuk, hogy hétszer nyolc az ötvenhat. Ezt a belső képekkel dolgozó, érzelmi színezetű asszociatív gondolkodást a víz jegyben álló Merkúr jelképezi a horoszkópban.

Intuitív gondolkodás is létezik, mely egyfelől bátran, lehetőségek tekintetében spekulál, másfelől pedig egy szempillantás alatt megsejtheti a különböző információk, adatok és tények közötti összefüggéseket, szintén belső képek formájában, és bárminemű logikai következtetés nélkül. Az egyén ekkor néha egyenesen képtelen logikailag megindokolni, hogyan jutott el (merész) konklúziójához. Az intuitív gondolkodás tehát mindenekelőtt összefüggés, jelentés és rendeltetés után kutat, és csak azután teoretizálja azokat. Ezt az asztrológiában a tűz jegyben álló Merkúr jelzi.

Az érzékelésre alapozott gondolkodás során pedig elsősorban az érzékelhető konkrétumok és az egyértelműen bebizonyítható ill. szemmel látható tények és adatok a meghatározók — ezekből indul ki, és ezeket rendszerezi. Ha teoretizál is, akkor többnyire megfogható, konkretizálható és alátámasztható tényeket vesz alapul, majd vonatkoztatja el őket. Asztrológiai szimbóluma a föld jegyben álló Merkúr.

A logikai, elvonatkoztató és teoretizáló gondolkodás — melyet a levegő jegyben álló Merkúr jelöl — a gondolkodás folyamatának pusztán az egyik fajtája, melyet a gondolkodó típusok (vagyis a levegő Napjegyű emberek) egyúttal a tudatos orientációjuk során alkalmaznak. Fontos azonban leszögezni, hogy egy levegő jegyben álló Merkúr még nem utal arra, hogy az illető gondolkodó típus lenne, hiszen ez alkatilag csak abban az esetben lehetséges, ha a Nap áll levegő jegyben. Ha a Nap is és a Merkúr is levegő jegyben áll, az azt jelzi, hogy még az utólagos logikai eszmefuttatások is nagymértékben „támogatják” a tudat eleve logikai gondolkodással végzett orientációját. Viszont ha a Nap víz jegyben áll, míg a Merkúr inferior levegő jegyben (pl. Rák Nap és Ikrek Merkúr), az minden további nélkül arra enged következtetni, hogy a logikai gondolkodás folyamata ill. elve csak egyfajta utólagos töprengésként és a tudatos orientációt nem szolgáló eszmefuttatásként van jelen (hiszen a gondolkodás folyamata ebben az esetben a tudattalan, vagyis az inferior funkció segítségével történik). Jung a következőket írta ezzel kapcsolatban:

„Az érthetőség kedvéért megismétlem: valamennyi funkció termékei lehetnek tudatosak; de csak akkor beszélünk egy funkció tudatosságáról, ha nem csupán gyakorlata áll az akarat rendelkezésére, hanem elve is mérvadó a tudat orientációja számára. Ez az eset akkor áll fenn, ha például a gondolkodás nemcsak utólagos megfontolás és morfondírozás, hanem következtetése abszolút érvényességű, úgyhogy a logikai következtetés létezik valamilyen más funkció nélkül is akár motívumként, akár a gyakorlati cselekvés garanciájaként.” (4)

Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy a gondolkodó típusok kizárólag logikai gondolkodásra lennének képesek! Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy a gondolkodó típus logikai következtetések segítségével tudatosan orientálódott, később még abszolút képes lehet attól teljesen eltérő módon „gondolkodni” — ám gondolkodása ekkor már utólagos pszichés folyamatként jellemezhető, és nem a tudat elsőrendű orientációs funkciójaként. Számos gondolkodó típus pótlólagos elmélkedéseiben játszik ugyanis meghatározó szerepet az inferior érzésfunkció (értelemszerűen kényszeres, ingatag és ellentmondásos jelleggel), amit egy születési horoszkópban a levegő jegyben álló Nap és az inferior víz jegyben álló Merkúr jelöl (pl. Ikrek Nap és Rák Merkúr). Röviden úgy lehetne szemléltetni ezt a folyamatot, hogy az ilyen egyén a tudatos orientáció során (Nap) mindenekelőtt a logikai gondolkodást alkalmazza (Ikrek), majd miután ez megtörtént, a későbbi elmélkedései során (Merkúr) már az érzései is szerepet kapnak (Rák), vagyis ekkor rendszerint „áttör” az inferior funkció, hogy kompenzálja a tudatot. Mivel az érzelmeket tudatba emelő „töprengések” (Merkúr a Rákban) gyakran megváltoztatják vagy felülbírálják a tudat tisztán logikai elveken nyugvó döntéshozatalát (Nap az Ikrekben), természetesen fennáll a feszült és ingatag alaptermészet veszélye, aki „mégsem úgy érez, ahogy az imént még gondolta”. Ez ugyanakkor mély önismerethez és pszichés egyensúlyhoz is elvezetheti az egyént, ha megtanulta kezelni ezt a „kettősséget” — mindenekelőtt azáltal, hogy elfogadta azt önmagában.

Szeretnék kitérni arra is, hogy helytelen egy bizonyos tevékenységet teljes mértékben egyetlen funkciótípus „fennhatósága”alá rendelni — többek között ezért is pontatlanok és megbízhatatlanok azok a tipológiai tesztek, amelyek döntően cselekvések alapján végeznek besorolást lélektani típust illetően. Vegyük példának az írást, melyről a nyugati oktatás hatására sokan gondolhatják azt, hogy kizárólag a gondolkodás területe lenne, hiszen már gyermekként rá vagyunk kényszerítve a logikailag összefüggő, világosan érvelt szövegek megírására. Megtanuljunk, hogy egy „jó” fogalmazás bekezdésből, tárgyalásból és befejezésből áll; hogy a bevezetés előre kell mutasson a szöveg egészére, felkeltve az olvasó érdeklődését; a tárgyalás bekezdéseinek tartalmazniuk kell a tételmondatot, a kifejtést (érvelést és/vagy cáfolatot) és a következtetést; a befejezésben pedig vissza kell tekintenünk a szöveg egészére, és persze valamiféle tanulságot is „illik” benne levonni. Legyen továbbá koherens a szöveg egésze is: minden bekezdés függjön össze valahogy az előzővel és a következővel, de mégse mosódjanak össze, hanem tisztán különüljenek el egymástól… Mindez azonban kizárólag a logikai gondolkodásra alapozott írás formája, melynek során valamit megmagyarázni, kifejteni, bizonyítani vagy cáfolni akarunk — mivel az erre való képesség az egyik legfőbb modern kori „túlélési” eszközzé vált, így nem csoda, hogy ennyire központi szerepet kapott az oktatásban is. Ezt követelik tőlünk már az érettségin, azután pedig az összes egyetemi beadandóban és szakdolgozatban — majd ha esetleg tudományos pályán folytatjuk tovább, ott is kizárólag a logika „törvényei” alapján íródhatnak az értekezéseink.

Írni viszont a logika használata nélkül is lehet! Bármilyen fantasztikus, utópisztikus vagy disztópikus történet ill. regény kigondolása és megírása során végig az intuíció játssza az elsődleges szerepet. Egy ilyen történetnek egyáltalán nem kell logikailag összefüggenie, és mi mégis „egésznek” és „kereknek” érezzük. Ki vádolná meg azzal A Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter regényeket, hogy „logikátlan” a felépítésük? Senki, hiszen alapvetően arra épülnek, hogy egy megfoghatatlan, képzeletbeli valóság lehetőségeivel dolgoznak. Orwell 1984-e is végig jövőbeli, disztópikus képeket vázol fel elénk, melyek érvényességét nem indokolja meg „logikailag”, szimplán csak lefesti őket. A szálak többségét az olvasó köti össze, hisz az egész regény az intuícióra apellál.

Ugyanígy írhatunk érzelmi alapon: például egy naplóbejegyzést egy adott nap történet-foszlányairól érzelmi impressziók alapján. Vagy ha valamilyen intenzív élményben volt részünk (pozitív vagy negatív értelemben), és arról üzenetet írunk a legjobb barátunknak. Értelemszerűen a szabad asszociációs írás is érzelmi alapú, ahogyan minden vers és dalszöveg is. Érzelmi alapon íródik továbbá a legtöbb regény, különösen akkor, amikor autobiográfiai vonatkozású és/vagy egyes szám első személyben beszéli el a történetet. Még ha előre ki is van gondolva egy bizonyos struktúra ill. cselekményváz, a történetírás folyamata során attól még játszhat döntő szerepet az érzések világa.

Végezetül pedig tapasztalati ill. érzékelő módon is írhatunk — így íródik például minden receptfüzet, technikai leírás és használati utasítás. Az írás legpragmatikusabb fajtája ez, melynek során a konkrét anyagi valóságot és annak részleteit szemléljük, és csakis az érzékeltekkel kapcsolatban írunk. Ha egy újságíró egy sporteseményen, divatbemutatón vagy sajtótájékoztatón véleményalkotás nélküli „élő” beszámolót ír, mely percre pontosan követi a valós eseményeket, akkor elsősorban érzékelését használja, hiszen azt írja le, amit konkrétan lát és hall. Tapasztalati módon írnak továbbá a bíróságok gyorsírói is, akik csakis azt gépelhetik le, ami ténylegesen elhangzik.

Lélektani értelemben tehát mind a négy funkciótípussal végezhetünk írással kapcsolatos tevékenységet, így egyáltalán nem sorolhatjuk azt csakis a gondolkodáshoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az érző típusok számára kizárólag a logikailag koherens szövegek összeállítása és megírása okoz gondot az inferior funkció aktivitásának híján. Az írás többi „fajtájához” már nincs szükségük a gondolkodás logikai következtetéseire: anélkül is írhatnak érzelmi alapú beszámolót arról, hogy ma összevesztek valakivel; intuitív alapon lepötyögni, hogyan képzelték el a hónap végi nyaralást és mi mindent csinálhatnának majd azon a héten; vagy éppen receptszerűen leírni, hogyan és milyen hozzávalókból készítheti el valaki az egyik nagysikerű főztjüket. Az intuitív típusnak pontosan az utóbbi eshet nehezére inferior érzékelés aktivitásának híján, hiszen egy recept megírása során végig az anyagi világ konkrétumairól értekezik. Az érzékelő típus számára a jövőbeli lehetőségekről való értekezés lehet embert próbáló feladat inferior intuíciójának hiányában, míg a gondolkodó típus is nekiállhat „döcögni”, ha arra kérjük, írjon csak úgy, összefüggés nélkül a jelenleg benne kavargó érzésekről (míg egy inferior epizódja során gond nélkül képes róluk „áradozni”).

Rendkívül félrevezető eredményeket kaphatunk tehát, az alapján tipologizálunk valakit, hogy mivel foglalkozik gyakran és/vagy szívesen, vagy hogy milyen tevékenységekben kimagasló. Erre Hamaker-Zondag is felhívja a figyelmet, a csokorkötés kiváló példáját említve, aminek kapcsán elsősorban az érzékelésre asszociálnánk, hiszen a konkrét anyagi valóság részleteinek érzékelésével való tájékozódás, és az azok figyelembevételével kezdeményezett tevékenység valóban az érzékelés területe. Így ha érzékelés alapján készítünk csokrot, elsősorban magukra az anyagi komponensekre figyelünk, és feltérképezzük, hogy formailag hogyan illeszthetőek egybe a legesztétikusabban. A legstabilabb és legkiegyensúlyozottabb összformát választjuk, és olyan színeket, melyek nyilvánvalóan harmonizálnak egymással. Természetesen az arányok is végig döntő szerepet játszanak, hiszen a maximális anyagi konzisztencia és az esztétika elérése a cél. Ám ez még nem jelenti azt, hogy ne orientálódhatnánk a többi funkciótípus segítségével, miközben a konkrét anyaggal dolgozunk!

Ha az érzés segítségével dolgozunk, akkor értelemszerűen az érzelmi benyomás a kiindulópont, mind az alkotórészeket, mind a csokor egészét illetően. Az összeválogatás során arra figyelünk, hogy milyen anyag, forma vagy szín vált ki belünk pozitív érzelmi reakciót. Ez természetesen eredményezhet szokatlan összeállításokat is, hiszen a kritérium itt nem az objektív szépség, hanem az egyéni pozitív érzelmi viszonyulás a csokor különféle részeihez ill. annak egészéhez.

Ha intuitív alapon kötünk csokrot, akkor mindenekelőtt lehetőségekkel kísérletezünk úgy, hogy alárendeljük annak a konkrét anyagi formát. Egy képi benyomásból dolgozunk, hisz végig „látunk” magunk előtt egy fantasztikusan kinéző, kész csokrot, amit szeretnénk megvalósítani. A belső kép természetesen lehet teljesen elrugaszkodott attól, amit az anyagi lehetőségek éppen megengednek — ez esetben időközben módosulhat ugyan az elképzelés, de továbbra is abból kiindulva dolgozunk.

Gondolkodásra alapozott csokorkötés során modellekből és sémákból kiindulva dolgozunk, és minden tárgyi ismeretünket felhasználjuk az anyagot, formát és színeket illetően. Logikai konstrukciókat és egyértelmű iránymutatásokat használunk, mint pl. az ikebanát, a hagyományos japán virágrendezés szabályait. Bármit is választunk, végig egy koncepció alapján dolgozunk, és végig képesek vagyunk megindokolni logikailag, hogy mit miért teszünk, és miért pont abban a sorrendben.

Értelemszerűen bármelyik csokor lehet végül szép vagy ronda, ízléses vagy ízléstelen (egyéni véleményünk alapján), és bármelyik funkciótípus használatával nyerhetünk akár virágkötészeti versenyt is. A konkrét anyag területe nem szabja meg tehát a tudatos orientáció lehetőségét — az érzékelés csak egy lehetséges funkció, amivel az anyagi világot megközelíthetjük. Egy sikeres, profi virágkötő abszolút lehet tehát intuitív típus is. Ennek kapcsán ne feledjük a 7. pontban említetteket sem, vagyis hogy inferior funkciónk milyen gyakran válik „kényszeres” hobbivá ill. egy olyan kedvenc, szenvedélyes időtöltéssé, ami mindig kikapcsol, egyensúlyba hoz és feltölt minket. Egy intuitív típus számára a virágkötés abszolút válhat tehát olyan kedvteléssé, amelynek során korlátlanul „kiélheti” inferior érzékelését. Ez esetben persze már valóban nem intuitív módon dolgozik, hanem kényszeresen, hosszasan és elmélyülten „munkálkodik” az anyaggal inferior érzékelése révén. A kimondottan érzékeléssel végzett csokorkötés ugyanígy válhat persze egy érző vagy gondolkodó típus számára is „kényszeres”, hobbiszerű elfoglaltsággá, ha az érzékelés (mint segédfunkció) még nem kellően differenciált és nagymértékben inferior módon nyilvánul meg a tudattalanból. Ám esetükben ez még változhat az individuáció során, hiszen ha az érzékelés sikeresen tudatosodik segédfunkcióként, akkor egyre kevésbé fognak igényt érezni annak kényszeres és „rituálészerű” levezetésére.

Összefoglaló jelleggel tehát a következőket konstatálhatjuk:

  • A szuperior funkció kizárólag tudatos és differenciáltható orientációs módot jelöl, és nem feltétlenül függ össze rátermettséggel, adottsággal és tehetséggel az adott funkciótípussal kapcsolatba hozható tevékenységek ill. tehetségek területén.

  • Ezzel párhuzamosan az inferior funkció sem jelöl hiányosságot, alkalmatlanságot vagy tehetségtelenséget az adott funkciótípussal kapcsolatba hozható tevékenységekkel ill. tehetségekkel kapcsolatban — kizárólag azok a tulajdonságok jellemzik, amelyeket az első nyolc pontban már részleteztünk:

    • egyensúlyteremtés a tudat és a tudattalan között,

    • a tudat által aktivizálhatatlan működés,

    • fejletlenség, szeszélyesség, alkalmazkodóképtelenség,

    • bizonytalanság és érzékenység,

    • hirtelen kezdet és ugyanilyen hirtelen vég,

    • lassúság és terhelésképtelenség,

    • örömforrás, szenvedély és flow-élmény,

    • negatív szemléletmód, kapcsolat az árnyékvilággal.

  • Rendkívül fontos fogalmi különbség van a komplexusainkkal összefüggő érzelmek, illetve az érzés (mint funkciótípus) között, hiszen egy érzelem akkor is képes a tudatba törni, ha tudatosan nem az érzésfunkció által orientálódunk. Az érzés (mint funkciótípus) viszont szükségszerűen öntudatlan kapcsolatban áll az érzelmeinkkel, és a tudat azokat veszi kiindulási alapul orientációja során (Nap víz jegyben).

  • Ugyanígy nem tehetünk egyenlőségjelet a gondolkodás mint funkciótípus és mint lélektani folyamat között: szuperior funkciótípusként mindig maradéktalanul alkalmazza a logikát, hiszen a tudat mindenekelőtt logikai következtetések által orientálódik (levegő jegyben álló Nap). Viszont ha az általános pszichológiai folyamatként beszélünk róla, akkor utólagos „morfondírozásként” jellemezhető, amelyben a logika már játszhat alárendelt szerepet, hiszen az ilyenfajta gondolkodás érzésen, intuíción vagy érzékelésen is alapulhat (víz, tűz vagy föld jegyben álló Merkúr).

  • Szinte minden emberi tevékenységet végezhetünk különböző funkciótípussal, még akkor is, ha azt első ránézésre egyetlen funkció „fennhatósága” alá sorolnánk — mind a négy funkciótípus alkalmazásával lehet például írni. Ezért lehetnek félrevezetőek azok a személyiségtesztek, amelyek bizonyos tevékenységeket egyetlen lélektani funkcióhoz rendelnek hozzá.

 

Hivatkozások és jegyzetek:

(1) Jung, C. G.: Lélektani típusok. Scolar Kiadó, Budapest, 2021.

Von Franz, Marie-Louise & Hillman, James: Lectures on Jung's Typology. Spring Publications, Washington, 2020.

Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009.

Hamaker-Zondag, Karen M.: Jungs psychologische typen in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2016.

Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978.

Arroyo, Stephen: Astrology, Psychology, and the Four Elements: An Energy Approach to Astrology and Its Use in the Counseling Arts. CRCS Publications, United States, 1975.

Greene, Liz: Szerelmesek asztrológiája. Bioenergetic Kft., Budapest, 2005.

(2) Hamaker-Zondag, Karen M.: Jungs psychologische typen in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2016. 103-104.

(3) Idem, 122.

(4) Jung, C. G.: Lélektani típusok. Scolar Kiadó, Budapest, 2021. 381.

コメント


bottom of page