top of page
  • Kristóf Csörnyei

III. Az inferior funkció — 2. rész: típusonkénti megnyilvánulás és asztrológiai szerep

Frissítve: 2022. ápr. 19.


Noha az előző részben, az inferior funkció lélektani sajátosságainak általános leírásakor már számos példát említettem annak konkrét, „mindennapi” megnyilvánulási formáira, most tüzetesebben fogjuk megvizsgálni ezeket lélektani típusonként. Ennek során főként Hillman, Vonz Franz és Hamaker-Zondag inferior funkcióról szóló analíziseire támaszkodom (1), de mint mindig, saját észrevételekkel ill. megjegyzésekkel is kiegészítem azokat. Remélem, hogy ezek alapján végképp világossá válik majd az inferior funkció esszenciája és működési elve.

Most is ugyanannyira fogok törekedni a tömörségre, mint a lélektani típusok tudatos avagy szuperior funkciójának leírásakor a II. fejezetben, ám a tudattalan avagy inferior funkcióról való értekezés szinte mindig óhatatlanul terjedelmesebb. Az inferior funkció az imént ismertetett pszichológiai alaptulajdonságai miatt ugyanis mindannyiunk esetében sokkal szembetűnőbb és kirívóbb, mint a szuperior funkció — hiszen a fejletlen, ösztönös és kényszeres jelleg értelemszerűen sokkal dominánsabban és markánsabban manifesztálódik a fejlett és a tudatos jellegnél. C.A. Meier szavaival élve “az alapvetően inferior funkció mindig sokkal szembeötlőbb, mint a differenciált. Egy gondolkodó típus racionális gondolkozásában például semmi kirívó nincsen, ám bizonytalan és szeszélyes érzelmi élete sokkal jobban szemet szúr.” (2)

Az érthetőség végett a továbbiakban is egy lélektani típussal „egybekötve” fogok értekezni az adott inferior funkcióról, így például az érzékelő típus inferior intuíciójáról vagy a gondolkodó típus inferior érzéséről lesz majd szó. Szeretném azonban ismét leszögezni, hogy nem csak az ő esetükben működhet inferior módon az adott funkció. Az inferior intuíció példáját említve: egy érzékelő típus esetében mindig inferior jelleggel nyilvánul meg (hiszen ez a tudatostól legtávolabb eső funkciótípus), ám egy gondolkodó vagy érző típus esetében is magán viselheti az inferior funkció tulajdonságait mindaddig, amíg az segédfunkcióként nincs nagymértékben differenciálva. Amennyiben ez még nem történt meg, és az intuíció mint segédfunkció még mindig a tudattalannal áll elsődleges összeköttetésben, akkor egy érző vagy gondolkodó típusra is igaz lehet mindaz, amit a továbbiakban az érzékelő típus inferior intuíciójának kapcsán fogunk elmondani. Minél előrehaladottabb azonban az individuációs folyamat az érző vagy gondolkodó típus esetében, annál nagyobb eséllyel emelkednek egyre tudatosabb szintre a segédfunkciók. Ez esetben pedig egyre több minden lesz jellemző rá abból, amit az intuitív típusok szuperior intuíciója kapcsán mondtunk el, szem előtt tartva azt a fontos tényt, hogy a segédfunkció „csak annyiban lehetséges és hasznos, amennyiben a fő funkciót szolgálja anélkül, hogy igényt tartana elvének autonómiájára.” (3)



1. Az érzékelő típus inferior intuíciója

Aktivizálódása esetén az inferior intuíció sokkal „vadabbul” keresi a lehetőségeket a szuperior intuíciónál, valamint jóval látványosabban is koncentrál a dolgok immateriális aspektusára. Tudatba törésekor az érzékelő típus tárgyiasult látásmódja és konkretizációs igénye átmenetileg teljesen eltűnik, és rendszerint zabolátlan gyermeki vágy lesz úrrá rajta, hogy intuitív módon lásson és létezzen, túllépve anyagi szemléletmódjának határain ill. korlátain. Ilyenkor kiemelt, sőt gyakran kizárólagos szerepet kap minden, amit az intuitív típusok tudatos és differenciált módon tesznek vagy kedvelnek, „megfűszereződve” az inferior funkció azon alaptulajdonságaival, melyeket az előző részben már megtárgyaltunk.

Az intuíció alaptermészeténél fogva szereti a kihívást, a dinamikát és a lendületet. Egy intuitív típus biztonságérzetét az új, ismeretlen és felfedezendő lehetőségek jelentik, és fullasztó hatással van rájuk a hosszútávú stabilitás és stagnálás. Az inferior intuícióra ez sokszorosan igaz, ráadásul a természet nyers erejével. Így az aktiválódás esetén primitív szenvedély „lángolhat” fel bármi iránt, ami lendülettel, gyorsasággal, sporttal, kihívással, versengéssel, vetélkedéssel, játékkal, kalanddal, tűzzel vagy szenvedéllyel kapcsolatos. Az érzékelő típus ekkor elképesztő vehemenciával akarhat például sportolni (aktív manifesztáció) vagy éppen sportmeccset nézni úgy, mintha az élete múlna rajta (passzív manifesztáció). Utóbbi esetben teljesen magával ragadja őt az ismeretlen helyzet és megjósolhatatlan kimenetel, az iram és a sebesség, a versengő erőpróba és a fizikai határok feszegetése, egy rekord megdöntésének lehetősége, a külföldi helyszín, az elszánt szurkolók képe, és így tovább. Bármilyen sportról és mérkőzésről legyen is szó, ezek a faktorok hajtják szurkolási vakbuzgósát. Ugyanez okozhatja azt is, ha az érzékelő típusnak mondjuk hirtelen (és rá nem valló) módon mondjuk gyorshajtáshoz támad kedve — az inferior intuíciót ilyenkor sem az extra benzinköltség, sem a büntetés lehetősége nem érdekli mindaddig, amíg rövid időre megtapasztalhatja a gyorsaság édes ízét. Egészen konkrét manifesztációban pedig maga a tűz is rendkívül lebilincselő hatást válthat ki: mindegy, hogy tábortűzről, kandallóról vagy csak egy gyertyáról van szó, a tudatba tört inferior intuícióval gyermeki módon tudunk átszellemülni a tűz bármilyen formájával. Ez pszichés zavar esetén akár még kényszeres gyújtogatásig (piromániáig) is elfajulhat, noha ez egy rendkívül extrém eset.

Az inferior intuíció másik fontos ismérve, hogy hevesen és akár alkalmazkodóképtelen módon keresi a kalandok és az élmények megannyi formáját. A kalandvágy aktív, cselekvő manifesztációja lehet az utazás, bulizás, kirándulás, vidámparki kaland, közösségi sport, társasjáték és a többi; míg passzív, befogadó formájában teljesen el képes veszni egy kaland- vagy akciófilm, szuperhősös sztori, történelmi eposz vagy sci-fi szenzációs világában. Természetesen olvashat is ezekről, a lényeg, hogy a történet tele legyen kalanddal, izgalommal és váratlan fordulatokkal. Az adott film vagy könyv művészeti értelemben akár még silány minőségű is lehet, ám az érzékelő típus nagy valószínűséggel nem fog panaszkodni, amíg inferior intuíciójának archaikus élményvágya kielégítésre kerül.

Ugyanez a helyzet azzal a hihetetlen mértékű képzelőerővel és ötletgazdagsággal, amely egy inferior epizód során valósággal „elöntheti” az érzékelő típusú egyént. Ekkor az intuitív típusokhoz hasonló módon képesek a valóságtól elrugaszkodott, fantáziadús, sőt egyenesen fantasztikus történeteket kitalálni, amelyek az egyéni pszichológiai fejlettségtől függően lehetnek rendkívül mély, profetikus archetípusos történetek, ám egyszerű, összefüggéstelen fantazmagóriák is. Ha azt mondom, hogy a Gyűrűk Ura és az Alkonyat című könyvsorozatokat egyaránt érzékelő típusú szerzők írták, talán egyértelmű, miről is beszélek… Mindkét esetben igaz azonban, hogy inferior intuíció „éltette” a fantáziadús és élénk képzeletű írói folyamatot. Az viszont, hogy milyen tartalmak fejeződnek ki az inferior intuíció „tolmácsolásában”, már az egyéni komplexusok és a pszichológiai érettség komplex faktorainak függvénye, és nem pusztán az azokat közvetítő inferior funkcióé.

Az elvadult fantáziálás természetesen nem csak művészi értelemben nyilvánulhat meg, hanem a mindennapi élet területein is. Ekkor az egyébként maximálisan realista, és az anyagi valóság törvényszerűségeivel mindig számot vető érzékelő típus képes a legvadabb jövőbeli tervekkel előrukkolni, melyeknek objektív szemmel semmilyen valóságalapja nincs. A tudattalan intuíció azonban még inkább képes elsiklani az anyagi korlátok és a reális határok felett, mint a tudatos. Sokkal naivabb, hiszékenyebb és tájékozatlanabb is lehet nála, nem ismerve (sőt megtagadva) olyat, hogy „lehetetlen küldetés”. Képes szinte bármilyen, mások által esztelenségnek tartott ötletet igenis megvalósíthatónak ítélni, bátran kiállni mellette, és demonstratív, makacs módon belekezdeni a megvalósításába. Egy erőteljes és hosszantartó inferior epizód során sok anyagi forrást képes belefektetni egy olyan hirtelen ötlet megvalósításába, melybe szuperior érzékelése révén soha sem vágott volna bele (vagy ha igen, akkor sem ilyen hamar és meggondolatlanul). Természetesen pszichológiai fejlettség mértéke az is, hogy az inferior intuíció által felhozott tudattalan tartalmak és vágyak milyen mértékben „szabotálják” a tudatosan egyébként realisztikusan élt életet. A pszichológiailag fejlett és önismeretben előrehaladott érzékelő típus inferior intuíciója sokkal inkább támogatja a tudatos kívánságokat azáltal, hogy az akadályok helyett segít meglátni a lehetőségeket, és működése során átmenetileg „eltüntet” olyan torlaszokat az útból, melyeknek az érzékelő tudat túl nagy (korlátozó) jelentőséget tulajdonít.

Az inferior intuíció az egyéni szabadságvágyat is drasztikus módon képes nyomatékosítani ill. érvényesíteni. Az érzékelő típus e tüzes, archaikus oldala egyáltalán nem szereti, ha beleszólunk a dolgaiba, vagy ha bekorlátozzuk személyes terét és lehetőségeit. Ez rendkívül ellentmondásosnak tűnhet, hiszen tudatos funkciójukkal ők maguk lépnek fel oly gyakran konkretizáló és/vagy korlátozó jelleggel — mind maguk, mind mások számára. Egy inferior epizód során azonban a legenyhébb mértékű bekorlátozás vagy neadjisten tiltás is óriási indulatot és sértettséget generálhat bennük, amire tudatos funkciójuk „visszatértekor” egyébként már nem is tekintenek akkora sérelemként (hiszen az érzékelés „alaptermészete” sokkal alázatosabb az intuícióénál).

A szabadságvágy mellett a kibontakozás és a kiteljesedés témája is meghatározó. Konkrét manifesztációban kényszeres ingere támadhat utazni, és valósággal viszkethet egyfajta „térhódítási” vágytól — az egész földgolyó nem lehet ilyenkor elég, ha felfedezendő célállomásokról van szó. Feltűnően sok érzékelő típus igényli a rendszeres utazást, vagy él-hal a távoli, egzotikus utakért, melyeket legtöbbször egy inferior epizód során ötölnek ki és terveznek meg. Gyakran bánkódnak aztán az ilyen kalandok anyagi vonzata miatt, amikor a tudatos funkció már ismét visszavette az irányítást... A kibontakozási vágy azonban nem csak a konkrét fizikai horizont kiszélesítésére vonatkozhat utazás formájában, hanem a szellemi horizont tágítására is tanulás formájában. Az érzékelő típus ilyenkor elsősorban attól a vágytól ég, hogy valami olyat tanulhasson, ami lényegi szintézisbe helyezi már meglévő konkrét ismereteit. A cél tehát szellemi gyarapodás, az emberi lét tágabb, univerzálisabb összefüggéseinek megismerése, és a létezés értelmével való kapcsolatba kerülés. Nem meglepő tehát, hogy az inferior intuíció oly gyakran a filozófia, a vallás, az ezoterika vagy a spiritualitás területére vezeti az egyébként „két lábbal a földön járó” érzékelő típust.

Az intuíció anyagi határokon túllátó, valamint tágabb összefüggéseket, értelmet, rendeltetést és célt kereső szemlélete alaptermészeténél fogva nyitott mindenre, ami természetfeletti, szellemi és spirituális. Az inferior intuícióra ez hatványozottan igaz, így számtalan érzékelő típus számára válik kiemelt fontosságúvá a vallás, a spiritualitás vagy éppen az okkultizmus bármely formája, amikor tudatukba tör az intuíció. Az inferior funkció kényszeressége, gyermeki lelkülete, hiszékenysége és befolyásolhatósága ennek kapcsán válhat talán a legveszélyesebbé — mint azt az imént láttuk egy érzékelő típusú nő kapcsán, akiben csak hónapokkal később tudatosodott, hogy egy szekta tagja lett, és hogy egy alantas guru „agymosásának” hatására hagyta maga mögött a férjét és a gyermekeit. Noha a példa talán kicsit extrém, maximálisan szemlélteti az inferior funkció gyanútlanságát és megkülönböztető-képességének gyengeségét. Az érzékelő típus az inferior intuíció hatására ugyanis akkora vehemenciával szeretné megtapasztalni a kozmikus határtalanság és a spirituális összeköttetés érzetét, hogy bármiféle előzetes „értékbecslés” nélkül nyitottá válhat egy olyan irányzatra ill. közösségre, amely megadja neki ezeket. Pszichológiai fejletlenség esetén ez viszont nem ritkán vezet vallási, spirituális vagy ideológiai fanatizmushoz, melyből teljesen hiányzik az individualitás és az egyéni gondolat. Noha az öntudatos, magabiztos differenciáció bizonyos hiányát és a gyermeteg túlbuzgóság színezetét még a pszichológiailag fejlett érzékelő egyének esetében is viszont láthatjuk vallási vagy spirituális területeken, esetükben ezek nem öltenek extrém formákat, és nem szabotálják drasztikus módon a személyiség tudatos részét — épp ellenkezőleg, konstruktívan járulnak hozzá a személyiségfejlődéshez és az individuációs folyamathoz azáltal, hogy valódi pszichés egyensúlyt teremtenek, melyben az emberi lét anyagi és szellemi faktorai összhangban vannak egymással.

A tudatos érzékelés azonban teljes mértékben el is fojthatja az inferior intuíció szellemi ill. spirituális horizontot kibővítő jellegét. Egy túlságosan egyoldalú és fejletlen érzékelő tudat számára ugyanis egyenesen félelemkeltőek lehetnek olyan megfoghatatlan és bebizonyíthatatlan fogalmak, mint a spirituális világ, a túlvilági lét, a végtelen kozmosz, a reinkarnáció, párhuzamos valóságok, más létformák, és a többi. Emiatt az is előfordul, hogy a tudatos oldal mindent megtesz annak érdekében, hogy kétségbe vonja ezeket, vagy hogy lejárassa azokat, akik ilyen „badarságokban” hisznek. Az inferior intuíció azonban még az ő esetükben is megnyilvánul, csak rendkívül torz formákban, mint amilyen például a babonásság. A legtöbb esetben tisztán megfigyelhető, hogy a vallásosság ill. spiritualitás minden válfaját tagadó érzékelő típus életében igenis meghatározó szerepet kapnak a primitív rituálék és a babonák: számon tart szerencsehozó tárgyakat, lekopog bizonyos kijelentéseket, jelentőséget tulajdonít a fekete macskának, óvakodik péntek 13-án, és így tovább. De még gyakrabban alakítja ki saját babonáit egyéni megfigyelései alapján, és ekkor hallhatunk tőle olyan hihetetlen kijelentéseket, hogy “azért rakom őket így le egymás mellé, mert akkor mindig valami jó történik velem”, vagy “azért nem ülök az ablak mellé, mert akkor mindig valami rossz hír érkezik”. Itt már kristálytisztán látszik, hogyan „ássa alá” az inferior intuíció a tudatos érzékelést annak következtében, hogy el van fojtva, és hogy nem kap elismert szerepet ill. méltó helyet az érzékelő típus pszichéjében.

Az intuíció inferior funkcióként természetesen állandóan spekuláló és jövőtendenciákat fürkésző tulajdonságát is megtartja, azonban sokkal megbízhatatlanabb módon működve, mint tudatos formában. Nem arról van szó, hogy sosem találná fején a szöget egy-egy megérzésével vagy meglátásával kapcsolatban, hanem arról, hogy általánosságban véve sokkal pesszimistább beállítottságú. Míg az intuíció tudatos, differenciált formája alapvetően mindig a lehetőségeket keresi (minőségi vonatkozás nélkül), inferior megnyilvánulásában hajlamos túlnyomó részben a negatív eshetőségeket fürkészni, és csak azt meglátni, ami félresikerülhet. Ez az inferior funkció komplexusokkal és az árnyékkal való közvetlen összeköttetésének eredménye, és többnyire a pszichológiailag fejletlen érzékelő egyének esetében ölt feltűnő méreteket, akik még egyáltalán nem dolgoztak komplexusaikon. Ők „megszállott” módon szinte mágikus jelentőséget tulajdoníthatnak a pech és a balszerencse különféle manifesztációs lehetőségeinek, és mind maguk, mind mások számára rendszeresen „falra festhetik az ördögöt” — mely szokásuk félelemből eredő stagnáláshoz is elvezethet életükben. Az önismeretben előrehaladott érzékelő típusok intuíciói azonban abszolút képesek a „derűlátásra” is, ráadásul a megsejtéseik (minőségüktől függetlenül) ugyanolyan pontosak és profetikusak lehetnek, mint az intuitív típusoké — azzal a különbséggel, hogy az inferior epizód befejeztével az érzékelő típusnak többnyire már fogalma sincs, honnan jöttek azok a holtbiztos megérzések és bátor spekulációk. A tudatos érzékelés már nem fog mérget venni rájuk, sem propagálni azokat.

Az inferior intuíció beállítódásból eredő manifesztációs eltérését egyébként pont a víziók és spekulációk kapcsán lehet a leginkább megfigyelni. Minél introvertáltabb a szuperior érzékelés, annál inkább vonatkoznak az inferior intuíció víziói a külső környezetre, illetve annál inkább aktivizálódnak a külvilág jelenségei által. Az intuitív meglátások és látomások így többnyire a rajta kívül álló személyekre, közösségekre, sőt akár az egész társadalomra vonatkoznak, és gyakran kerülnek azonnali megosztásra a külvilággal is — ez utóbbi az extraverzió egyik fő jellegzetessége. Az extravertált érzékelő típusra pedig ennek fordítottja igaz: az ő inferior intuíciója által sok esetben egyéni vonatkozású, személyes tartalommal vegyült víziók aktivizálódnak, melyeket nem is feltétlenül oszt meg környezetével, hiszen introverzió esetén elsősorban „odabenn” éljük meg és dolgozzuk fel az adott pszichés tartalmakat.

Végezetül ejtsünk szót az ún. konkretizációs kényszerről is, ami természetesen nem szó szerint az inferior intuíció sajátossága, hanem sokkal inkább a tudatos érzékelésé, amely — miután visszavette az irányítást —, szinte azonnal megpróbálja konkretizálás és egyértelműsítés által integrálni azt az immateriális és szellemi vonatkozású ismeretet, amelyet az inferior intuíció aktivitása során a tudatba „emelt”. Asztrológiai és spirituális tanulmányaim során két csoporttársam is érzékelő típus volt, és lenyűgöző volt látni, hogy milyen sok konkrét kérdést voltak képesek feltenni (különösen az órák végén) a tananyagot illetően. Mindketten állandóan jegyzeteltek, és többször is sikertelenül próbáltak meg feketén-fehéren egyértelműsíteni olyan spirituális ill. metafizikai tárgyköröket, melyek többnyire elvesztik az esszenciájukat, amint konkretizálni próbáljuk őket. Több oktatónak láthatóan nehezére is esett a túlzott „szájbarágás” ezekben az összefüggésekben, ám az érzékelő típusokból csak úgy sugárzott a megkönnyebbülés érzete, ha kihúzhattak belőlük még néhány új, „nyilvánvalósító” megjegyzést. De pont ezek a tömör és evidens kiegészítések járultak hozzá ahhoz, hogy tudatos oldaluk is képes legyen befogadni, értelmezni, beépíteni és hasznosítani az érzékfölötti, immateriális ill. szellemi vonatkozású tananyagot.



2. Az intuitív típus inferior érzékelése

Amennyire elhanyagolja az intuitív típus az anyagi világ részleteit, konkrétumait, törvényszerűségeit és követelményeit a tudatos, intuitív orientálódása során, olyannyira kapnak azok kiemelt, kényszeresen fontos szerepet az inferior érzékelés során. Ennek az érzékelésnek gyakorlati értelemben azonban nem sok köze van az érzékelő típusok szuperior, differenciált érzékeléséhez, olyannyira erősen mutatkozhatnak meg benne az intuitív típusok tudattalan félelmei és aggodalmai az anyagi világ dolgaival és az emberi lét materiális aspektusaival kapcsolatban. Ez talán nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, mennyire bátor, merész és elszánt lehet egy intuitív típus abból kifolyólag, hogy folyton előre tekint és minduntalan a lehetőségeket keresi. Mivel a tudatos intuíció bizonyos mértékben mindig alárendeli a „matéria” világát a „szellem” világának, így értelemszerű, hogy a tudattalan érzékelésben annál központibb szerephez jut a matéria (mégpedig a szó legtágabb értelmében). Az imént épp a fordítottját láttuk ennek az érzékelő típusok kapcsán, ahol a visszafogott, realisztikus és mértéktartó tudatos viselkedés változott át harsánnyá, merésszé, korlátlanná, kalandossá, szabaddá, fürkészővé vagy éppen izgágává.

Az intuitív egyént egy inferior „epizódja” során emiatt sorra áraszthatják el az anyaggal kapcsolatos (negatív) gondolatok, mint például hogy nincs elég spórolt pénze; hogy milyen kedvezőtlenek manapság a kamat- és a hitelfeltételek; hogy mi történne, ha elnincstelenedne; hogy sosem fog tudni jól megélni a nyugdíjából; hogy milyen hamar amortizálódik az autója; hogy mi történne, ha kirabolnák az egész lakását; hogy milyen könnyen ellophatják tőle méregdrága okostelefonját a zsebtolvajok, és a többi. Tudatosan szinte sosem morfondírozik ilyeneken, vagy ha mégis, konklúziója rettentő hamar az, hogy „úgyis lesz majd valahogy”; hogy mindenre van egy megoldás; hogy a lehetőségek mindig megtalálják az embert; vagy hogy a pénz mindig előkeríthető, ha az ember igazán akar érte dolgozni — nem mellesleg hatalmas elánnal és meggyőződéssel képes mondogatni ezeket, miközben saját magát és másokat is meggyőz arról, hogy még a legrosszabb forgatókönyv után is újjá lehet építeni mindent. Ebből azonban semmit nem látunk viszont, ha éppen aktivizálódik az inferior funkció, így ekkor hiábavalóan is győzködjük az intuitív típust arról, hogy anyagi félelmei alaptalanok.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden intuitív típus esetében teljesen indokolatlan lenne a pénzügyi csődtől ill. az anyagi károktól való tudattalan félelem. Sok intuitív típus bánik nagyon rosszul a pénzzel, és csak úgy folyik ki a kezei közül, ha nincs mellettük valaki, aki olykor megkérdőjelezi az ösztönös kiadásaikat — a tudatos intuíció a pénzt ugyanis mindössze egy eszköznek tekinti immateriális célok megvalósításához, és nem tartozik alaptermészetéhez a vele való takarékoskodó, megfontolt bánásmód. Viszont még a matériával megfontoltan bánó intuitív típusok esetében is megfigyelhetjük a rendszeresen visszatérő, „anyagi félelmeket” az inferior érzékelésből adódóan: ez esetben azt szeretnék foggal-körömmel bebiztosítani, amit már megszereztek és felépítettek, így mondjuk a garantált gyarapodás végett még jobb adózási, befektetési vagy biztosítási feltételek után keresnek, vagy éppen a profittermelés és/vagy a takarékoskodás hatékonyabb módján törik a fejüket, és így tovább.

Míg az érzékelő típusnak a világ összes úti célja és spirituális irányzata nem volt elegendő ahhoz, hogy egy intenzív inferior epizódja során tetőtől-talpig átérezze a pezsgő, lüktető, vérpezsdítő, félelmet nem ismerő és spirituálisan értelmet nyert életet, addig az érzékelő típus inferior epizódjában nincs az a jövedelem, juttatás, biztosítás, jutalék, kamat, adózási engedmény vagy éppen befektetési kedvezmény, amely teljességgel meggyőzné őt anyagi biztonságát és jólétét illetően. Ha a szuperior intuíció visszatért, ezek az elképzelések többnyire nyom nélkül elillannak, és az intuitív típus értelmetlenül áll azelőtt, hogyan tudta magát ennyire elragadtatni ilyen nonszensz „csekélységek” miatt. Még értetlenebbül állhat azelőtt, ha valakinek sikerült hasznot húznia inferior funkciójának befolyásolhatóságából, és rásózott egy olyan biztosítást vagy rábeszélte egy olyan befektetésre, melynek feltételei az inferior funkció által keltett nyugtalanság érzete nélkül már nem is tűnnek olyan kedvezőnek és előnyösnek… Az intuitív típusoknak ezért különösen nem ajánlott, hogy alapos tájékozódás és gondos értékbecslés nélkül írjanak alá bármilyen biztosítási vagy befektetési szerződést — először bizonyosodjanak meg, hogy tudatos funkciójukkal ill. segédfunkcióikkal is képesek-e meglátni a hasznot az adott ajánlatban.

Az inferior érzékelés „anyagiassága” egyébként fordítva is működhet, akármilyen paradoxálisnak is tűnik ez elsőre: egy inferior epizód során az intuitív típus ellenállhatatlan vágyat is érezhet arra, hogy megvásároljon ill. beszerezzen egy olyan objektumot (ruhát, kozmetikumot, ékszert, bútort, elektronikai eszközt stb.), amely elképesztő mély benyomást gyakorol inferior érzékelésére. Ilyenkor átmenetileg totális fixáció alakulhat ki egy adott tárggyal ill. termékkel kapcsolatban, mely legtöbbször birtoklási vágy kíséretében jut kifejeződésre. Az intuitív típus ilyenkor úgy viselkedhet, mint ha az élete függene egy adott terméktől, és ebben az állapotában nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy semmi szüksége nincs rá (mert nem használná vagy mert már van otthon belőle). Így végződhet nagy tételekben egy „gyors” beugrás egy ruhaboltba, mivel az inferior epizód során ő tényleg szentül hiszi, hogy „egy normális gönce sincs” miközben odahaza csak úgy roskad a szekrény a szép, új ruháktól. Ugyanennek kapcsán érezheti azt az érthetetlen, égető vágyat is, hogy megvegye egy bizonyos gyártó legújabb kozmetikai termékét, miközben otthon már három is van belőle, amelyek még csak kimerülő félben sincsenek. Ám hiába, az intuitív típus annyira meg lehet győződve egy inferior epizód során, hogy ő valamiből (ami számára fontos) nem rendelkezik elegendő mennyiséggel vagy a legkiválóbb minőséggel, hogy azonnal tenni akar róla, hogy az úgy legyen. De ne csapjon be minket a látszat: az eltökélt vásárlási lázzal ugyanazt az anyagi világgal kapcsolatos bizonytalanságot és sebezhetőséget próbálja ellensúlyozni, mint az imént említett megtakarítási vagy a biztosítási lázzal. Az introvertált intuitív típus esetében egyébként valamivel gyakrabban és extrémebb formákban figyelhetjük meg a vásárlási kényszert, mint az extravertált esetében. Az inferior érzékelés az ő esetében ugyanis extravertált (tehát a külvilágra orientálódik), így egy inferior epizód során rendkívüli intenzitással és részletességgel törhet tudatába egy bolti kirakatba helyezett objektum, melyet ekkor azonnal és kényszeresen akar felpróbálni, megnézni, megfogni, áttapogatni, megszagolni stb., majd ha elég kielégítő volt az érzékeinek mindez, akkor megvásárolni és birtokolni.

A pénzügyek és a költekezés mellett természetes más formákban is megnyilvánulhat az inferior érzékelés. Egy másik fontos jellegzetessége ugyanis a hirtelen fellépő, kényszeres inger arra, hogy az intuitív típus valami konkrétat és kézzel foghatót csináljon, amely alapos és aprólékos érzékelést igényel. Ez megnyilvánulhat pragmatikus módon — takarítás, barkácsolás, szerelés, kertészkedés, rendrakás, iratrendezés, könyvelés, főzés, varrás, kötés stb. formájában —, de művészi módon is: rajzolással, festéssel, grafikával, szobrászattal, kerámia-, textil-, bútor- vagy fotóművészettel stb. Akármelyikről legyen is szó, az érzékelő elfoglaltság során az intuitív típus minden figyelme konkretizálódik, és egy az adott objektum köré koncentrálódik. A tevékenységek természetesen az inferior funkcióra jellemző hirtelen és kiszámíthatatlan jelleggel kezdődnek el és érnek véget, néhány esetben egészen hamar. Ám ne feledjük, hogy ha még csak fél óráig tart is egy efféle takarítási „láz”, az nagymértékben hozzájárul a pszichés egyensúly visszaállításához azzal, hogy közvetlen és archaikus kapcsolatot teremtett az anyaggal, mely felett az intuíció alapesetben oly könnyen „átsiklik”.

Ezért figyelhetjük meg olyan gyakran, hogy az intuitív típusok láthatóan jobban érzik magukat egy-egy inferior epizódjuk után, még ha azok a legcélszerűtlenebb pillanatokban törnek is rájuk. Simán megtörténhet ugyanis, hogy egy hosszú, stresszes nap után este 11-kor támad kedvük iratokat rendezni, megszerelni valamit, kitakarítani a fürdőszobát vagy rendet tenni szekrényükben. Ha nem értjük az inferior funkció működési elvét, érthetetlen és akár idegesítő is lehet, hogy miért mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban akarnak megcsinálni olyasvalamit, amit egyébként észre sem vesznek, vagy állandóan csak halogatnak. Ám pont, hogy a stressz és a pszichés nyomás hatására aktivizálódik leginkább az inferior funkció! Ekkor olyan erősen „törhet be” a tudatba a koszos vécé, a maszatos tükör, a poros polc vagy a piszkos padló legapróbb részleteiben érzékelt képe, hogy az kényszeres jelleggel azonnali akcióba lendíti őket. Számtalanszor volt már lehetőségem szemtanúja lenni az intuitív típusok valósággal kiapadhatatlannak tűnő takarítási vagy éppen rendrakási lelkesedésének egy-egy inferior epizódjuk során. Ilyenkor mindig serényen, maximális koncentrációval dolgoznak, és nem nyugszanak addig, amíg nincs meg a tökéletes rend és a makulátlan tisztaság, amely tökéletesen kielégíti a „szépérzéküket” — archaikussága miatt az inferior érzékelés ugyanis többszörösen perfekcionista ill. maximalista a részleteket illetően, mint a tudatos.

Fontos azonban leszögezni, hogy amint véget ért az inferior epizód, és visszatért a szuperior intuíció, akkor „ott a vége, fuss el véle”, és hirtelen kiapad a matériával való foglalatosság vágya. Ez nem probléma akkor, ha már elvégezte a (házi)munka nagy részét, viszont ha épp most kezdett bele még egy új tevékenységbe — mondjuk a tároló helyiség kiszanálásába vagy egy háztartási gép megjavításába —, akkor pechünk van: nagy eséllyel fog ugyanis mindent úgy hagyni, és csak akkor visszatérni hozzá, amikor inferior érzékelése ismét aktivizálódott. Addig lehetőleg igyekezzünk nem mérgelődni, hiszen az intuitív tudat tényleg képes egyáltalán nem érzékelni a maga körüli káoszt vagy rendetlenséget. Ha egy intuitív típussal élünk, meg kell tanulnunk elfogadni, hogy érzékelő képességük tudatosan irányíthatatlan, és az azzal kapcsolatos tevékenységek pedig „automatizálhatatlan”, ösztönszerű módon vannak jelen életükben. Nem szándékosan felejtenek el elpakolni maguk után, és az alapgondolatuk sem az, hogy majd „a másik úgyis megcsinálja helyettük” — egész egyszerűen megfeledkeznek az ilyen dolgokról, mely szokásukat az inferior érzékelés minden esetben „korrigálja” valahogy.

A már említett művészi ill. alkotói manifesztációra egyébként szintén jellemző lehet az archaikusság és a természet nyers ereje, nem ritka továbbá az ebből adódó „őstehetség” sem. Ismerek intuitív típusokat, akik több, mint kiválóan rajzolnak és festenek — viszont nem megy nekik „csettintésre”, és rutinszerűen sem tudják erőltetni. Amikor elkapja őket a hév, akkor viszont maximálisan képesek elveszni benne, és testüket-lelküket beleadják: ekkor bezárkóznak egy szobába, és órákon keresztül csak rajzolnak vagy festenek — kényszeresen, időigényesen, aprólékosan és részletgazdagon. Ezt az elzárkózó, magányos alkotási igényt viszont szinte kizárólag extravertált intuitív típusok esetében figyeltem meg eddig, ami azzal magyarázható, hogy az ő inferior érzékelésük introvertált (tehát befelé fordul), és erősen a belső világra fókuszál. Inferior érzékelésük aktivizálódásakor így ők gyakran a belső világukból feltörő (vagyis a személyes vagy akár a kollektív tudattalan tartalmaiból származó) képeket akarnak konkretizálni és anyagi formába önteni. Noha a festészet legnagyobbjai között (jungiánus szemmel érthető okokból) az érzékelő és érző típusokból vannak a legtöbben, akad közöttük egy extravertált intuitív típus is, akinek mindenki ismeri a nevét: Vincent van Gogh. Születési horoszkópja ill. biográfiája alapján minden kétséget kizárólag arra következtethetünk, hogy intuitív típus volt, akinek inferior érzékelése kimagasló képzőművészeti tehetséget jelölt.

Kiemelkedő fontosságú még az inferior érzékelés érzékszerveket, testet ill. egészséget illető megnyilvánulása is. Míg tudatos oldalukkal gyakran képesek elhanyagolni testük különféle szükségleteit, vagy átsiklani annak jelzései felett, egy inferior epizód során kényszeresen fontos szerepet kapnak ezek. Ez esetben is gyakran megnyilvánul azonban az „árnyék”: mivel az intuitív típus tudatosan nem tulajdonít valódi jelentőséget az anyag világának — melynek saját hús-vér teste is a részét képezi —, az inferior érzékelés során rengeteg tudattalan félelem képes felszínre törni a törékeny és múlandó testtel kapcsolatban. Hihetetlen, hogy olykor mekkora félelem képes ennek kapcsán elönteni az egyébként mindig oly derűlátó és előretekintő intuitív egyént — ami persze nem is csoda, ha belegondolunk abba, hogy az inferior érzékelés hatására olykor még a legenyhébb testi kellemetlenségek ill. fájdalmak is sokszoros intenzitással kerülhetnek átélésre.

Ez az olykor túlzottan intenzív érzékelés egyébként nem csak „belülről” származó testi panaszokra, hanem bármilyen külső forrásból érkező érzékszervi ingerre igaz lehet. Az inferior érzékelés különféle hangok vagy szagok iránt is viseltethet totális „fixációval”, különösen akkor, ha nem ismeri azok forrását, vagy nem tudja őket befolyásolni. Egyszer szemtanúja voltam, hogy egy introvertált érzékelő típus az összeomlás szélére került, mert rendkívül erős bűzt érzett a lakásban, amelynek nem tudta beazonosítani a forrását. A kellemetlen szagot egyébként mindenki más is érezte, de csak ő találta elviselhetetlenül zavarónak. Csak akkor volt képes ismét megnyugodni, amikor végre előkerült a tettes: takarásban lévő, rothadásnak indult zöldség a konyhapult alatt. Az efféle inger persze hőmérséklettel vagy zajjal is lehet kapcsolatos — a lényeg, hogy az inferior érzékelés bármilyen érzékszervi benyomást képes olykor „felnagyítani”, és ebből kifolyólag rendkívül zavarónak vagy nyugtalanítónak megtapasztalni azt. Empirikus megfigyelések kapcsán azt is kijelenthetjük, hogy minél extravertáltabb az intuitív típus, inferior érzékelése annál érzékenyebb a belülről, vagyis a saját testéből származó ingerekre ill. tünetekre (hisz a tudattalan funkció introvertált); míg a nagymértékben introvertált intuitív típus rendszerint a külső forrásból származó érzékszervi ingerekre reagálhat rendkívüli érzékenységgel (hisz a tudattalan funkció extravertált).

Ne feledkezzünk meg továbbá az árnyék működési elvéről sem, amely rendkívül erős összeköttetésben áll az inferior funkcióval. Ha adott egy intuitív tudat, amely rendszerint hamar fejleszt ki immateriális elveket és spirituális elképzeléseket az életről, valamint az objektumokat többnyire a matéria korlátain túl, a „szellem” örökkévalóságából kiindulva és a végtelen lehetőségek tekintetében szemléli, akkor szinte magától értetődő, hogy annak az árnyékában (vagyis tudattalan oldalában) rendkívül fontos szerepet játszik majd az anyag, a test és a múlandóság. Ezért válhatnak az intuitív típusok olykor teljességgel megszállottá egészségükkel és táplálkozásukkal kapcsolatban egy erőteljesebb inferior epizód következtében, aminek során testükkel és egészségükkel tudattalan félelmek „törtek fel” a tudatba. Ha egyik napról a másikra váratlanul teljes életmódreformba kezdenek (már pedig hányszor láthatunk ilyet!), akkor biztosak lehetünk benne, hogy annak hátterében is az inferior érzékelés áll. Nincs még egy olyan típus, amely olyan kényszerrel, szigorral és kitartással lenne képes követni egy diétát, mint az intuitív. Mintha egyszerre akarna bepótolni minden elmulasztott „kapcsolódást” a testével, aminek eredménye természetesen csakis a túlkompenzálás lehet, mint például a következők (akár külön-külön, akár egyszerre): méregdrága étrend-kiegészítők szedése, dietetikával és életmódtanácsadással kapcsolatos könyvek buzgó olvasása, körülményes élelmiszer-bevásárlások (melynek során minden címkét tüzetesen átolvas az összetétellel kapcsolatban), még hosszadalmasabb sütések-főzések (mert most még a kenyeret is saját maga süti a sok megbízhatatlan adalékanyag miatt), megszállott sportolás, elvetemült kalóriaszámlálás, mindennapos testsúlymérés… Ám amilyen hirtelen, egyik napról a másikra elkezdődik nála mindez, ugyanolyan hirtelen vesztheti el egyszer csak a fontosságát ill. az intenzitását. Egy új lehetőség felfedezése és annak tudatos megvalósítási szándéka képes ugyanis teljesen „áthangolni” őket, és a visszatért, új erőre kapott tudatos intuíció már újból mérsékeli, vagy akár teljesen kirekeszti az imént említett dolgok fontosságát. Pszichológiai értelemben mégis kiemelkedő fontosságúnak bizonyulhat ez a rövid ideig tartó életmódbeli „megszállottság”, hiszen rövid időre ekkor egyensúlyba kerülhetnek a psziché tudatos és tudattalan igényei, vagyis a szellem és a test világa.

Végezetül ejtsünk szót még egy fontos aspektusról, nevezetesen a szexuális aktivitás ill. testi érzékiség ingatag jellegéről. Ez nem is annyira az inferior érzékelés konkrét sajátossága, hanem annak az eredménye, hogy az érzékelés (mely közvetlenül összefügg a tudatosan megélt érzékiséggel) szeszélyes, megbízhatatlan és tudatosan előhívhatatlan jelleggel működik az intuitív típus esetében. Ennek eredménye lehet az, hogy a szexualitás területén olykor nem akar „együttműködni” vele a teste — akármennyire is szeretné. Ennek sokszor az égvilágon semmi köze nincs a partnerhez, mindössze arról van szó, hogy az intuitív típus lélekben már megint teljesen „máshol” van, és hogy egy apró (sokszor jelentéktelen) érzékszervi benyomás hatására képek, ötletek és víziók kezdenek „tobzódni” a lelki szemei előtt, ami teljesen „elvághatja” a testével való tudatos kapcsolatot. Ez viszont nem szexuális diszfunkció (mint ahogy azt többen közülük gondolják), hanem ez egész egyszerűen így működik. Van, hogy sikerül az „érzéki átszellemülés”, és van, hogy nem… Az intuitív típus esetében ez bizony egy olyan dolog, ami ki van téve az inferior érzékelés szeszélyes, tudatosan irányíthatatlan aktivitásának.



3. A gondolkodó típus inferior érzése

Példám talán egy kissé elrugaszkodott lesz, de analóg értelemben úgy kerülhetünk a legközelebb az inferior érzés esszenciájának megértéséhez, ha hosszasan, alaposan és többféle szituációban megfigyeljük a kutyák érzésvilágát és az azzal összefüggő ösztönös reakciókat. Leteper minket és össze-vissza nyalakszik, ha elönti őt az irántunk érzett szeretet érzése; ingerült, ádáz ugatásba kezd és támadóállást vesz fel, ha betolakodót vagy fenyegetettséget észlel; ide-oda ugrál és csintalankodik, ha játékos kedvében van; furakszik és párzó mozgást imitál, ha erősen izgalomba jött; vagy éppen keservesen vonyít, ha fáj valami vagy hiányzik valaki. Akármilyen hihetetlen, a gondolkodó típusok inferior érzésfunkciója ugyanilyen jelleggel működik. Egy inferior „epizódjuk” során nyomát sem látjuk már a logikus, racionális, tárgyilagos és elfogulatlan fellépésüknek, mert most archaikus, vagyis teljesen nyers formában törnek a tudatba azok az érzelmek, amelyeket a tudatos, gondolkodó orientáció során szükségszerűen elfojtanak. Mind a „pozitív”, mind a „negatív” érzelmekre igaz, hogy csakis ösztönös, primitív és féktelen és megnyilvánulási formában látjuk őket viszont, differenciáció ill. önkontroll nélkül.

A szuperior, vagyis tudatos érzés egyik fő tulajdonsága, hogy rendkívül finom érzelmi hullámokat is képes érzékelni környezetében, majd ez alapján orientálódni és cselekedni. Ebből kifolyólag képes ráérezni, hogy melyik az a megfogalmazás, beszédmód és hanghordozás, amelyet a leginkább érdemes használnia ahhoz, hogy egyrészt elérje valakinél azt, amit szeretne, másrészt pedig, hogy közben az érzelmi harmóniát is a lehető legjobban megőrizze. Nos, az inferior (vagyis a tudattalanból feltörő) érzésfunkció erre egyáltalán nem képes. Az érzelmek teljesen differenciálatlanul, megfontolatlanul, ösztönösen és a lehető legnyersebb formában törnek fel és kerülnek kifejezésre, legyen szó mérhetetlen szeretetről, vonzódásról és ragaszkodásról, vagy éppen ellenszenvről, irigységről és féltékenységről. Arra ugyanis, hogy egy bennünk feltörő érzést képesek legyünk saját magunk és mások számára „beazonosítani”, csak a tudat által nagymértékben differenciált érzésfunkcióval lehetünk képesek. Sőt, ebben az esetben alkatilag akár még az id adott lehet — természetesen pszichológiai fejlettség esetén —, hogy tudatosan elhalasszuk egy bennünk feltörő érzés azonnali kifejezését akkor, ha nem érezzük megfelelőnek az időzítést és/vagy a közeget. Amennyiben azonban az érzésfunkció inferior jelleggel működik, akkor sem az érzelemkifejezés moderálására, sem annak időzítésére nem vagyunk tudatosan képesek — ezért is élt Marie Louise von Franz a „vulkánból feltörő láva” hasonlatával az inferior érzés kapcsolatban, hiszen megjósolhatatlan az időzítése és az intenzitása.

Az inferior érzés ugyanúgy hajlamos a negativitásra és az “árnyékszerű” megnyilvánulásra, mint azt az inferior intuíció és érzékelés esetében láttuk. Van azonban egy hatalmas különbség abból adódóan, hogy most már racionális (tehát érték- és ítéletalkotó) funkciótípusról beszélünk, és nem pedig egy irracionálisról, amelyre a véleményalkotás nélküli szemlélés ill. érzékelés a jellemző. Ha egy pillanatra visszatekintünk, az inferior intuíció negativitása többek között úgy „rontotta el” a hangulatot, hogy állandóan ördögöt festett falra, és folyton negatív eshetőségek és szerencsétlen végkimenetelek lehetőségét vázolta fel, melyek önmagát és másokat egyaránt demotiválhattak. Az inferior érzékelés negatív megnyilvánulásában szinte mindenre képes volt „rávetíteni” az anyagi veszteségtől és a testi leépüléstől való tudattalan félelmét, amely testi és/vagy környezeti ingerek „felfokozott” érzékelésével is együtt járt, illetve ezekkel összefüggő óvintézkedésekhez és kényszeres tevékenységekhez vezetett. Az inferior érzés ellenben azzal képes „megmérgezni” a levegőt, hogy tele van rejtett előítéletekkel és érzelmi polarizációval: szeret vagy gyűlöl; érzelgősen imád vagy ridegen ellök; véleménye fekete vagy fehér; valaki „angyalian jó” vagy „ördögien rossz”. Ez ismét a psziché komplementaritásából adódik: mivel a logikai gondolkodás szerinti tudatos orientáció (saját megélése szerint) jellemzően objektív és elfogulatlan, így értelemszerű, hogy a tudattalan érzésfunkció csakis rendkívül szubjektíven és elfogultan nyilvánulhat meg. Az önismeretben még nem kellően előrehaladott gondolkodó típusokat ebből kifolyólag egy abszolút harsány, ám tudattalan érzékenység jellemezheti, amelynek ők maguk nincsenek a tudatában, környezetük viszont annál inkább.

Ez a tulajdonság egyébként a kimondottan extravertált gondolkodó típusok esetében ölthet rendkívüli méreteket. Esetükben ugyanis kifejezetten tudatos „érdek” az, hogy sikeresen elfojtsák az inferior érzésfunkció által közvetített tudattalan tartalmakat, hiszen azok archaikussága és intenzitása nagymértékben szabotálhatná a külvilágra irányuló tárgyilagos gondolkodásukat — ez pedig veszélyeztethetné az így kialakított gördülékeny, kiegyensúlyozott és/vagy megbecsült szociális szerepüket is. Ha ez az elfojtás azonban túlzott méreteket ölt, akkor az egyre „sűrűbbé” váló árnyékvilág (értsd: a személyes tudattalan tartalmai) egyre feltűnőbben fogja szabotálni a személyiség tudatos oldalát. Egy vita során ekkor például a végtelenségig „bújkálnak” a logikai érvelés leple mögött, anélkül, hogy egy pillanatra is meglátnák (vagy neadjisten beismernék) az érveiket „fűtő” érzelmi előítéleteket. Így találhatjuk magunkat szemben a tudattalanul szubjektív, elfogult, túlérzékeny és sértődékeny gondolkodó egyénekkel, akiknek tudatos önképében egyáltalán nem kapnak szerepet ezek a tulajdonságok. Ők szentül meg vannak győződve, hogy hozzáállásuk mindig elfogulatlan és objektív, miközben már a legkisebb kritikát is személyes támadásnak veszik elgondolásaikat és felvetéseit illetően. Onnantól kezdve pedig, hogy lappangó érzelmi előítéleteikből kifolyólag személyes fenyegetettséget „szimatolnak”, azonnal megindíthatják a rosszindulatú önvédelemi hadjáratukat, melyhez az elfojtott érzelmeket közvetítő inferior érzésvilág nyújtja a „muníciót”. Az általuk oly észszerűnek hitt, ám a környezet számára teljesen ésszerűtlen és nyilvánvalóan személyeskedő gondolataikból ilyenkor csak úgy árad az felindultság, neheztelés vagy sértődöttség. Ekkor rendszerint hamar meg is próbálják lekicsinyelni és leminősíteni a másik felet, logikai hibákra és helytelen konklúziókra hivatkozva a másik fél érveiben, extrém esetben pedig akár még rágalmazásba is kezdhetnek (aminek az égvilágon semmilyen valóságalapja nincs). Minden látszat ellenére olykor tehát egészen kíméletlen elégtételt kaphatunk egy olyan gondolkodó típustól, aki az elfojtott komplexusait tudatába „emelő” inferior érzésfunkció hatására tévesen meggyőződött egy személye elleni összeesküvésről vagy egyéb ártó szándékról. A környezet számára ilyenkor az lehet a legfrusztrálóbb, hogy minél inkább próbálnak rávilágítani a személyes elfogultság, az érzelmi feldúltság vagy az infantilis sértődöttség meghatározó jelenlétére, a gondolkodó típus annál inkább ragaszkodhat foggal-körömmel ahhoz, hogy belőle már pedig nem az érzelmek, hanem az „észérvek” beszélnek. Melléteszem, hogy ez a tulajdonság természetesen csak az önismeretben megrekedt, és pszichológiailag fejletlen gondolkodó típusra jellemző.

Szintén az egyéni pszichológiai fejlettség és az önismeret mértéke határozza meg az inferior érzés egy másik hírhedt sajátosságának intenzitását, nevezetesen az érzelmi befolyásolhatóságot és az érzelmi manipulációra való fogékonyságot. Az inferior érzés fejletlenségéből adódóan ugyanis nem mindig képes „olvasni” az érzelmi nüanszokból, vagy éppen felbecsülni érzelmi állapotok „hitelességét”. Amennyire megfélemlítik, annyira le is nyűgözik őt az érzelmek — mind saját magában, mint másokban —, emiatt azonban meglehetősen könnyű manipulálni őt, érzelmileg játszani vele, vagy éppen összeugrasztani valakivel. A szerelmes gondolkodó típus pedig különösen gyanútlan és félrevezethető, oly mértékben ejti őt ámulatba (vagy rosszabb esetben rabul) a szerelem érzése. Néha tényleg csak a rajongásig imádott partner erkölcsösségén múlik, hogy teljesen az ujja köré csavarja és az orránál fogva vezeti-e a gondolkodó típust, aki akár még az érzelmi zsarolás és az anyagi kihasználás szándékának érzelmi „tónusait” is képtelen lehet kiérezni egy szerelmi viszonyból. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy a pszichológiailag fejletlen gondolkodó típusok kiemelten fogékonyak a hirtelen jellegű és teljesen „önkéntelen” szerelembe esésre, ami tetőtől talpig felforgatja a tervszerűen felépített és jól kigondolt életvitelüket. Azt is megfigyelhetjük továbbá, hogy legtöbbször kimondottan „érzelmes” egyénekbe lesznek fülig szerelmesek (akik vagy érző típusok, vagy rendkívül fejlett segédfunkcióként alkalmazzák az érzést). De mivel magyarázható mindez? Tegyünk most egy rövid kitérőt, hogy közérthetőbb legyen egy s más a gondolkodó típus gyakran ingatag és kaotikus szerelmi élete kapcsán...

Többször elmondtuk már, hogy az, hogy valaki milyen messze jut el önismeretben (vagyis árnyékának tudatosításában és projekcióinak visszavonásában), nem a lélektani típus, hanem az egyéni pszichológiai fejlettség függvénye. Fontos kihangsúlyozni viszont, hogy a racionális funkciók érték- és ítéletalkotásukból adódóan kiemelten fontos szerepet töltenek be a sikeres önismereti és árnyékmunkában, melynek eredményeképp destruktívvá vált komplexusok és velük kapcsolatos érzelmek tudatosulhatnak, valamint mérgezővé vált projekciók kerülhetnek visszavonásra. Az érzésfunkció ugyanis közvetlen kapcsolatot teremt a komplexusokkal összefüggő érzelmeinkkel, a gondolkodás használatával pedig logikai ill. ok-okozati összefüggést teremtünk ezen érzelmek, az őket kiváltó komplexusok, és a velük összefüggő szokások, igények, ítéletek és döntések között (“azért érzek így, mert…”; “ez azért váltja ki belőlem ezt a reakciót, mert…”; “azért ekkora iránta a vonzalmam, mert…”) Ez automatikusan azt eredményezi, hogy egy érző típus mindenekelőtt érzelmeiből kiindulva orientálódik és cselekszik, és eleve csak ezt követően fog tudni bármilyen logikai magyarázattal szolgálni indítékaival kapcsolatban. Ezt inferior gondolkodása teszi lehetővé számára, melynek során (kényszeresen) keresi a logikai összefüggéseket érzelmei és cselekedeti között — ez a folyamat pedig nagyon fontos a psziché egyensúlyának fenntartása és a pszichológiai fejlődés elősegítése végett. Viszont ha erre szisztematikusan nem kerül sor (pl. az érzelmi alapú döntéseket szabotáló gondolatok elfojtása miatt), akkor egy érző típus hiába cselekszik folytonosan érzelmi alapon, individuáció szempontjából tévúton jár. A teljes egészében tudatosítatlan és az idővel nagymértékű pszichés energiát magukhoz „láncolt” komplexusok ugyanis rendkívül destruktívvá válhatnak — akárcsak a velük összefüggő érzelmek. Ez esetben viszont igen hamar lejtőnek indulhat az életünk, ha állandóan az „érzelmeinkre” hallgatunk, és belőlük kiindulva alakítunk ki véleményeket, vagy hozunk meg fontos döntéseket.

Ennek az abszolút fordítottja igaz a gondolkodó típusra, akinek elengedhetetlen szüksége van inferior érzésére ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen érzelmi világával, és érzelmileg is felülvizsgálja gondolati elképzeléseit ill. meggyőződéseit. Mivel a tudatos gondolkodó orientáció automatikusan kizárja az érzésfunkció alkalmazását, egy inferior epizód során bizony számos olyan érzéssel kellhet megbirkóznia a tudatnak, amelyek részlegesen vagy teljesen „felülírják” a tudatos akarat szándékát, illetve a gondolati úton meghozott döntéseket. Ez egy szükséges, ám kényszeres folyamat, amely a tudatos oldal számára finoman szólva kellemetlen — ezért is reagálnak egyes gondolkodó típusok azonnali elfojtással a bennük feltörő érzelmekre. Ők már a legcsekélyebb kompenzatorikus (a tudatot ellensúlyozó) érzelmet is képesek nagy erővel „visszalökni” a tudattalanba (ahonnan az érkezett), majd látszólag zavartalanul folytatni a tudatos, gondolati úton folytatott életvitelt. A pszichológiailag fejletlen gondolkodó típusok így akár egzisztenciájuk összes területét képesek az érzést elfojtó racionális gondolkodással kiépíteni és „üzemeltetni”, melynek során nagymértékben vagy teljesen elvágják magukat valódi érzelmeiktől — nehogy azok bármit is meghiúsítsanak abból, amit tudatos oldaluk óhajt. Ez a „stratégia+ azonban csak ideig-óráig alkalmazható, mert ha a tudattalan túltelítődik az elfojtott tartalmakkal ill. érzésekkel, a psziché önszabályozó rendszere egyszer csak fogja magát, és elárasztja velük a tudatot. Ez szinte mindig neurózist okoz, aminek határára a tudatos életvitel abszolút káoszba fullad — ez azonban már egy rendkívül akut eset. Ezt rendszerint megelőzi még az ún. projekciómechanizmus, amely szintén az psziché önszabályozó rendszerének az egyik „eszköze” avégett, hogy elfojtott pszichés tartalmakat emeljen a tudatba. Akármilyen illúzióromboló, bizony a szerelem is ennek az egyik formája. Pszichológiai szempontból a szerelembe esés ugyanolyan tudatszűkületi állapot, mint a gyűlölet, az irigység vagy a rajongás valaki iránt, hiszen ugyanúgy személyiségünk tudattalan tartalmait vetítjük rá egy arra alkalmas másik félre, ami egy heves érzelem — ez esetben vonzódás — formájában manifesztálódik. Minél „eszeveszettebben” vagyunk tehát szerelmesek valakibe, az annál inkább szól saját magunkról, mintsem a másik személyről (a kiegyensúlyozott és állandó szeretetre ez természetesen már nem igaz).

Kanyarodjunk most vissza a gondolkodó típus gyakorta szeszélyes szerelmi életéhez, és annak valódi okához: vagyis ahhoz, hogy inferior érzéséből kifolyólag rendkívüli intenzitással képes szerelembe esni saját árnyékával. Mint mondtuk, ez rendszerint egy érzelmes típus, aki már puszta jelenlétével is képes „aktiválni” benne bizonyos elfojtott érzelmeket, hiszen annak tudatos viselkedése kölcsönhatásban áll az ő tudattalan viselkedésével, és így „ingereli” azt. Annyiszor láttam már, hogy már nem is számolom: egy gondolkodó típus szerelmes lesz egy érző típusba (vagy egy differenciált érzésfunkcióval rendelkező egyénbe), akit a már említett, „kutyáéhoz” hasonló melegséggel, hűséggel, ragaszkodással, odaadással és rajongással kezd el szeretni. Sok esetben ráadásul annyira érzelgős és „túlcsorduló” módon történik mindez, hogy azzal a partner már nem is tud mit kezdeni, és „fuldokolni” kezd az őt érő archaikus érzelmek örvényében (ez egyébként kiváltképp az introvertált gondolkodó típusok esetében figyelhető meg, akiknél az inferior érzés extravertált, vagyis „kifelé”, a közvetlen környezetre irányul). Inferior funkciónk területén viszont hajlamosak vagyunk túlontúl érzékenyek lenni, így ha egy gondolkodó típus már a legkisebb jelét érzi annak, hogy valaki visszautasítja az ő „grandiózus” érzelmi megnyilvánulásait, képes azonnal lezárni, elfordulni, hideggé és sértődötté válni, vagy hirtelen ellökni magától partnerét. Ha egy gondolkodó típus nem dolgozik magán, ezek a „drasztikus kilengések” teljesen eluralhatják a szerelmi életét, rosszabb esetben pedig szolgalelkű szeretőjévé válhat egy erkölcstelen, manipulatív és fondorlatos partnernek, aki személyes hasznot az ő érzelmi labilitásából és befolyásolhatóságából.

Ez egyébként ugyanúgy igaz lehet a barátságaira is. Számtalanszor megfigyeltem már én is, amit Vonz Franz konstatált: hogy a gondolkodó típus baráti körét meghatározhatják az extrémitások. Lehetnek pszichológiailag fejlett, megbízható és igaz barátaik, akik jó hatással vannak pszichológiai fejlődésükre, de ugyanúgy ápolhatnak barátságot primitív, furmányos, kicsapongó vagy szélsőséges egyénekkel is, akik a legrosszabbat hozzák ki a tudattalan érzelmi fogékonyságukból, és rendszeresen áthangolják, vagy akár más emberek ellen uszítják őket. Ezeket a „barátságokat” nyilvánvalóan szintén a saját árnyékuk projekciója indukálja, és ha nem fejlesztik az önismeretüket, akkor az inferior érzésfunkció „archaikus hűségéből” adódóan sajnos ugyanolyan elszántan állhatnak ki az ilyen jellegű, kártékony kapcsolataikért, mint a valódi, fejlődésükre konstruktívan ható barátságokért.

Az érzelmi komplikációk mellett beszéljünk azonban az inferior érzés kreatív ill. művészi megnyilvánulásairól is — kimagasló zenei vagy színészi tehetséget jelölhet ugyanis az inferior érzésfunkció finomítatlan „ősereje”. Korábban említettük már azt, hogy mennyire le tudja nyűgözni (vagy nyugtatni) a gondolkodó típust a zenehallgatás egy inferior „epizód” során. Ez aktív formában ugyanúgy megnyilvánulhat, és nagymértékben elbűvölheti és lebilincselheti őket egy adott hangszer — pontosabban mindaz a nyers érzelem, amit általa kifejezésre kerülhet. Rendkívül fontos azonban, hogy ha felébredt egy gondolkodó típusú kisgyerek (kényszeres) érdeklődése a zenélés vagy az éneklés iránt, ne erőltessük túlságosan, és hagyjuk, hogy természetesen bontakozzanak ki a dolgok. Hamaker-Zondag ennek kapcsán megemlíti, hogy az inferior érzés számára mindenek felett áll a zene emocionális hatóereje és az azzal való érzelmi átszellemülés, és a technikai aspektusok csak másodlagosak (azok idővel úgyis fejlődnek majd). Megjegyzi, hogy azon sem szabad csodálkoznunk, ha maga az érdeklődés és az elszántság is hullámzó jellegű, hiszen az inferior funkció nem szereti a rutint és a külső nyomást — így legyünk megértőek annak kapcsán, hogy valamikor kitörő lelkesedéssel viseltethetnek a zenélés iránt, míg máskor teljesen elmehet tőle a kedvük. Ennek ellenére viszont meglepően nagy számban és lenyűgöző rátermettséggel képviseltetik magukat gondolkodó típusok zenészi ill. énekesi pályákon — az ő esetükben azonban szinte minden alkalommal erős archetípusos képviseltséget fedezek fel az inferior elemmel (vízzel) kapcsolatban a születési horoszkópban, mely jelzi, hogy az inferior funkció rendszeres, kvázi „mindennapi” jelleggel aktív.

Ugyanez vonatkozik azokra rendkívül tehetséges gondolkodó típusú színészekre, akiket megfigyeltem. A színészethez nyilvánvalóan elengedhetetlen az érzés funkciója, hiszen mindenekelőtt teljes érzelmi azonosulást és közvetlen érzelemkifejezést feltételez — ezért is lehet meglepő, ha egy gondolkodó típust látunk ilyen foglalkozást űzni. Ha pszichéjében azonban rendszeres aktivitásra van „késztetve” az inferior érzés (amit a születési horoszkóp megmutat), az megmagyarázza, miért képes professzionálisan és rutinszerűen űzni egy foglalkozást inferior funkciójának területén. Egy kiváló példa erre Natalie Portman (Ikrek Nap), aki gondolkodó típusként lenyűgöző, „velejéig átélt” színészi alakításokra képes... (5)

Végezetül pedig ne felejtsük el ismét kihangsúlyozni, amit korábban már futólag megemlítettem: a vízzel való kényszeres kapcsolódási igényt. Ez egy kád víztől, egy bögre tea elkészítésén át, egy folyóparti sétáig bármilyen formában manifesztálódhat — a lényeg, hogy központi szerepet játsszon benne a víz. Minél erőteljesebb az inferior epizód, annál inkább képesek átszellemülni vele, és elmélyedni benne — a víz képe és az azzal való közvetlen érintkezés elősegítheti és felpörgetheti ugyanis az érzelmek világával való „összekapcsolódás” gyakran nehézkes folyamatát.



4. Az érző típus inferior gondolkodása

Előrebocsátottam már, de ismét felhívom rá a figyelmet: az inferior gondolkodást semmi esetre sem szabad összetéveszteni az intelligencia hiányával vagy a felfogóképesség lassúságával. Az, hogy az érző típusok gondolkodása inferior, két fő tulajdonságra enged következtetni. Az egyik az, hogy mivel a logikai gondolkodás teljes mértékben hiányzik a tudatos orientációból — hiszen a tudatnak el kell fojtania azt az érzések általi tájékozódás végett —, az érző típus gondolatmenetei olykor abszolút nélkülözhetik a valódi logikai következtetéseket (még ha ők gyakran kreatív módszerekkel próbálják is palástolni ezt). A másik az, hogy amikor azonban időközönként aktivizálódik és tudatukba tör az inferior funkció, akkor a gondolkodásukat kényszeresség, görcsösség és rugalmatlanság hatja át, és teljes mértékben magával ragadja őket a betűk, számok, tények, hírek, információk, definíciók vagy gondolati modellek érzelmektől mentes, absztrakt világa.

Vizsgáljuk meg tüzetesebben az első pontot, vagyis hogy mit is jelent pontosan az, hogy nem áll tudatos rendelkezésükre a logikai gondolkodás. Ha ez tényleg így van, akkor hogyan képesek egyáltalán funkcionálni — ráadásul gyakran kiváló osztályzatokkal és kimagasló eredményekkel — a logikai gondolkodás képességére nyugvó iskolarendszerben? Nos, van egy híres mondás az angolban: „fake it till you make it”, ami annyit tesz, hogy „ha sokat színleled, idővel azzá válhatsz” — és pontosan így tesznek ők is. Az előző rész 9. pontjában már röviden szót ejtettem az érzelmi benyomásokon alapuló, asszociatív ill. képi gondolkodásról, melynek segítségével egy érző típus bármit képes megtanulni, megjegyezni és reprodukálni anélkül, hogy egy pillanatra is használná a gondolkodás logikai fajtáját. Ott ugyan csak a szorzótábla példáját említettem meg kisgyerekek kapcsán, de ezt az analógiát konkrétan bármire kiterjeszthetjük, hiszen például még a legösszetettebb matematikai számítás vagy művelet logikai menetét is képes imitálni az asszociatív avagy képi gondolkodás. Ha egyszer valaki lépésről lépésre elmagyarázza egy érző típusnak, hogy mit, hogyan, miért és milyen sorrendben kell csinálni, az asszociatív gondolkodás belső képek és velük összefüggő érzelmi benyomások segítségével teljes mértékben képes betanulni és utánozni azt — pontosan abban a sorrendben, ahogyan azt a logikai gondolkodás értelemszerűen (azaz belső képek, emlékezetek és érzelmek alkalmazása nélkül) tenné.

A matematikai művelet példájánál maradva: fogódzóként szolgálhatnak mondjuk a tankönyvben szemléltetett példaművelet leírásának konkrét képei — emlékszik, hogy a következő lépés leírása bal oldalon, a lap tetején volt, és humorosan, felkiáltójellel jegyezte meg a szerző, hogy mit ne felejtsünk el feltétlenül megtenni ennek kapcsán. Emlékezetében ez az egész egy finom érzelmi töltettel rendelkező képsorozattá alakult, melynek segítségével képes lehet „visszaolvasni”, mi is a következő logikus lépés. De ha mondjuk nem egy könyvből tanult, hanem személyesen magyarázta el neki egy magántanár, akkor is ugyanez a folyamat játszódhat le: emlékezhet az összes képi hasonlatra, amivel tanára a megértést próbálta megkönnyíteni; felelevenítheti saját jegyzeteinek képét, illetve ahogyan az oktató magyarázás közben feltűnően bekarikázta, kiemelte vagy épp aláhúzta benne a most következő lépést; de felsejlő hanglejtések, arckifejezések, figyelmeztetések és óvaintések is segíthetik őt az emlékezésben. A lényeg, hogy egy érző típus pszichéjében ezek mind képek formájában fognak egymás hegyén-hátán tornyosulni, teszem azt „gyökvonás” címszó alatt, mely képeket érzelmi színezetek kötnek egybe és állítanak sorrendbe — külső, objektív szemmel teljesen illogikus módon, viszont az asszociatív gondolkodás szubjektív szabályai szerint teljesen „logikusan”. Önálló logikai következtetések használata nélkül is hibátlanul elvégezhető tehát egy-egy komplex matematikai feladatsor, még ha értelemszerűen nem is ez a legalkalmasabb gondolkodási stratégia, hogy időhöz kötve nyerjünk országos matematikai versenyeket.

Lényegében ugyanez játszódhat le akkor, amikor az érző típusnak (többnyire külső nyomás hatására) logikai érveléssel kell megindokolnia egy olyan következtetését vagy véleményhozatalát, melyet ő teljességgel érzelmi alapon vont ill. hozott. Többségük számára ez nem fog különösebb gondot okozni, mert egyszer már megtanulták — és azóta is lenyűgözően imitálják — a logikai érvelés menetét és szabályait. De ha nagyon alaposan megfigyeljük, hogyan is teszik ezt, rendkívül gyakran lehetünk szemtanúi a „fordított érvelés” folyamatának: ez azt jelenti, hogy logikailag (ránézésre) összeilleszthető információkat és tényeket gyűjtenek egybe az ösztönösen meghozott döntéseik és az érzelmi alapokon nyugvó meggyőződéseik megindoklása céljából. Ennek egyébként az égvilágon semmilyen „erkölcsi” vonzata sincs: egy érzelmi alapú meggyőződésük ugyanúgy lehet rendkívül humánus, jóindulatú és nagylelkű, mint amilyen rosszindulatú, utálkozó vagy kirekesztő — ezt minden esetben az egyéni pszichológiai fejlettség függvénye. Akármelyikről legyen is azonban szó, mindkét esetben megfigyelhetjük, hogy az érvelés nem a valódi logika szabályai szerint „íródik”. Különösen egy gondolkodó típus képes szinte mindig rámutatni kisebb-nagyobb logikai inkonzekvenciákra, sőt akár felsorakoztatni olyan kimaradt tényeket és adatokat, amelyek megállapítása igazán logikus lett volna, és mégsem történt meg. Azt is sokszor láthatjuk továbbá, hogy még egy alapvetően jól sikerült tanulmányban is kifejezetten erőltetett, vontatott, egysíkú vagy éppen elkapkodott lehet a logikai érvelés — szinte látszik, hogy az érző típus mennyire ódzkodott ettől, aminek következtében vagy túlgörcsölte, vagy elsiette azt.

Akárhogy is legyen, egy önismeretben még nem előrehaladott érző típus gyakran egyáltalán nem érti, hogy a tényekből és adatokból vont konklúziói olykor miért nem „logikusak” a külvilág számára. Ha benne ugyanis még nem tudatosodott, hogy a gondolatok világát ő bizony automatikusan alárendeli érzelmei világának (amivel önmagában semmilyen „probléma” nincsen), akkor érzékenységgel, sértődékenységgel és merevséggel reagálhat, amikor kritika éri őt emiatt. Olykor bizony sokkal jobban járna, ha nyíltan megmondaná, hogy valamit az ő saját érzelmi meggyőződése alapján gondol, nem pedig az „észérvekből” kiindulva. Számos etikai, ideológiai vagy politikai vonatkozású eszmecserét óvhatna meg így attól, hogy egy hatalmas vitává fajuljon, amelyben ő — függetlenül attól, hogy „igaza” van-e vagy sem — gyakran erőltetett vagy akár légbőlkapott „tényszerűségekkel” próbálja meggyőzni a vitapartnerét olyasvalamivel kapcsolatban, amit ő maga sem konkrét tények alapján, hanem egy rendkívül mély érzelem hatására vall ill. gondol úgy. A paradoxon nyilvánvaló: saját meglátásait szinte sosem az érvek, hanem az érzelmek határozzák meg, ám amikor valakit meg akar győzni az efféle meglátásainak érvényességéről, akkor jellemzően (sajnos a nyugati civilizáció hatására) észszerű indokokkal akarja „kieszközölni” a másikból ugyanazt az érzelmi elköteleződést — ám ez pont olyan értelmetlen, mint ha jégkockákkal próbálnánk tüzet csiholni...

Amikor az inferior funkció a tudatba tör, és aktivizálódik az archaikus logikai gondolkodás, az érző típusban rendszerint azonnali kényszeres igény támad gondolkodni, beszélni, írni vagy olvasni. Ekkor logikai összefüggésekre, gondolati modellekre, betűkre, számokra, hírekre, tényekre és adatokra „szomjazik”, ám az inferior gondolkodás fejletlensége, kényszeressége és alkalmazkodóképtelensége miatt gyakran érheti őt kritika egy effajta inferior „epizód” során. Ha például éppen erőteljes beszédvágy formájában nyilvánul meg az inferior gondolkodás, az érző típus hosszú és lázas monologizálása igencsak megnehezítheti a kölcsönös kommunikációt — arról nem is beszélve, hogy az ilyen monológok gyakran nehezen is követhetőek (logikailag) a környezet számára. Mint azt az előző rész 9. pontjában már részletesen megtárgyaltuk, hogy egy érző típus tudatos orientációjában legfeljebb csak egy szubjektív, asszociatív, és érzelmekkel vegyülő képi „gondolkodás” lehet meghatározó, amelyre a valódi logika elve egyáltalán nem jellemző. Ne gondoljuk azonban, hogy amikor az inferior funkció a tudatba tör, akkor nyomtalanul „eltűnik” mindez — a tapasztalat azt mutatja, hogy gyakran csak „vegyül” az archaikus gondolkodás ismérveivel. Ennek leggyakoribb következménye az (mint azt már említettem), hogy az érző típusban kényszeres igény támad arra, hogy mindenféle konkrét ténnyel és adattal próbálja meg összekötni vagy alátámasztani az asszociációkon és az érzelmi töltetű képeken alapuló következtetéseit és vélekedéseit. Minél érzékenyebbek témákról van szó — mondjuk tisztán ideológiai kérdésekről —, annál jobban dominálhatják érvelését azok a konkrétumok és tények, amelyeket nemrég egy könyvben vagy az interneten olvasott, melyeket nemrég egy ismerősétől hallott, vagy egy kimondottan erről szóló dokumentumfilmben látott — a hírforrás voltaképpen lényegtelen is. Ami lényeges, hogy most minden benne felmerülő és általa felhasználhatónak ítélt információt latba véve akarja kényszeresen bebizonyítani (saját magának és a környezetnek is), hogy az ő „belső világában” már pedig az észszerűség uralkodik. Ez pedig, akárhogy is nézzük, nem igaz — és ez nem is probléma mindaddig, amíg ez az érző típusban tudatosul.

A gond akkor kezdődik, amikor egy érző típus ezt nem tudja magáról, és a ráció „eszközeivel” próbálja igazolni azon meggyőződéseit, amelyeket mindenekelőtt az alapján vall, hogy mondjuk egy bizonyos vallási, kulturális vagy politikai irányzattal kapcsolatban antipátiát érez, vagy hogy egy hírhedt, közutálatnak örvendő személy iránt éppen szimpátiával viseltet. Mivel a inferior gondolkodás azonban teljesen ösztönösen „bánik” az információval, ezért gyakran figyelhetjük meg, hogy az ilyen helyzetekben felhozott érveket ill. ellenérveket rögtönzött módon, irreleváns vagy inkoherens jelleggel sorakoztatja fel. Ez érthető is, hiszen a logika most nem cél önmagában, hanem csak egy eszköz arra, hogy beigazolja az érzelmet — amely automatikusan kizárja a logikát... Úgy is fogalmazhatnánk, hogy természeti törvényszerűség az, hogy az érzelmek beigazolására alkalmazott logika működése közben illogikussá válik. Az érző típus beszélgetőpartnere — főleg, ha szuperior vagy segédfunkcióként erősen fejlett a gondolkodása —, olykor még akarata ellenére sem képes követni az efféle magyarázatokat, melyek hemzseghetnek ugyan a bizonyítékoktól, tényektől vagy adatoktól, ám az ő szemében azok sokszor egyáltalán nem függenek össze logikusan, és így azt sem látja, hogyan támasztják azok alá az érző típus véleményét, szemléletét, elhatározását vagy cselekedetét.

Fontos kihangsúlyozni azonban, hogy ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az érző típus meggyőződéseinek „igazát” vagy „jogszerűségét” ne lehetne logikusan is megindokolni. Általánosságban beszélve ugyanahhoz a konklúzióhoz is eljuthat a gondolkodás, mint az érzés (természetesen teljesen más úton), így mindössze arról van tehát szó, hogy maga az érző típus nem képes erre — hiszen az inferior gondolkodás bizonytalan, terhelésképtelen, irtózik a külső nyomástól, ráadásul rendkívül érzékeny a környezet negatív visszajelzésére is. Ennek következtében az érző típus fokozottan hajlamos „rágörcsölni” minderre, és így pedig vagy elveti olykor a sulykot (azaz annyira igyekszik logikusnak tűnni, hogy az erőltetettnek hat), vagy épp ellenkezőleg úgy tesz, mintha őt eleve egyáltalán nem érdekelnék a logikai érvek és ellenvetések („lehet, hogy így van, de attól én ezt még akkor is így gondolom”; „felesleges magyarázkodnom, mert ezt úgyse értenéd meg”; „inkább zárjuk is le ezt az értelmetlen vitát”).

Érdemes kitérni arra is, hogy minél egyöntetűbben extravertáltabb egy érző típus, értelemszerűen annál introvertáltabb lesz az inferior gondolkodása is: vagyis annál inkább lesz befelé irányuló és a „belső világgal” (vagyis a szubjektummal) kapcsolatos. Korábban említettük, hogy az extravertált érző típus számára kiemelten fontos az érzelmi összhang kialakítása és fenntartása a külvilágban, aminek elérése végett a fejletlenebb típusok akár teljesen el is nyomhatják a belső világukkal (értsd: a saját érzelmeikkel, igényeikkel, vágyaikkal stb.) való kapcsolatot — hiszen azok csak megzavarnák az eredményes érzelmi „idomulást” az objektumhoz. Minél intenzívebben ill. hosszabban történik mindez, annál inkább kezd el elfojtásokkal vegyülni az inferior funkció, aminek következtében egyre negatívabb és (a tudat számára) egyre kártékonyabb gondolatokat hoz fel a tudatba működése során. Nyilvánvaló, hogy ezek a tudatba tört gondolatok minden további nélkül tönkretehetik az oly féltve őrzött érzelmi harmóniát — a másik félnek pedig égnek állhat a haja, és fogalma sem lehet, mit kezdjen a semmiből rázúduló negativitással, nehezteléssel, zsémbelődéssel, féltékenykedéssel vagy gyanúsítással. Az érző típus ilyenkor szentül meg lehet győződve afelől — és vérmesen „érvelgethet” amellett —, hogy valami kegyetlen dolgot művelünk a háta mögött, vagy hogy titokban negatív érzelmeket táplálunk ellene. Például, hogy partnere már egyáltalán nem szereti, sőt egyenesen utálja vagy megveti őt; hogy nem is igazán törődik az érzéseivel, hiszen csak kihasználja az ő határtalan jóindulatát és segítőkészségét; hogy a másik legszívesebben csak elhagyná vagy megcsalná őt; vagy hogy akár már viszonyt is folytat valakivel és rendszeresen hazudozik neki — és így tovább. Voilà, a psziché elfojtott tartalmai projekció formájában látnak napvilágot. Mindegyik — legtöbbször teljesen alaptalan — „paranoid” gyanúsítgatásban felfedezhető ugyanis valami az extravertált érző típus saját elfojtásaiból, amelyekkel most a másikat vádolja: visszafojtott nemtetszések, elfojtott asszertivitás, ki nem élt szabadságvágy, vagy még önmaga elől is titkolt vonzalom valaki más iránt. Ám amíg az inferior funkció efféle „árnyékszerű” hatása alatt van, addig nagyon nehéz lesz kibeszélni a fejéből, hogy az ilyen gondolatai teljesen alaptalanok, és még nehezebb lehet szembesíteni őt ekkor azzal, hogy egyes rágalmaiban tulajdonképpen a saját tudattalanja tükröződik.

Csak nem ismerősen hangzik mindez? Bizony, a pszichológiailag fejletlen extravertált gondolkodó típus esetében is konstatáltuk ezt, csak őt lélektani értelemben más folyamat vezette el ugyanehhez a túlfűtött, vádaskodó viselkedéshez. Ő a célból fojtotta el érzelmeit ill. érzelmi előítéleteit, hogy azok ne kompromittálják a külvilágra irányuló tudatos, tárgyilagos gondolkodását és az annak segítségével kialakított harmonikus és higgadt szociális funkcionálását. Ám hiába száműzte őket a tudattalanba, azok egy idő után akarata ellenére is feltörtek onnan. Így válhatott — az inferior érzésfunkció által tudatba törő árnyék hatására — annyira elfogulttá, előítéletessé, személyeskedővé, bizalmatlanná vagy gyanúsítgatóvá a gondolkodása, melyet ő maga még mindig tökéletesen logikusnak és objektívnek „gondolt”. Ezzel szemben az extravertált érző típus a külvilágban való orientációja során alapvetően az érzelmekre hagyatkozik, csakhogy nem a saját érzelmeire, hanem másokéra: rendkívül finoman és ügyesen „olvas” a környezet érzelmi visszacsatolásaiból, majd automatikusan alkalmazkodik hozzájuk. Ha a tudatos orientáció ezzel túlzásba esett — a belső világ és a tudattalan tartalmak rovására —, akkor a psziché egyensúlyteremtő és önszabályozó rendszere automatikusan aktivizálja az introvertált gondolkodást, melynek során az extravertált érző típus „rákényszerül” arra, hogy logikusan is értelmezze és megvizsgálja, esetlegesen pedig átértelmezze és felülvizsgálja a külvilágból kiinduló, érzelmi alapon meghozott döntéseit. Amennyiben azonban rendszeresen elfojtja ezeket a tudatos viselkedést megkérdőjelező ill. korrigáló gondolatokat, ugyanúgy ki van téve az infiltráció (észrevétlen tudatba szivárgás) és az invázió (erőszakos tudatba törés) veszélyének — ennek eredményei lehetnek az indulatos kifakadások, melyek során rendkívül negatív elképzeléseket próbál teljesen abszurd és ésszerűtlen módon ránk bizonyítani. Egy fejlett és kiegyensúlyozott extravertált érző típus persze már megtanulta nem elfojtani az inferior funkció által közvetített gondolatokat, és így individuációja szempontjából ő már a javára fordítja inferior gondolkodás tudatot tágító, túlzott alkalmazkodást gátló és pszichés teljességet elősegítő hatását.

Teljesen más mechanizmust figyelhetünk meg azonban a kimondottan introvertált érző típus kapcsán, hiszen az ő tudatos orientációjában alapvetően a belső világ és a szubjektum igényei alkotnak kiindulópontot. Korábban elmondtuk, hogy a fejletlen, szélsőséges típusok tudatosan akár teljesen ki is zárhatják a külső világ igényeit és követelményeit, hiszen a környezet az ő esetükben sokszor csak érzelmi „ingereket” szolgáltat az intenzív belső érzésvilág számára — miközben valódi, kölcsönös kapcsolat nem alakul ki az objektummal, hiszen minden érzés „bent reked” az ilyen egyénben. „Szeretlek, de ehhez neked semmi közöd” — írta Von Franz oly frappánsan ennek kapcsán. (4) Minél erőteljesebben introvertált azonban a tudatos funkció, annál erőteljesebb lesz extravertált a tudattalan funkció: az introvertált érző típus inferior gondolkodása így a külvilágra irányul. Az ő esetében figyelhetjük meg leginkább a hirtelen fellépő kényszeres igényt, hogy könyvet vagy újságot olvasson, hírfolyamot görgessen, információ után böngésszen, interjúkat vagy dokumentumfilmeket nézzen, és így tovább. Bármilyen formában is manifesztálódik ez egy inferior epizód során, a lényeg, hogy minden figyelmét erre a külső, tényeket és információt szolgáltató objektumra (papírlapra, újságra, könyvre, monitorra, televízióra stb.) irányítja, és teljesen magával ragadja őt a külvilágból áradó információ. Túlzás nélkül úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy inferior epizód során a külvilágból származó információk, tények és adatok teljes mértékben „úrrá lesznek” az introverált érzékelő típuson, aki az inferior funkció kényszeressége és fejletlensége miatt (ideiglenesen) képtelen megkülönböztető, kritikai jelleggel viszonyulni a befogadott információhoz. Ráadásul minél tényszerűbb, logikusabb vagy absztraktabb információ-áradat kerül az útjába, az annál inkább lenyűgözi és hatalmába keríti őt — ekkor még beszélni is csak ezekről képes, gyakran túlbuzgó, stréberkedő jelleggel, személyes árnyalás és szubjektív bírálat alkalmazása nélkül. Ha valaki ilyenkor kritikusan vagy rosszallóan viszonyul az általa „propagált” ismeretekhez és elvonatkoztatásokhoz, sértettséggel reagálhat, és csökönyösen ragaszkodhat igazához, ami ellentmondásos módon sokszor egyáltalán nem is az ő saját, belülről fakadó igaza, hanem valaki másé a külvilágból — amit ő most anélkül „nyelt le”, hogy előtte alaposan „megrágta” volna.

Az introvertált érző típus inferior „epizódjai” során tehát kifelé orientálódással és a külső világgal való teljes gondolati azonosulással „kompenzálódik” a tudatos orientáció befelé fordulása és a belső világgal való érzelmi azonosulása. Legyen szó tehát jogi, politikai, gazdasági, orvostudományi, vallási, filozófiai, pszichológiai vagy spirituális teóriákról és tézisekről, az introvertált érző típus olykor olyan mereven, görcsösen és szőrszálhasogatóan képes alkalmazni, pontosítani, propagálni vagy számonkérni a mások által definiált és konkretizált gondolati fogalmakat és modelleket, hogy attól feláll a hátunkon a szőr. A tudatos funkció „visszatértével” természetesen ismét képessé válik a teóriákkal és tézisekkel kapcsolatos személyes állásfoglalásra ill. egyéni bírálatra (melyben a pszichológiailag fejlett egyént a tudatos funkció mellett a differenciált segédfunkciók is segítik). A külvilágban, illetve a tények, információk és gondolati elképzelések területén folytatott kényszeres „serénykedés” így tehát az ő esetükben is a pszichés fejlődéshez hivatott hozzájárulni — a cél ugyanis az, hogy végül komplex formában és konstruktív jelleggel vonatkoztassák magukra mindazt az információt, melyet egy inferior epizód során oly vehemensen „halmoznak fel” a külvilágból.



5. Inferior elem a születési horoszkópban

A születési horoszkópban inferior elemben álló planéták működési elve pontosan ugyanaz, amit az első pontban már megvitattunk az inferior funkció általános pszichológiai jellemzői kapcsán. A világosság kedvéért megemlítem ismét, hogy szuperior elemben azok a planéták állnak, amelyek eleme a Nappal megegyezik (pl. Kos Nap esetén minden Kosban, Oroszlánban és Nyilasban álló planéta és pont), míg inferior elemben azok a planéták állnak, amelyek a Nap jegyének „inferior” elemben helyezkednek el — vagyis ugyanebben az esetben minden Bakban, Bikában és Szűzben álló planéta és pont.

Fontos kihangsúlyozni azt is, hogy egy planéta inferior „mivolta” lélektani szempontból csak a Szaturnuszig bezárólag kiváltképp jelentőségteljes, hiszen a transzszaturnális planéták (Uránusz, Neptunusz és Plútó) eleve olyan pszichés tartalmakat szimbolizálnak, amelyek a személyes ill. a kollektív tudattalanból gyakorolnak hatást a tudatra (erről az V. fejezetben fogunk részletesen értekezni). Így lélektani szempontból mindenekelőtt az inferior elemben álló születési uralkodó, Aszcendens, MC, Merkúr, Vénusz és Mars kifejezetten hangsúlyosak, de persze egy inferior elemben álló Jupiter vagy Szaturnusz is jelentőségteljes — különösen akkor, ha alapvetően dominánsan helyezkedik el a születési horoszkópban.

Azok a pszichés tartalmak ill. késztetések, melyeket a szuperior elemben álló planéták szimbolizálnak, a személyiségfejlődés során teljes egészében a tudatba integrálhatóak, és „működtethetőek” az én által. Mivel a szuperior elem a tudatos funkciótípust jelöli, így minden szuperior elemben álló planéta által szimbolizált pszichés funkció rendelkezik azzal a „képességgel”, hogy tudat által észlelhetővé, megfigyelhetővé, megérthetővé, adaptálhatóvá és differenciálhatóvá váljon (ismétlem: a Szaturnuszig bezárólag). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szuperior elemben álló planétákra mondjuk rá a legkönnyebben ill. a leggyorsabban azt, hogy „én”. Noha az inferior elemben álló planéták által jelképezett pszichés kvalitások ugyanúgy esszenciális részei a személyiségünknek, ez esetben már nem magától értetődő a tudatos felismerés és az én általi asszimiláció. Az inferior jegyben álló planéták így az alábbi sajátosságok bármelyikét hordozhatják:

  • késleltetett fejlődés és elégtelen tudatos integráció (a szuperior elemben és a segédelemekben álló planétákhoz képest);

  • tartalmuk szokatlan módon és váratlan pillanatokban törhet fel a tudatba, ami a tudatos élet szempontjából rendkívül zavaró és/vagy feszélyező jelleget kölcsönözhet nekik, hiszen akár „szabotálhatják” is a tudatos viselkedést és/vagy szándékot;

  • rendkívül könnyen bizonytalaníthatnak el valakit az általuk szimbolizált életterületek és pszichés képességek tekintetében — így például nehezen vagy egyáltalán nem toleráljuk a velük kapcsolatos (építő) kritikát, vagy képtelenek vagyunk megérteni és magunkra vonatkoztatni a környezetből érkező megjegyzéseket velük kapcsolatban;

  • hajlamossá tehetnek minket arra, hogy az említett bizonytalanságot elkendőzzük, és valamilyen „felvett” viselkedéssel (pl. kirívó magabiztossággal) túlkompenzáljuk azt — ami miatt a környezetnek sokszor fogalma sincs arról, mi is zajlik le bennünk valójában.

Mivel a planéták pszichológiai jelentéstartalmát (ún. archetípusokként) csak az V. fejezetben tárgyaljuk meg részletesen, így mélyreható horoszkópelemzésekbe most nem fogunk még bocsátkozni az inferior elemben álló planéták kapcsán. Amit viszont mindenképpen szeretnék már most nyomatékosítani, az az, hogy jungiánus értelemben sosem vizsgálhatunk meg egy planétát a születései horoszkópban attól függetlenül, hogy figyelembe vennénk az asztrológiai elemek által szimbolizált funkciótípusok tudatossági szintjét. Ez természetesen egy teljesen új szemléletmódot eredményez, amely felülírja a tradicionális asztrológia számos álláspontját. Hiszen olykor éppen egy rendkívül „jól” elhelyezkedő (értsd: csakis harmonikus fényszögekkel rendelkező és/vagy saját jegyben álló) planéta az, amelyik pszichés szempontból az egyik legproblematikusabb területet képviseli, mivel azon a „planétán” keresztül valósul meg a tudattalan kompenzatorikus hatása. Minden olyan planéta ugyanis, amelyik az inferior elemben és a második — az elsőnél sokkal nehezebben differenciálható — segédelemben található, egy olyan pszichés területet szimbolizál, amely a tudatos szándék által irányíthatatlan. Más kifejezéssel élve ezeken a területeken nyilvánul meg leginkább a személyes tudattalan és az árnyék, vagyis a személyiség elfojtott kvalitásai.

Csak hogy egy egyszerű példát említsünk: egy intuitív típus (pl. Nyilas Nap) horoszkópjában teljesen máshogy működik egy Bakban álló Vénusz, mint egy érzékelő típus (Bak Nap) horoszkópjában — és ez még akkor is így lenne, ha elméletben pontosan ugyanazokat a harmonikus fényszögeket kapnák. Míg az intuitív típus számára a Vénusz által képviselt területeken (társas kapcsolat, barátság, párkapcsolat stb.) javarészt a személyes tudattalan fog megnyilvánulni az inferior érzékelő funkció miatt — melyből az intuitív tudat kezdetben jóformán semmit sem „ért” —, addig az érzékelő típus továbbra is a szuperior funkcióját fogja működtetni ezeken az életterületeken. Az eredmény az, hogy az intuitív típus esetében fokozottan könnyen válik pszichés feszültség forrásává a Vénusz, míg az érzékelő típus számára ugyanez a Vénusz nem okoz akkora súrlódást a kapcsolatok területén, ugyanis változatlanul a differenciált érzékelő funkció révén „orientálódik” a kapcsolataiban. A Bakban álló Vénusz néhány legfontosabb tulajdonsága (a sok másik közül), hogy kitartó, társadalmilag elismert és konkrét területeken végzett munka révén keresi a környezetéből származó érzelmi megerősítést; hogy az érzelmi és az anyagi bizonyosságát egyaránt konkrét, társadalmi jellegű szerepvállalással próbálja megteremteni önmagában; vagy hogy a (pár)kapcsolataiban gyakran vesz fel várakozó, korlátozó vagy visszafogott, olykor pedig akár ridegnek vagy érdektelennek tűnő viselkedést (gyakran még rendkívül intenzív, mély érzelmek esetén is).

A csavar mindebben az, hogy az intuitív típus számára — akiben a tűz (intuíció) dolgozik tudatosan és a föld (érzékelés) tudattalanul — sokáig maradhat érthetetlen minden olyan bonyodalommal teli szituáció, amelybe a Bakban álló „Vénusz” által keveri bele saját magát, míg az érzékelő típus esetében ugyanez a Vénusz ritkán vezet hasonló „meglepetésekhez”. A probléma természetesen abból adódik, amit az inferior funkció kapcsán megannyi gyakorlati példa okán láttunk már ebben a fejezetben. Adott ugyanis egy intuitív típus, aki tudatosan közvetlennek, nyíltnak, feszélyezetlennek és szabadszelleműnek látja ill. vallja magát; akinek nem számítanak az anyagi világ kicsinyességei, és aki bátran, elszántan és elvek alapján éli az életét, illetve alakítja ki a kapcsolatait. Ennek az intuitív tudatnak bizony jó sok „fejtörést” fog okozni az, amikor előbb-utóbb szembesül azzal, hogy ez az énkép egyáltalán nem fedi tökéletesen az igazságot. A (kora) felnőttkorra ugyanis rendkívül láthatóan fognak manifesztálódni az ezt cáfoló bizonyítékok. Elképzelhető, hogy (tudatos szándéka ellenére) folyton „szaturnuszi” társakat választ magának, akik érzése szerint valamilyen módon mindig csak korlátozzák őt; hogy ő maga visz bele kapcsolataiba egy szigorú, korlátozó vagy zárkózott viselkedésmintát, amit olyannyira akaratlanul tesz, hogy tudatosan képtelen reflektálni arra; vagy hogy minden tudatos szabadságvágya ellenére nagyon hamar kialakít magának egy olyan életformát, amelyben azért mégiscsak az anyagi biztonság, a társadalmi kötelességvállalás, a kitartás vagy a hűség „szaturnuszi” témái a meghatározók. Akárhogy is legyen, annyi biztos, hogy az intuitív típus sok esetben maga sem fogja érteni tudattalan „vénuszi” késztetéseinek okát és következményeit, és a tapasztalat azt mutatja, hogy számos projekcióba (és ezzel kapcsolatos konfliktushelyzetbe) kell „belekeverednie” ahhoz, míg képessé válik tudatosítani önmagában azt, hogy voltaképpen ő maga keresi fel újból és újból a konkrétumokkal, kötelességgel, fegyelemmel, szigorral, korlátozással, hűséggel, kitartó munkával vagy anyagiassággal (Bak) kapcsolatos szituációkat és személyeket, mégpedig amiatt, mert szüksége van rájuk a psziché érzelmi és a materiális bizonyosságának megteremtése végett (Vénusz).

A planéta inferior mivolta abban fog tehát a leginkább megnyilvánulni, hogy rendszeresen „szabotálja” a tudatos szándékot. Ez mindenekelőtt persze a pszichés egyensúlyt hivatott szolgálni, és csakis akkor vezet komolyabb bonyodalomhoz, ha túl nagy az ellenállás a tudat részéről, hogy elismerje, és valamelyest integrálja ezt a kvalitást a személyes tudattalanból. Amennyiben ez nem sikerül, akkor a Bakban álló Vénusz az árnyék részévé válik, és kizárólag projekciók révén fog „megélésre” kerülni (erről a mechanizmusról a következő fejezet 4. pontjában fogunk részletesen értekezni). Amennyiben viszont sikeresen felismerésre kerül az, hogy a Bak Vénusz által szimbolizált „énidegen” tulajdonságok ill. késztetések igenis a saját személyiség esszenciális részei, akkor az szó szerint gazdagítja majd a psziché egészét. Hiszen az inferior funkció kompenzatorikus működése képes „balanszírozni” mindazt, ami a tudatos orientáció és az „énazonos” magatartás során hiányt szenved vagy elmarad — ez esetben például a materiális valóság elhanyagolását; az anyagi és a pénzügyi szempontok semmibe vételét; a túlzott mértékű előretekintést és a „jövőben” élést; vagy éppen egy túlzottan impulzív és spontán életmódot.

Inferior föld elemben álló planétaként a Vénusz itt tehát a psziché kiegyenlítő, illetve kiegészítő faktorává válik az intuitív típus pszichéjében, ami nem mondható el az érzékelő típus esetében — ugyanezt a szerepet az ő esetében már a tűz jegyben álló planéták fogják betölteni. Ezért nem elemezhetjük soha úgy a planéták jelentéstartalmát, hogy azokat kiragadjuk az egyéni születési horoszkóp teljes értékű, holisztikus áttekintéséből. Ha ugyanis elmulasztjuk az elemek ill. a funkciótípusok tudatos ill. tudattalan működését illető kategorizációt, akkor tapasztalatom szerint egy olyan rendkívül fontos szemléletmódról mondunk le, amely abszolút kielégítő válaszokat adhat életünk megannyi feszültségének, problémájának és konfliktusának valódi lélektani okára.

 

Hivatkozások és jegyzetek:

(1) Von Franz, Marie-Louise & Hillman, James: Lectures on Jung's Typology. Spring Publications, Washington, 2020.

Hamaker-Zondag, Karen M.: Jungs psychologische typen in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2016.

(2) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Elementen en kruizen als basis van de horoscoop. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1979. 22.

(3) Jung, C. G.: Lélektani típusok. Scolar Kiadó, Budapest, 2021. 382.

(4) Von Franz, Marie-Louise & Hillman, James: Lectures on Jung's Typology. Spring Publications, Washington, 2020.

(5) Nem is csoda: Aszcendense az inferior Skorpió jegyben áll, akárcsak az Uránusz (az 1. házban); a születési uralkodó (Plútó) a víz-analóg, vagyis az érzelmekkel kapcsolatos 12. házban áll; a Nap ugyancsak a víz-analóg 8. házban áll, akárcsak az inferior Rák jegyben együttálló Merkúr és Vénusz (melyek közül a Merkúr kölcsönös recepcióban van a Holddal, amely szintén az érzelmekkel kapcsolatos). A színészettel kapcsolatban természetesen más horoszkópfaktorokat is említhetnénk (mint pl. T-kvadrát a Nap, a Hold és a Neptunusz között; a 10. ház ura oppozícióban áll a Neptunusszal; a 4. ház ura fő fényszögkapcsolatok nélkül az 1. házban áll), de most főként az inferior elem lélektani jelentőségére koncentrálunk, amely igen jelentősen képviselteti magát Portman horoszkópjában.

(6) Itt Hamaker-Zondag specifikációját vettem alapul, és egészítettem ki néhány saját észrevétellel. Eredeti forrás: Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 209.

Σχόλια


bottom of page