Az „egó” kifejezés manapság egyre gyakrabban okoz félreértéseket, különösen azért, mert bizonyos körökben egészen negatív konnotációja lett. A keleti vallások és spirituális tanok hatására egyre többször hallhatunk olyan kijelentéseket, hogy „el kell engednünk” az egónkat, vagy hogy egyenesen „le kell számolnunk” vele...
Nos, jungiánus értelemben ez egyenesen katasztrófális lenne, hiszen így elvesztenénk az egyetlen pszichés eszközünket a megértéshez, a tudatosításhoz és az alapvető pszichológiai ill. spirituális fejlődéshez. Jung számára az ego (vagyis az én) semmi esetre sem volt valamilyen „rossz” pszichés tartalom, amit el kellene engednünk.
Éppen ellenkezőleg, egy felbecsülhetetlenül értékes eszközként tekintett rá az individuáció és a spirituális fejlődés folyamatában. Hiszen a személyes és a kollektív tudattalan tartalmaival kizárólag az ego avagy az én képes kapcsolatot létesíteni és fenntartani, illetve a tudatba integrálni azok „tartalmát”.
Az ego tehát pontosan ugyanazt a központi, vezetői és szervezői szerepet tölti be a pszichében, mint a Naprendszerben a Nap. Így az sem csoda, hogy a születési horoszkópban is a Nap szimbolizálja a tudatos ént!
Az „ego” kifejezést a keleti vallásokban egészen másképpen határozzák meg, mint a jungi pszichológiában. Ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy az, amit Keleten „egónak” neveznek, az ahhoz hasonlít leginkább, amit Jung árnyéknak nevezett.
És valóban, az árnyékunkat bizony fel is kell fedeznünk önmagunkban, és annak tartalmát a lehető legjobban a tudatba kell integrálnunk. Máskülönben előbb-utóbb destruktívan fog megnyilvánulni, és a legkülönfélébb módokon fog „háborúba” kerülni a tudatos életünkkel, céljainkkal és akaratunkkal.
Ahhoz, hogy ezt a háborút kiküszöböljük, a jungi pszichológia nézete szerint igenis rendkívül fontos egy nagy és erős én kialakítása. Az ént az teszi naggyá, hogy rendkívül sokat tud önmagáról, és mindenekelőtt teljesen tisztában van a a psziché tudattalan részének kevésbé „jó”, „tiszta” vagy éppen „pozitív” tulajdonságaival és késztetéseivel is.
Az erős én éppen azért nem fogja kiélni ezeket, mert a tudatában van nekik, és ismeri őket. Az árnyékvilág tartalmai és tendenciái ily módon pedig nem tudnak annyi pszichés energiát elvonni az éntől, hogy egyszer csak úrrá legyenek rajta, és átmenetileg „elhallgattassák” őt.
Jungiánus értelemben így azt a különös ellentmondást kapjuk, hogy egy nagy és erős énnel rendelkező személy fellépése legtöbbször enyhe, jámbor és egoizmus nélküli, míg egy kicsi és gyenge énnel rendelkező személy viselkedése gyakran nagyon is egoistának és énközpontúnak hat
az öntudatlansága, illetve az árnyék-tartalmak gyakori áttörése és/vagy másokra való kivetülése miatt.
Egy erős én fontos ismérve még továbbá az is, hogy viszonylag szerényen fejlődik és erősödik, és hogy felettébb óvatos is, hiszen nagyon jól tudja, hogy semmi és senki sem tökéletes, és hogy csakis ő maga felelős azért, amit a psziché „sötét oldalával”, vagyis önnön maga árnyékával tesz.
Az árnyék olykor egészen kellemetlen tartalmaival tisztában lévő én emiatt sokkal szabadabb, és szintén sokkal kevésbé veszélyeztetik a működését olyan dolgok, mint például a tudattalanból feltörő heves érzelmek, a projekciók, a téves elvárások vagy az ábrándkergetés.
Lassú, fáradságos és korántsem veszélymentes önismereti munkával egy erős énnek tehát már sikerült „kiszabadítania” magát az árnyékban rejtőző tulajdonságok, késztetések és/vagy képességek túlkompenzálásának destruktív folyamataiból.
Meglehet, hogy az élet fele eltelt, mire idáig eljutott, de egy erős én éppen ebben a „harcban” fejlesztette ki azt az egyéni és teljességgel belülről fakadó spiritualitást (a szó legtágabb értelmében), amely az élet második felében célt és értelmet ad a további életútnak — amelyet a valóban naggyá és erőssé vált én egyre nagyobb tudatossággal és önazonossággal jár.
A következő bejegyzésben megvizsgáljuk, hogy hogyan kezeli egy erős én az intenzív negatív érzelmeket — mint például a dühöt —, és miképp lát inkább árnyékmunkához azok azonnali kiélése helyett.