Mint azt ezidáig már többször is említettem, a jungi pszichológia a létezés örökkévaló, semmiből nem eredeztethető építő- és hajtóanyagaként, illetve az emberi viselkedés legalapvetőbb mintázataiként tekint az archetípusokra, amelyek különféle „szinteken”, elrendeződésben és kölcsönhatásban mindenkor jelen vannak minden ember pszichéjében. A kollektív tudattalan egyetemleges és örökérvényű archetípusai Jacobi szavaival élve „tömör egyszerűségben tartalmazzák az élő világegyetem összes lehetséges változatát és gazdagságát.” (1) Ezeket az archetípusokat a születési horoszkópban a planéták szimbolizálják: minden planéta „fent” az égen avagy „kint” az űrben egy aktív archetípust szimbolizál „lent” a Földünkön avagy „bent” a pszichénkben. Mint azt korábban már szintén tisztáztuk, az archetípusok efféle megnyilvánulásai közötti összefüggés nem kauzális, hanem szinkrón — a planéták tehát nem hatnak ránk, és nem is befolyásolnak minket, hanem mi magunk „vagyunk” a planéták, hiszen az általuk jelképezett archetípusokból tevődik össze mindannyiunk pszichés energiamintázata — tudatos és tudattalan szinteken.
A születési horoszkóp a létezésünket biztosító archetípusok „külső” elrendeződését szimbolizálja a Földre születés pillanatában, ezzel egyidejűleg pedig az archetípusok „belső” energiamátrixát is jelképezi, amely ekkor „bevésődik” a szülött pszichéjébe. Noha Jung az archetípusok számát egyértelműen behatároltnak tekintette, szerinte egyetlen pillanatra sem szabad abba az illúzióba esnünk, „hogy egy archetípust teljes mértékben képesek lehetnénk megfejteni és ezáltal elintézettnek tekinteni”, hiszen „még a legjobb magyarázat is csupán többé-kevésbé sikeres átültetés egy másik metaforikus nyelvre.” (2) Így noha az asztrológia szimbólumrendszere is csak egy a sok lehetséges metaforikus nyelv közül, véleményem szerint egyik másik sem szimbolizálja olyan totálisan és tisztán az ember különféle archetipikus készetetéseit és reakciómintáit, mint a planéták az asztrológiában.
A nyugati asztrológia általában három fő csoportra osztja azt a tíz kulcsfontosságú égitestet, amellyel elsődlegesen, ám korántsem kizárólagosan dolgozik. Megkülönböztet személyes planétákat (Nap, Hold, Merkúr, Vénusz, Mars), társadalmi planétákat (Jupiter, Szaturnusz), és transzszaturnális avagy kollektív planétákat (Uránusz, Neptunusz, Plútó). Az évezredek óta ismert személyes planéták már a konkrét értelemben vett gyorsaságukkal is árulkodnak arról, hogy mennyire egyéni ill. személyes tartalmakat szimbolizálnak a pszichében: a Hold négy hét alatt járja be az állatövet, a Nap, a Merkúr és a Vénusz úgy egy év alatt, a Mars pedig két év alatt. Ez azt jelenti, hogy ha valaki pusztán két héttel utánunk született, mindenképpen más már a Holdjegye, de az is könnyen meglehet, hogy időközben a Nap, a Merkúr vagy épp a Vénusz is jegyet váltottak, hiszen ők nagyjából egy hónapig tartózkodnak egy jegyben (eltekintve a retrográd mozgástól a Merkúr és a Vénusz esetében). Ezek a planéták mindannyiunk személyiségének nélkülözhetetlen alappilléreit jelképezik, melyek jelentését rendkívül tömören a következőképpen foglalhatnánk össze:
a Nap jelképezi személyiségünk tudatos és alkotó szellemű oldalát, valamint tudatosságunkat, önbizalmunkat és akaraterőnket;
a Hold a személyiség tudattalan, befogadó és ösztönösen „tükröző” oldalának, valamint az érzelmi világunknak a jelképe;
a Merkúr az ésszerűséget, a tárgyilagos gondolkodás képességét, valamint az objektív valósággal való kapcsolattartást szimbolizálja;
a Vénusz az anyagi és az érzelmi biztonságra való szükséget jelöli, illetve az ebből fakadó birtoklási, társulási és csoportosulási igényt;
a Mars pedig a törekvési szándékot, a személyes vágyak által fűtött cselekvőerőt, és az önállósodás igényét tükrözi.
Az ember által szintén évezredek óta ismert társadalmi planétákat ezzel szemben már sokkal lassabb mozgás jellemzi: a Jupiter majdnem tizenkettő, a Szaturnusz pedig csaknem harminc év alatt járja be az állatövet. Ez azt jelenti, hogy a Jupiter nagyjából egy évig, a Szaturnusz pedig körülbelül két és fél évig tartózkodik egy állatövi jegyben. A szűk értelemben vett „kortársaink” horoszkópjában így gyakran áll ugyanabban a jegyben mindkét planéta — ez a „társadalmi” jelző egyik ismérve. Hamaker-Zondag egyik könyvében (3) azonban rávilágít a „társadalmi” címke egy másik, rendkívül fontos vonatkozására is, mégpedig arra, hogy a Jupiter és a Szaturnusz által képviselt pszichés tartalmak ill. értékek fejletlen manifesztációban közösségi ill. társadalmi hatásként érvényesülnek (kívülről befelé kifejtve hatásukat az egyénben), míg fejlett formában belső értékrendként, azaz belülről kifelé manifesztálódnak a pszichében. A Jupiterrel kapcsolatban a vallás témáját hangsúlyozza ki: míg az egyik ember számára ez a külvilágból érkező, illetve mások által diktált vallási szabályok vakon történő követését jelenti, addig a másik ember számára az egyénileg kialakított spirituális törvényeket és a saját belső vallást jelképezi, melynek „szabályait” a saját világ érzelmei és értékei diktálják. A Jupiter tehát egyaránt jelképezheti önmagunk önállótlan alávetését a társadalomban ill. a közösségben uralkodó vallási szabályoknak és erkölcsi törvényeknek, valamint azt a belső, teljességgel egyéni vallást és morált, melynek segítségével önállóan döntjük el, hogy erkölcsileg mi a „helyes” és a „helytelen”.
Ugyanez igaz a Szaturnusszal kapcsolatban is: az egyik ember számára mindenáron követendő és tiszteletben tartandó külső törvényeket jelent, míg a másik ember számára belülről fakadó gerincességet, saját lelkiismeretet és egyéni felelősségérzetet. Akinek a személyiségfejlődés során sikerült kialakítani az utóbbit, annak értelemszerűen nem lesz szüksége a Polgári vagy a Büntető törvénykönyv rendszereses olvasgatására ahhoz, hogy törvényesen, etikusan és felelősségteljesen élje mindennapi életét a társadalomban, hiszen saját magától és belső indíttatásból fogja tudni, hogy hol vannak a határok, és hogy meddig mehet el büntetlenül bizonyos helyzetekben. Akinek viszont nem sikerült kifejleszteni ezt a belső, „szaturnuszi” gerincességet, annak viszont igenis a Ptk. és a Btk. képes csak megszabni a törvényes, felelősségteljes magatartás és életvitel szabályait. A „társadalmi” jelző konkrétan is értelmezhető tehát a Jupiter és a Szaturnusz esetében, hiszen az általuk szimbolizált pszichés tartalom közvetlenül összefügg a közösségekben való funkcionálással és a társadalmi élettel — függetlenül attól, hogy az imént említett külső vagy belső „forrás” szerint működnek-e. (4)
A transzszaturnális vagy más néven kollektív planéták rendkívül lassan mozgó égitestek: az Uránusz 84 év alatt járja be az állatövet, a Neptunusz közel 165 év alatt, a Plútó pedig csaknem 250 év alatt. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nagyon sokáig él — mondjuk 90 évig —, akkor túl van már a hetedik Jupiter-visszatérésen, a harmadik Szaturnusz-visszatérésen és az első Uránusz-visszatérésen is (utóbbin csak 84 éves kora körül), ám még mindig 75 évet kéne élnie a Neptunusz-visszatérésig, illetve 160 évet a Plútó-visszatérésig. Mivel az emberek többsége még a 80 éves koron túli Uránusz-visszatérést sem éli meg, így viszonylag gyakran hallhatjuk azt a kijelentést, hogy ezek a planéták ciklikusságukkal (vagyis az állatövben való ismétlődő, körkörös mozgásukkal) már nem egyéni jelentőséggel bírnak, hanem az emberiség kollektív folyamatait ill. változásait jelképezik. Noha ez abszolút így is van, ne feledjük azonban, hogy minden kollektív változás az egyének szintjén kezdődik meg, ennek fényében pedig a kollektív planéták is ugyanolyan „személyesek”. Így noha a transzszaturnális bolygók (a jegyváltástól eltekintve) minden kortársunk horoszkópjában ugyanabban a jegyben állnak — sőt a Plútóval kapcsolatban egész generációk tagjaira igaz ez —, az általuk szimbolizált pszichés tartalmak egyéni megnyilvánulási formája rendkívül komplex, személyes faktorok összjátékának függvénye.
A transzszaturnális planéták Jegyben állásuk kollektív mivolta ellenére tehát minden horoszkópban maximálisan egyedi módon helyezkednek el (házhelyzetük, illetve a többi planétával és házúrral alkotott fényszögeik révén). És mégis, lehetetlen kizárólag egy születési horoszkóp alapján meghatározni, hogy milyen jelleggel és milyen tudatossági szinten manifesztálódnak valakiben az általuk szimbolizált, javarészt még mindig tudattalan belső késztetések (amelyekről a 2. részben ejtünk bővebben szót). Ez nem pusztán az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó által szimbolizált indíttatásaink rendkívül komplex, paradoxális, formabontó, én-relativizáló és transzformatív tendenciáinak tudható be, hanem ezen felül még annak is, hogy a személyes és a társadalmi planéták által szimbolizált tartalmakkal ellentétben ezekkel a pszichés kvalitásokkal kapcsolatban nem áll rendelkezésünkre több évezrednyi tapasztalat és tanulság. A szabad szemmel már láthatatlan transzszaturnális planéták ember általi felfedezése értelemszerűen a tudat kvantumugrásának lehetőségét jelölték (és jelölik azóta is), azt jelezve, hogy spirituális szempontból „megértünk” az általuk tükrözött „felsőbbrendű” tartalmak integrálására. A felfedezés óta eltelt idő viszont túlságosan rövid még ahhoz, hogy az 1781-ben felfedezett Uránusz, az 1846-ban felfedezett Neptunusz, és az 1930-ban felfedezett Plútó által jelképezett késztetéseinkkel kapcsolatban elégséges integráció és abból eredő magasabb tudatosság valósulhasson meg egyéni szinteken, aztán pedig kollektív értelemben is. Hiszen „amennyire a közösség csupán egyének halmaza, annak problémái is csupán az egyének problémáinak halmazai” — írta Jung oly éleslátóan... (5)
Évezredek evolúciós folyamatának eredménye tehát az az emberi képesség, hogy tudatosan meg tudjuk nevezni és különböztetni a planéták által szimbolizált, bennünk rejlő archetipikus ösztönök és késztetések manifesztációjának különféle formáit (ahogy azt majd a 3. részben tesszük). Mint arra nemsokára még részletesen is visszatérünk, asztrológiai értelemben a Szaturnusz szimbolizálja az éntudat kifejlődésének és további differenciálódásának folyamatát — mely folyamat csakis a különféle tudattalan ösztönök közötti konfliktusok megtapasztalása révén tud elkezdődni és lezajlani. Pszichológiai értelemben is igaz, hogy az én kialakulását az énkomplexus keletkezésének folyamata előzi meg, és csak ezt követően „szilárdul” meg véglegesen (szervezett pszichés folyamatok által) a tudat centrumát képező, és abban nélkülözhetetlen integrációs szerepet betöltő én (persze csak optimális esetben). Ennek legegyszerűbb példázata az, hogy egy kisgyermek már jóval azelőtt felfigyel és hallgat a saját nevére, hogy differenciált, tudatos énképe lenne magáról. „Noha az énkomplexus spontán alakul ki, csakis kitartó és jól szervezett próbálkozásokkal tehető tudatossá, máskülönben primitív és fejletlen marad, enélkül pedig semmilyen további pszichológiai fejlődés nem valósítható meg” — írja M.E. Harding jungiánus analitikus. (6) Harding úgy véli, hogy az evolúció során „az egyik ösztön szembeszállt a másikkal, vagy éppen féken tartotta a másikat, ami konfliktust teremtett vágyak és célok között. Ez a konfliktus vezetett el végül a tudat kialakulásához, hiszen az embernek választania kellett, ha nem akart belefulladni a döntésképtelenségbe, ami szintén csak a pusztulását eredményezte volna.” (7)
Épp ezért akkor tudjuk leginkább megérteni a planéták szimbolikájának pszichológiai vonatkozásait, ha azokat egy bizonyos szintetizáló perspektíva alapján vizsgáljuk. Így látszik ugyanis a legjobban a „dialektikai egységek” jelenléte — vagyis az a filozófiai princípium, hogy két ellentétes erő avagy entitás ellentétességének és ellentmondásának viszonya mindig megszüntethető és feloldható egy harmadikban, amely anélkül egyesíti az előző kettő tartalmát egy újabb, „felsőbbrendű” egészben, hogy megszüntetné az alapvetően ellentétes jellegüket. Pontosan így kerül feloldásra a Nap és a Hold ellentétessége a Merkúrban, a Vénuszé és a Marsé pedig a Jupiterben, mely szintetizációs folyamatok nélkül egyáltalán nem is formálódhatna ki egy körülhatárolt, öntudatos, célratörő és felelősségteljes személyiség, amely társadalmilag is szerepet vállal (Szaturnusz). Nézzük, hogy mit is jelent mindez lélektanilag...
Nap ⇔ Hold ⇒ Merkúr
A Nap által szimbolizált belső késztetésünk célja mindenekelőtt az, hogy teljességgel önmagunkká váljunk, és hogy megvalósítsuk magunkat azáltal, hogy pszichénkben egyre több mindenre vetünk „fényt” — vagyis hogy egyre több mindent integrálunk tudatunkba a személyes tudattalan tartalmából, ami ideális fejlődés esetén egyre növekvő önismerethez, önbizalomhoz és önbecsüléshez vezet (ez a három kvalitás rendkívül szorosan összefügg egymással). Jeff Mayo szavaival élve a Nap jelképezi a pszichés egység ill. egyediség elérésének elvét, a psziché különféle részeinek integrálása által, és úgy, hogy minden rész optimálisan és egyenrangúan működik az egész szerves részeként. (8) A psziché totalitása tehát csak a tudat Nap által szimbolizált integrációs funkcióval (lélektani értelemben az énnel) valósítható meg. Személyiségünk archetipikus értelemben „napos oldala” alapvetően tehát magabiztos, rátermett és szinte mindig a jövő felé tekint. A psziché legtudatosabb részeként azért olyan „oroszlánszívű” és azért nem fél a jövő folyamatos kihívásaitól, mert természetéből adódóan tisztában van vele, hogy „kiáradó fényével” és „sugárzó energiájával” képes megvilágítani a psziché „sötétjéből” származó tartalmakat, valamint szerepet, jelentést és célt adni nekik, „megfosztva” őket ezzel a fenyegető jellegüktől.
A személyiség Hold által szimbolizált oldala ezzel szemben fogékony, befogadó és ösztönös. Nincs tudatában annak, hogy milyen és hogy mit miért tesz, hiszen öntudatlanul tükröz, ismétel és imitál. A jövő helyett a múltra irányul, hiszen az általa képviselt pszichés tendenciák is onnan erednek. Hamaker-Zondag a Nap által megkezdett életfolyamat anyagban való megvalósulásának jelképeként szemlélteti a Hold által szimbolizált pszichés késztetést, mely analógiában a Nap az ember tudatos énjének szimbólumaként fényt biztosít a Holdnak, az öntudatlan érzelmi viselkedés és az akaratlanul elsajátított tulajdonságok képviselőjének, hogy megjelenési formák sokaságában visszatükrözze az ő fényét. (9) A Hold biztosítja tehát az anyagi formát (ill. annak sokféleségét), a konkrét megjelenést és a visszatükröződési felületet a Nap kreatív, teremtő és kiáradó impulzusának. Lélektani értelemben ez azt jelképezi, hogy a Nap által szimbolizált „nemes” tulajdonságok — mint pl. az előbb említett jó önismeret, önbizalom és önértékelés — kizárólag a Holddal, azaz a személyiség tudattalan oldalával való együttműködés révén fejleszthetőek csak ki. Ahogy Hamaker-Zondag is megjegyzi, az emberi psziché tudatos és tudattalan részei csakis egy összjáték révén alkothatnak tehát pszichés egységet, és az ember tudatos énje kizárólag úgy tud fennmaradni, hogy a tudattalan archetipikus tartalmai „támogatják” a tudatos folyamatokat — máskülönben bomlás és hanyatlás a következmény. (10)
Tisztán pszichológiai értelemben a Hold az ember öntudatlan, bevésődött ill. kondicionált viselkedését szimbolizálja. Egy teljesen ösztönös és akaratlan reakció- ill. cselekvésmintát jelképez, amelyre érzelmi indíttatásból van szükségünk ahhoz, hogy kellemesen és biztonságban érezhessünk magunkat saját bőrünkben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hold azt jelöli a születési horoszkópban, hogy milyen viselkedésminták (tudattalan) elsajátítására vagyunk alapvetően hajlamosak. A bevésődés vagy a kondicionálás lélektani folyamatát ez esetben nem pusztán a külső tényezők (szülők, neveltetés, környezet stb.) eredményeként vizsgáljuk a kauzalitás elve szerint, hanem a rezonancia elve alapján egyfajta kölcsönhatást feltételezünk a Hold által jelképezett eredendő pszichés fogékonyság és az öntudatlanul elsajátított viselkedésmintázatok között. Más szóval abból indulunk ki, hogy a számtalan impulzusból és impresszióból eleve csakis azok vésődnek be, amelyekre valamilyen spirituális oknál fogva eleve fogékonyak vagyunk.
A Nap és a Hold által szimbolizált archetipikus késztetéseink között „feszülő” ellentét társadalmi értelemben gyakran manifesztálódik úgy, hogy az, amivé szellemi indíttatásból válni szeretnénk (Nap) óhatatlan konfliktusba kerül azzal, amit mások elvárnak tőlünk, illetve aminek érzelmi indíttatásból, ösztönösen meg akarunk felelni a külvilágban (Hold). Hamaker-Zondag ennek kapcsán jogosan von párhuzamot az én és a perszóna közötti pszichés feszültséggel. (11) A Nap és a Hold „archetipikus konfliktusának” másik kihatása pedig az, hogy amilyenek mi „valójában”, vagyis saját tudatunk szerint vagyunk (Nap), könnyen kerül összetűzésbe azzal, amilyenek mi „látszólag” vagyunk az ösztönös viselkedésünk és öntudatlan reakciómintáink eredményeképp (Hold). Így ha nem létezne egy harmadik, közvetítő szerepet betöltő pszichés entitás a két, a Nap által szimbolizált tudatos és a Hold által szimbolizált tudattalan „oldal” között, akkor azok képtelenek lennének kapcsolatba lépni egymással, és akárcsak a legtöbb állat, az ember is vegetatív életmódot folytatna ösztönös viselkedéssel. Márpedig „az emberi psziché gazdagságát és alapvető természetét valószínűleg a gondolkodás és a reflexió ösztöne határozza meg” — írta Jung (12), aki itt voltaképpen nem másról beszél, mint a Merkúr által szimbolizált pszichés indíttatásról, amely a tudatos és a tudattalan tartalmak együttműködését lehetővé téve segíti elő a pszichés evolúciót. M.E. Harding a következőt írta erről a „merkúri” késztetésről:
„Ez az egyetlen másik élőlényben sem fellelhető impulzus vagy szükség, melynek révén képesek vagyunk átgondolni, felidézni és másokkal megosztani tapasztalatainkat, az ember ősi ösztöneinek bizonyos fokú változását és a kényszeresség alóli felszabadulását eredményezte, fokozatosan alárendelve őket a psziché egyre növekvő igényeinek — ahelyett, hogy visszafordíthatatlan alkalmazkodást idézett volna elő a nem pszichés, azaz a biológiai avagy az állati élet szükségleteihez.” (13)
A Merkúr által jelképezett pszichés kvalitás nélkül elképzelhetetlen lenne tehát az emberi faj fennmaradása. Kizárólag a „merkúri”, semleges és érzelemmentes gondolkodás által vagyunk ugyanis képesek kapcsolatot létesíteni két bármilyen (ellentétes) entitás között; felismerni, megfigyelni, elemezni és értelmezni bármilyen dolgot; illetve verbálisan vagy non-verbálisan kommunikálni ezekről. Lélektanilag persze nem a külvilág objektumai között, hanem a pszichén belül teremtett „kapcsolat” fontossága az elsőrendű, hiszen a Merkúr által képviselt pszichés késztetés elengedhetetlen bármilyen tudatosodási folyamathoz. A tudattalan tartalmak kizárólag általa tudnak ugyanis „összekapcsolódni” a tudattal, mely kölcsönhatás a pszichés fejlődés alapfeltétele. Természetesen a külvilágban teremtett kapcsolatok szerepét sem szabad alábecsülnünk (mint ahogy arra Hamaker-Zondag is felhívja a figyelmet), hiszen mindenekelőtt a „merkúri” késztetés hozza kapcsolatba egymással az embereket, lehetővé téve azt, hogy az információcserén alapuló mentális érintkezés során jobban megismerjék saját tudattalanukat. (14) Noha magát a partnerkapcsolatot, amelyben a legnagyobb eséllyel történik kivetítés, már a Vénusz szimbolizálja, a kapcsolat alapvető megteremtésének igényéért akkor is a merkúri ösztönünk „felel”. Ez a merkúri kvalitás kulcsfontosságú szerepet játszik továbbá abban is, hogy a másik félre kivetített tudattalan tartalmak tudatosodjanak, és hogy a projekciók tudatos „visszavonásra” kerüljenek.
Jogosan szimbolizálja tehát oly sok spirituális értekezés a Merkúrt a Nap (mint apa) és a Hold (mint anya) aktív, örökmozgó gyermekeként, aki folyamatosan kapcsolatot teremt és tart a „szülei” között. Pszichológiai értelemben is a Merkúr szimbolizálja azt a pszichés kvalitást, melynek segítségével egy dinamikus egységhez vezető kölcsönhatásba kerül egymással a belső és a külső világ, a tudat és a tudattalan, illetve bármilyen két szellemi vagy anyagi entitás. Ezenfelül közösségek és csoportok is eleve csak az ember reflektáló, kapcsolatteremtő és információközlő merkúri késztetése révén alakulhatnak ki. Az emberi társulás ill. csoportosulás másik, főként biztonságteremtéssel kapcsolatos belső indíttatását azonban már a soron következő planéta, a Vénusz képviseli, amivel egy újabb síkja kezdődik a dialektikus fejlődésnek.
Vénusz ⇔ Mars ⇒ Jupiter
Noha a Vénusz is kapcsolatteremtéssel és ellentétek „összehangolásával” kapcsolatos funkciót szimbolizál a pszichében, a semleges és „érzelemmentes” Merkúrral ellentétben már meghatározó szerepet játszik esetében az érzelemi indíttatás is. Vénuszi késztetésünk hatására mindenekelőtt ugyanis anyagi és szellemi biztonságban szeretnénk érezni magunkat — ne tévesszen meg tehát minket az az ellentmondásosság, hogy ennek a megvalósításához már javarészt elméleti módszereket és mentális stratégiákat alkalmaz a bennünk rejlő „vénuszi” indíttatás. Ahogy azt Hamaker-Zondag szemlélteti, a Vénusz által jelképezett pszichés kvalitás az emberi evolúció során a fizikai biztonságot nyújtó együttlét iránti szükségből bensőséges, baráti kapcsolatokká, majd konkrét együttműködési és együttélési formákká finomodott. Ez persze aztán még kifinomultabb ill. elvontabb megnyilvánulásokhoz vezetett, nevezetesen tapasztalatok és élmények közös, érzelmi alapú kiértékeléséhez, kölcsönös érdekek alapján kialakított társas kapcsolatokhoz, az ezekben kölcsönös tisztelet és elismerés alapján teremtett harmóniához, illetve bármely szellemi ellentét összehangolásának igényéhez egy kapcsolatban. (15) Kihangsúlyozza továbbá azt is, hogy a másokkal való békés kapcsolatok teremtésének és megtartásának igénye mögött természetesen nem csak „önvédelmi” indokok állnak, itt ugyanis már az emberi faj fenntartásának ösztöne is meghatározó szerepet játszik. Habár az anyai ösztönt kétségtelenül a Hold szimbolizálja, a terhességet megelőzi a partnerrel való kapcsolódás (Vénusz) és a szexuális aktus (Mars). A Vénusz által képviselt pszichés tartalom emiatt fontos szexuálpszichológiai jelentéssel is bír, hiszen a saját vágyainkkal (Mars) ellentétben azt a szükségletünket jelképezi, hogy kívánjanak minket és vágyjanak ránk mások. Ebből kifolyólag pedig saját vonzerőnk tudatos „felbecsülésének” képességét is tükrözi a Vénusz, amely diszharmonikus fejlődés esetén hiúsághoz, vagy épp ellenkezőleg, félszegséghez is vezethet.
A Vénusz mint szimbólum egyértelműen jelöli továbbá azt, hogy az ember kapcsolatteremtési késztetése (Mérleg) ősidők óta össze van fonódva az anyagi biztonság iránti igényünkkel (Bika). Persze míg ez az emberi fejlődés kezdetleges fázisaiban még csak közös élelemgyűjtésben vagy az ellenség elleni közös összefogásban manifesztálódott, a szükségszerű tudatformálódás (Szaturnusz) hatására ez az ösztön is „szintet ugrott”, és személyes biztonságvággyá fejlődött, amely anyagi bevételszerzéssel és tulajdonbirtoklással (Bika), illetve társas viszonyok kialakításával és társas harmóniateremtéssel (Mérleg) keresi a saját kielégülését. Szellemi értelemben szintén a vénuszi ösztön finomodásának hatására kezdett el egyre konkrétabb szerepet betölteni az egyéni ill. a közösségi értékek vallása (Bika), aminek interperszonális vonzata kiemelkedő társadalomformáló hatással bír (Mérleg). (16) Jogosan nevezi tehát Hamaker-Zondag a Vénuszt „a létfenntartás passzív ösztönének”, amely egyébként Harding szerint is rendkívül pozitív hatással volt a társadalomra. Véleménye szerint „az egyéni élet egyértelműen akkor van a legjobban védelmezve, ha az emberek csoportokba verődnek, és kölcsönösen segítenek egymásnak”. (17) Ennek eredményeként alakultak ki aztán a követendő szociális értékek és társadalmi normák, melyek az embereket egybekovácsolni és összetartani hivatottak. A bennünk rejlő vénuszi késztetés ezeket ugyanis olyan fontosnak ítéli a létfenntartás végett, hogy abszolút hajlandó kompromisszumokat kötni a társas és a csoportos harmónia javára, óhatatlanul „feladva” ezzel valamennyit a teljes személyiség individualitásából.
Ennek teljesen ellentmondó jelleggel működik azonban létfenntartás aktív ösztöne, melyet a személyes planéták közül a Mars szimbolizál. A psziché „marsi” impulzusa már a saját egyéniséget hivatott nyomatékosítani, és önálló, a csoporttól független individuumként szeretne érvényesülni a külvilágban. Természetéből adódóan szembeszegül tehát a vénuszi késztetés társulási és csoportosulási igényével, illetve az annak hatására kialakult közösségi szabályokkal és társadalmi normákkal is, melyek „megnyirbálják” az ember egyéniségét, és korlátozzák a személyes szabadságát. A Mars által szimbolizált ösztön így az individualitás, az önállóság és a függetlenség kihangsúlyozására ill. kiharcolására késztet — ha kell, akár a közösségtől való harcias elszakadás vagy az egyéni akarat agresszív érvényesítése által. Ő már nem hajlandó kompromisszumokra az individualitás csorbítása árán, ez viszont elidegenítheti vagy elszakíthatja az egyént a biztonságot nyújtó csoporttól, melyhez a vénuszi késztetés hatására csatlakozott. A marsikus késztetés számára ez viszont nem probléma mindaddig, amíg úgy érzi, hogy önmaga lehet, hogy azt csinálhat, amit ő akar, valamint hogy másoktól függetlenül is képes fenntartani egzisztenciáját. Nyilvánvaló, hogy a vénuszi ösztön „szempontjából” felettébb fenyegetőnek hat az eközben gyakorta tanúsított indulatosság, impulzivitás és harciasság.
Semmiképpen nem szabad azonban kizárólag negatívan tekinteni a tág értelemben vett csoporttól való különválás folyamatára, hiszen elengedhetetlen feltétele az individuációs folyamatnak, hogy egy adott ponton elkezdjünk különválni szüleinktől (először pszichés, majd materiális értelemben is), majd elszakadjunk a biztonságot nyújtó, ám egyéni fejlődésünket óhatatlanul korlátozó gyermekkori kötelékeinktől. Ennek a létfontosságú pszichés leválásnak a legelső impulzusát szintén a Mars jelképezi. Ne tévesszenek meg minket tehát túlságosan a marsikus ösztön esetlegesen primitív és/vagy erőszakos módon önérvényesítő megnyilvánulásai, ezek ugyanis már az egyéni pszichológiai fejlettséggel állnak összefüggésben (vagyis a marsikus ösztön fejletlenségét jelölik). Maga a Mars által képviselt pszichés késztetés azonban semmiféle „rosszat” nem feltételez, kizárólag az individuáció útján indítja el az egyént, ösztönözve az önállósodását, és biztosítva hozzá a cselekvőkészséget ill. a tetterőt. Az ebből adódó újabb konfliktus egyértelmű: mind a vénuszi, azaz másokkal társuló, mind a marsikus, azaz másoktól függetlenedő ösztönünk szeretne érvényesülni bennünk, ám tartalmuk révén kölcsönösen kizárják egymást. Ismét szükségeltetik tehát egy harmadik, összekötő entitás, amely segít oldani kettejük feszültségén anélkül, hogy meg akarná „másítani” őket. Ezt a szerepet a Jupiter által szimbolizált fejlődési, gyarapodási és szintetizációs késztetésünk tölti be.
A Merkúr által jelképezett, tárgyilagos eszmefuttatással és mentális analízissel szintetizáló késztetésünk esetében konstatáltuk már, hogy az (a Földön) csakis az emberben van jelen, kiemelve őt (pszichológiai értelemben) az állatok világából. Ugyanezt mondhatjuk el a Jupiter által képviselt, hitvallással és felsőbbrendű perspektívateremtéssel szintetizáló indíttatásunkról is. Jung következő szavai teljes mértékben összeegyeztethetők ezzel:
„A vallásosság is egy ösztönként nyilvánul meg a pszichében, sőt valódi szenvedélyként. Nem egy másik ösztön származéka, hanem egy „sui generis” (eredendő és egyéni) princípium, mégpedig az a forma, amelyben az emberi hajtóerőnek szükségszerűen manifesztálódnia kell.” (18)
A Vénusz és a Mars által szimbolizált ellentmondásosságot mind pszichés, mind társadalmi értelemben a Jupiter által szimbolizált késztetések ill. értékek oldották fel, és emelték magasabb szintre, hiszen a „jupiteri” ösztön mindig egy felsőbb, magasztosabb egység után kutat, mégpedig egy nagyobb, tágasabb és jelentőségteljesebb egészben. Ahogy azt Hamaker-Zondag részletesen is szemlélteti, a Jupiter által szimbolizált késztetés hatására transzformációs folyamatok vették kezdetüket az emberiség, ám mindenekelőtt a tudat fejlődésében, és az ösztönös impulzusok ill. mechanizmusok erkölcsi, társadalmi és vallási tényezők általi átalakulásnak lettek kitéve. Egyensúlyt kellett ugyanis teremteni a biztonságot jelentő csoportos létforma (Vénusz) és a függetlenség érzetét biztosító önálló létforma (Mars) között. A hit ill. a vallás egyre fontosabbá váló szerepe nagy mértékben járult hozzá a kettő közötti egyensúly kialakulásához, hiszen a különféle vallási szertartások, beavatások vagy éppen áldozatbemutatások olyan felsőbbrendű, emberfeletti és „szent” összeköttetést jelentettek az ember számára, hogy az kezdetben feddhetetlennek és az egyén által kikezdhetetlennek bizonyult. (19) Így míg a Vénusz pusztán a béke és a létbiztonság érdekében követendő normákat és értékeket foglalta magában, ezek egy újabb dimenzióval bővültek ki a jupiteri indíttatás által, és vallási alapokra nyugvó, dogmatikus és Isten nevében előíró társadalmi érték- ill. erkölcsrenddé fejlődtek, melyek értelemszerűen a Mars által jelképezett agresszív önérvényesítési indulatot is igyekeztek elterelni. (20)
A Jupiter által szimbolizált archetipikus késztetés lényegi sajátossága ugyanis, hogy minden ösztönt (beleértve saját magát is) tágabb perspektívába akar helyezni, és fejleszteni akarja azok manifesztációs formáját — így elsősorban hozzá soroljuk a szublimáció lélektani fogalmát is, amely a vágyak, késztetések és hajlamok megnyilvánulási formájának átalakulását jelenti azok erkölcsileg magasabb szintre való emelése által. A szublimáció latinul felmagasztalást és spirituálissá tevést jelent, mely fogalmat elsőként Freud alkalmazta — ám ő ekkor még főként azt értette alatta, hogy egy szexuális impulzus társadalmilag elfogadott, nem szexuális jellegű tevékenységgé alakul, és pl. művészi vagy intellektuális munkához vezet. Ma viszont már tudjuk, hogy szó szerint bármilyen (azaz nem csak szexuális jellegű) ösztön képes szublimációra, melynek során az adott archetipikus késztetés „etikai” értelemben is megnyilvánulási formát vált, és így társadalmilag is elfogadható célok eléréséhez járul hozzá a tudományok, a művészetek, a sport, a metafizika, a spiritualitás vagy éppen a vallás területén.
Így például a Jupiter által szimbolizált szublimációs folyamatok eredménye az, hogy a Mars által képviselt önérvényesítő és rivalizáló késztetéseinket „szabadon” levezethetjük sporttevékenységek vagy sportmérkőzések révén — ezekben ugyanis kifejeződésre kerülhet a marsikus ösztön számos olyan tulajdonságai, melyeket a sport világán kívül már nem fogadnak el „büntetlenül” a társadalom erkölcsi kódexei. Nem véletlen tehát, hogy az ókori olümpiai játékokban a sportversenyek mellett olyan kimagasló szerepe volt a vallásnak is, illetve hogy ünnepségeket rendeztek és áldozatokat mutattak be (többek között) Zeusz tiszteletére, akinek óriási szobra állt az Olümpiában. A marsi ösztön egy másik, szexuális vonatkozású megnyilvánulásával kapcsolatban bizonyos értelemben még akár az önkielégítést is tekinthetnénk egy szublimációs folyamat eredményének, ha abból indulunk ki, hogy annak privát jellege során veszélytelenül vezetünk le olyan szexuális ösztönöket, melyek tényleges kiélése számos értelemben (fizikailag, szellemileg és/vagy társadalmilag) veszélyeztethetne másokat, és egyúttal minket is. A hírhedt Marson kívül persze az összes többi archetipikus késztetésünk „ismeri” a szublimáció pszichés folyamatát, így ha alkatilag valakiben a Mars helyett mondjuk már a Hold által szimbolizált „anyáskodó” ösztön van túltengésben — aminek következtében az áltagnál nagyobb belső késztetést érez arra, hogy folyamatosan gondoskodjon valakiről, illetve óvjon és védelmezzen másokat —, ezt társadalmilag elfogadott módon is „kiélheti” úgy, hogy dajkaként vagy óvónőként (ill. óvóbácsiként) dolgozik. Ebben a szakmában elementáris szükség van ezekre a kvalitásokra, és ha az illetőnk itt vezeti le ezeket, akkor sokkal kisebb eséllyel fogja „megfojtani” a saját környezetét (családtagjait, párját vagy a már önállósult gyermekeit) a folyamatosan (túl)gondoskodó és (túl)aggódó figyelmével.
Az emberi psziché Jupiter által képviselt tartalma „felel” tehát azért, hogy bármely ösztön manifesztációja folyamatosan fejlődhessen és erkölcsi értelemben javulhasson. Ez pszichés expanzió és szublimációs folyamat képezi a Szaturnusz által jelképezett tudatformálódás előtti utolsó stádiumot, melyben az ember megtanulja, hogyan juttathatja kifejezésre fejlettebb, emelkedettebb és tudatosabb formában az alapvető ösztöneit ill. archetipikus késztetéseit. Hamaker-Zondag megjegyzi, hogy ez még magára a jupiteri ösztönre is érvényes, amely az idők során extrém externalizációból haladt egyre nagyobb internalizáció felé. Hiszen míg az uralkodókat régebben Isten közvetlen képviselőinek tekintették, akiknek a nép alázattal adta meg a privilégiumot az egy személyben megvalósuló állami és vallási irányításra, az állam és az egyház különválásával, illetve a teokrácia leáldozásával a Jupiter egyre inkább a belső, egyénileg vallott hitet és a belső erkölcsöt kezdte el szimbolizálni. (21)
Szaturnusz
Az emberi psziché két „síkon” is zajló szintetizációs folyamatai szükségszerűen oda vezettek, hogy kialakult az ember tudata, melynek (mint azt a IV. fejezet 1. részében tárgyaltuk) az én képezi a középpontját. Noha ezt a tudatot irányító ént asztrológiai értelemben a Nap jelképezi, az ezt megelőző komplex tudatképződési folyamatot viszont a Szaturnusz szimbolizálja. A Szaturnusz lélektanilag tehát nem az ént szimbolizálja, hanem azt a viszontagságos pszichológiai folyamatot, amely elvezet egy szilárd és ellenálló énkép létrejöttéhez — sőt, amely valósággal nélkülözhetetlen annak kialakulásához!
18. ábra: Az ellentétes ösztönös késztetések (tézisek és antitézisek) szintézise által létrejövő pszichés evolúció folyamata, ami végül elvezet a Szaturnusz által szimbolizált tudatformálódáshoz. A Nap által szimbolizált énkomplexus ennek során egy szilárd és statikus „énné” fejlődik, amely innentől kezdve a tudat fő irányító „szervévé” válik.
Az emberi psziché fenti ábrán bemutatott evolúciós folyamatát a következőképpen lehetne rendkívül tömören összefoglalni: az ember egyszer csak elkezd (végre) töprengeni azon, illetve eszmecserét folytatni arról (Merkúr), hogy miért tesz bizonyos dolgokat tudatosan, akarattal és előre megfontoltan (Nap), míg más dolgokat a pillanat hevében, érzelmi indíttatásból és öntudatlanul (Hold). Ezzel a folyamattal egyidejűleg játszódik le az, hogy az ember felismeri: ellentétes késztetések munkálkodnak benne embertársaival való viszonyát illetően. Az egyik késztetés hatására társulni és csoportosulni akar az anyagi és az érzelmi biztonság fenntartása végett (Vénusz), ám ez az automatikusan azt jelenti, hogy fel kell adnia egyéniségéből, egyediségéből, önállóságából és függetlenségéből, mely értékekhez viszont foggal-körömmel ragaszkodik egy másik indíttatása (Mars). Ez pontosan az egyéni autonómia gyakorlása révén igyekszik megvalósítani a létfenntartást, és ha kell, harcolni is készen áll érte — akár annak az árán is, hogy különválik a másiktól vagy elszakad a csoporttól. Ez a belső ellentét a vénuszi és a marsi késztetés között idővel aztán azáltal kerülhet áthidalásra (optimális esetben), hogy az ember elkezd hinni egy „felsőbb értelemben”, avagy egy Istenben, amelynek „alárendeli” az önérdeket. Ez a felsőbb, vallási perspektíva (Jupiter) enyhíti aztán a vénuszi és a marsikus ösztönök közötti belső feszültséget is, hiszen két ember vagy egy embercsoport ekkor már nem pusztán társadalmi normák és/vagy gazdasági érdekek miatt gyülekezhet (Vénusz), hanem magasztosabb, vallási ill. spirituális értékek alapján is. Ebben az értékekben magát az önösséget (Mars) is felülbírálja egy felsőbb, „isteni” törekvés — illetve az abból fakadó erkölcs —, ami által az aktív, marsikus cselekvőerő a tárgyiasult önérdekek mellett már spirituális fejlődést elősegítő szellemi célok szolgálatába is állítható.
Ezekkel a komplex pszichés folyamatokkal párhuzamosan, egyúttal pedig azok eredményeként formálódik ki végérvényesen az ember tudata, ami azt jelenti, hogy a korábban említett énkomplexusból egy fejlett, szilárd és statikus én kovácsolódik, amely innentől kezdve a tudat fő irányító „szervévé” válik (ennek szerepéről bővebben értekeztünk már a IV. fejezet 1. részében). A Szaturnusz által szimbolizált tudatformálódás folyamatának hatására az én tehát képessé válik arra, hogy pszichés energiát „vonjon el” a tudattalanból eredő archetipikus ösztönökből, majd ezt az energiát „működtetni” ahhoz, hogy megvalósítsa a tudatosan kitűzött céljait. (22)
Az ember tudattalana minden értelemben ezerszer „régebbi” tehát, mint a tudata. A tudattalan „az első viszonyítási alap, amelyből a tudat újra és újra kiemelkedik” — írta Jung, aki szerint a tudat „teljes egészében az alapvető pszichés aktivitásra épülő másodlagos jelenség, mely nem más, mint a tudattalan működése.” (23) Hamaker-Zondag szintén arról számol be, hogy „a tudattalan végtelen tengeréből kiemelkedő tudat kezdetben rendkívül sérülékeny, hiszen oly csekély még az ellenállóképessége, és tisztában van azzal is, hogy milyen könnyű ismét visszazuhanni az ősi ösztönök kontrollálhatatlanságába.” (24) Nem „véletlen” tehát, hogy az asztrológiában a Szaturnusz szimbolikájához soroljuk a félelem, a személyes elszigeteltség, a magány és az alkalmatlanság érzetét. A szaturnuszi tudatformálódás eredményeképp az egyén ugyanis most rendkívül intenzíven tapasztalhatja meg önmagát egy körülhatárolt, testbe zárt és az objektív valóság törvényeinek teljes mértékben alárendelt teremtményként, melynek mindenekelőtt egyedül (értsd: magányosan) kell boldogulnia az életben — még úgy is (sőt, talán pont amiatt), hogy élete egy nála „felsőbbrendű” avagy „isteni” entitásból ered. Az egyén így most mindent a tudat segítségével kezd megvizsgálni, ami az útjába kerül: minden észlelést és tapasztalatot tanulmányoz, elemez, felmér és differenciál, majd ezek alapján tudatos döntéseket hoz — most fejeződik még csak be az a tudatosodási folyamat, amit a jupiteri ösztön már elindított. Az egyén már teljes mértékben tudatában van annak, hogy belső világának szükségei és a külső világ elvárásai között kibékíthetetlen ellentétek feszülnek, valamint annak is, hogy belső világában összeegyeztethetetlen késztetések versenyeznek elsőbbségért. A tudatformálódás pontosan ennek a fájdalmas felismerésnek volt szükségszerű eredménye, hiszen kínálkozott általa egy „kiút” a tudattalan ösztönök állandó belső konfliktusából és folytonos kísértéséből, képessé téve az egyént az önnönmagával kapcsolatos tudatos döntések meghozatalára, és e döntések következményeinek tudatos felmérésére. (25)
Evolúciós értelemben aztán még valami szűnni kezdett az én kialakulásakor, ami még a jupiteri késztetés „fénykorában” alakult ki: nevezetesen az egyéni ösztönvilág és azzal kapcsolatos saját felelősség projekciója felsőbbrendű vagy mindható lényekre, például istenekre, szellemekre, démonokra vagy az éppen ördögre. „Mindaddig, amíg tudatossá nem teszed, a tudattalan fogja irányítani az életed, és te sorsnak hívod majd” — konstatálja Jung nemzetközileg talán leghíresebbé vált idézete, melyet ő (dokumentált formában) egyébként sosem fogalmazott meg pontosan ezekkel a szavakkal. Ez most persze mellékes, hiszen az idézet így is, úgy is remekül szemlélteti a „szaturnuszi” tudatformálódás nélkülözhetetlen jellegét, aminek hatására az ember kénytelenné vált felismerni saját tetteinek következményeit, és belátni azt, hogy senki más, csakis ő maga befolyásolja saját sorsának alakulását, mégpedig a tudatos döntései és a szabad akarata által. A pszichológiailag fejlett, szilárd énnel rendelkező egyének így szép lassan felismerték az ok-okozatiság törvényét, és nekik egyre kevésbé volt szükségük külső törvényekre, közösségi normákra vagy vallási előírásokra ahhoz, hogy felelősségteljesen, lelkiismeretesen és erkölcsösen viselkedjenek, hiszen az eredményes tudatképződés során ezek az értékek belsőleg fejlődtek ki, és belülről kezdtek el kifelé dolgozni, nem pedig fordítva. Nem csoda, hogy lelkiismeret és külső-belső erkölcsrend is ősidők óta a „szaturnuszi” kvalitás, amely (ahogy arra Hamaker-Zondag rávilágít), nem keverendő össze a Jupiter által szimbolizált lelkiismerettel ill. erkölcsösséggel. Hiszen míg ez a Jupiter esetében ez sokkal inkább jelöl egyfajta filozófiai, vallási vagy spirituális elvhez ill. célhoz való hűséget (illetve akár az ahhoz való dogmatikus ragaszkodást), a Szaturnusz esetében ez belsőleg már „átformálódott”, és az egyén itt már kialakította a saját, önazonos erkölcsrendjét ill. normavilágát, melyen egyéni lelkiismerete nyugszik. (26)
A Szaturnusz által szimbolizált tudatformálódás természetes „hozadéka” továbbá az is, hogy az egyén tudatos energiakoncentráció révén most már kitartóan és elkötelezetten képes összpontosítani, hogy elérhessen egy adott, tudatosan kitűzött célt, melynek során már képes „beazonosítani”, majd tudatosan elnyomni bizonyos ösztönöket, melyek kiélése a cél megvalósításának szempontjából energiafecsérlést ill. időpocsékolást jelentene. Itt kap tehát végső formát és konkrét eredményt a Jupiter által szimbolizált szublimáció. Ez utóbbit különösen a társadalmi érvényesülés és felelősségvállalás igényének kapcsán érdemes kihangsúlyoznunk, amelyet szintén a Szaturnusz jelképez. A pszichés fejlődés „szaturnuszi” szakaszában az ember ugyanis már nem csak saját maga számára, hanem társadalmi értelemben is bizonyítani akarja a konkrét célok és ügyek iránti elköteleződését, egyúttal pedig azt is, hogy felelősségteljes, lelkiismeretes és megbízható tagja a társadalmának. Így szintén a szaturnuszi késztetésünk hatására alakultak ki a különféle ranglétrákra és a rendfokozatokra épülő társadalmi ill. szakmai rendszerek, melyekben többnyire csak a kitartó munka, a szabálykövetés és törvénytisztelet révén tudunk egyre feljebb „mászni”. Hamaker-Zondag ennek kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy a Jupiter csak a (munka)lehetőségek bővülését, vagyis az előrelépési lehetőségek felfedezését és megragadását szimbolizálja, ám az érte meghozott fáradságot és az elkötelezett, odaadó és kitartó munkát már a Szaturnusz jelképezi. (27) A Szaturnusz által szimbolizált belső, tudatformáló pszichés késztetés külső, tárgyiasult manifesztációja tehát minden olyan törvény, rendelet, előírás és norma, melyekben a társadalmi érvényesülés érdekében követendő értékek kerülnek megfogalmazásra. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy amilyen kemény és szigorú differenciációs folyamatot jelképez a Szaturnusz a pszichében — annak érdekében, hogy kialakulhasson egy szilárd és erős én —, ugyanolyan kemény és szigorú rendfenntartási szükségletet jelképez a külvilágban — annak érdekében, hogy ez én aztán tudja mihez „viszonyítani” magát. M.E. Harding következő sorai teljes egészében erre vonatkoznak:
„A tudatos én kifejlődése rendkívül jelentőségteljes pozitív értékeket teremtett, mind az egyén felnőtté válásának szempontjából, mind egy bizonyos feladat végrehajtásának céljából a világban. Ezek közül az egyik legfontosabb érték az önbecsülés. Ez magában foglalja a pozitív értelemben vett ambíciót is, amely abban az igényben manifesztálódik, hogy munkánkat rendesen elvégezzük, hogy előrejussunk a világban, vagy hogy méltó módon töltsünk be egy bizonyos szerepet — nem csak a presztízs miatt, hanem a saját belső mércénknek köszönhetően. Ezek a faktorok nagyban hozzájárulnak ugyanis ahhoz, hogy egy individuumnak, egy „énnek” érezhessük magunkat, aki jogokkal és tekintéllyel rendelkezik, aki képes a közösség méltó tagjává válni, miközben arra is képes, hogy továbbra is fenntartsa magát, ha megfosztják őt a közösség támogatásától.” (28)
A Szaturnusz által szimbolizált archetipikus késztetésünk eredménye továbbá az a folyamatos pszichés „őrlődés” is, amely arra készteti a pszichológiailag fejlett egyént, hogy elsőként mindig önmagába forduljon, és saját magában keresse a vele történő dolgok okát. Az introspekció általi fejlődés, a türelem általi érés és a fájdalom általi tanulás így egyaránt a Szaturnusz témái. Hamaker-Zondag ennek fényében szót ejt a planéta két leghíresebbé vált elnevezésének lélektani vonatkozásáról is. A Szaturnusz ezoterikus asztrológiában használt neve — „A Küszöb Őre” — azt szimbolizálja pszichológiailag, hogy az ember evolúciós fejlődésében az énkomplexusból végül egy valódi én alakult ki, aminek eredményeként az egyén végre igazi individuummá fejlődhetett. Ennek fényében a Szaturnusz a tudatformálódás utolsó, és egyben legnehezebb fázisát jelképezi, amelyben kialakul a tudatküszöb, és szilárd formát ölt az én. (29) A Szaturnusz másik neve — „A Karma Ura” — lélektanilag pedig arra utal, hogy az egyén a tudatformálódás hatására megtanul felelősséget vállalni saját tetteiért, és hogy már nem okolja többé a „sorsot” a dolgok menetéért, illetve a saját hibáiért. Tapasztalatainak elemzése és összevetése révén így mélyen megértheti az ok és az okozat törvényeit, és megtanulhatja tudatosan alakítani saját sorsát. (30) Lélektani szempontból a Szaturnusz tehát egy kiemelkedően fontos védelmi szerepet jelképez a pszichében, melyet a konkrét égitest két tulajdonsága is tükröz: egyfelől ez az utolsó bolygó, melyet fénypontként még szabad szemmel is észlelhetünk a Földről, másfelől pedig egy jégből és törmelékekből álló hatalmas, látványos gyűrűrendszer veszi őt körül. A Szaturnusz ezzel egy erős „védőbástyát” szimbolizál, amely hatékonyan képes védelmezni az általa kiépített és megszilárdított ént a transzszaturnális planéták által jelképezett tudattalan és/vagy transzperszonális (személyiségen túli) tartalmak destruktív hatásától (ezekről a következő részben értekezünk).
Kimagasló lélektani jelentőséggel bír az is, hogy asztrológiai értelemben a Szaturnusz ciklikusságának — vagyis lassan, de rendszeresen ismétlődő tranzitjainak — van a legjelentősebb szerepe az egyénre vonatkoztatva. Az asztrológiát bizonyos szempontból egy olyan tudományként is jellemezhetjük, amely egy szimbólumrendszer alapján, egyéni és kollektív viszonylatban vizsgálja az idő ciklikusságának jelentését. A személyes planéták „körbefutási” ciklusai az állatövben viszont túl gyorsak ahhoz, hogy komoly egyéni jelentőséggel bírjanak, míg a kollektív planéták olyan lassúak, hogy az emberi élet viszonylatában tulajdonképpen nem is beszélhetünk ciklikusságról. A prognosztív asztrológia így azért vizsgálja csakis progresszióban (más néven szekunder direkcióban) a személyes planétákat, mert tranzitjaik ciklikusságuk ellenére nem elég jelentőségteljesek. A transzszaturnális planéták tranzitjai ezzel szemben mindig rendkívül jelentősek, viszont az emberi élethossz vonatkozásában nem ciklikusak.
Ez azt jelenti, hogy csakis a Jupiternek és a Szaturnusznak vannak rendszeresen ismétlődő (azaz ciklikus), valamint hosszabb lélegzetvételű (azaz jelentős) tranzitjai, amelyek periodikussága rendkívül szorosan összefügg különféle tudatosodási folyamatokkal és úgy általában pszichés fejlődéssel. Ám míg a Jupiter tizenkét évente tesz meg egy teljes kört „saját maga körül” (vagyis a születési horoszkópban elfoglalt helyéhez viszonyítva), a Szaturnusznak ez huszonnyolc-harminc évébe telik, ami azt jelenti, hogy sokkal hosszabbak is a tranzitjai. Ezek már alapvetően is komoly és „nehéz” témákkal ill. életeseményekkel kapcsolatosak, ezen felül pedig nagyjából hét évente még „nehéz” fényszögbe is kerül a születési horoszkópban elfoglalt helyével (kvadrát, oppozíció vagy konjunkció), mely tranzitok olyan fontos mérföldköveket jelölnek, amelyekben főszerepet játszik a nehézség, a veszteség és/vagy a fájdalom megtapasztalása; a kitartás, a szorgalom és a türelem gyakorlása; illetve az ezek általi tanulás, fejlődés és érés. Ezek közül kétségtelenül a tranzitáló Szaturnusz önmagával alkotott együttállásai a leglényegesebbek, melyeket Szaturnusz-visszatéréseknek hívunk, és amelyek kulcsfontosságú „szaturnuszi” stádiumokra osztják a személyiségfejlődést. A lélektani értelemben vett felnőtté válást például a tranzitáló Szaturnusz legelső, huszonnyolc és harminc éves kor között bekövetkező visszatérése jelöli (amely rendkívül érzékletes módon egybeesik a tranzitáló Uránusz első önmagával alkotott trigonjával is). Hamaker-Zondag a következőképpen ír erről:
„Ezekben a válságos években rendkívül erősen érződik a saját identitás, különösképp a személyiség azon része, amely nincs összhangban a fennálló társadalmi normákkal, értékekkel és elvárásokkal, amelyek alapján ezidáig élni kényszerült. Az önmegvalósítás késztetése minden ember veleszületett sajátossága, mely ebben az életkorban teljes gőzzel manifesztálódik. Ám nem mindenki ellenállóképes ezzel szemben, ezért ebben a korban gyakran fordulnak elő nem várt események: hirtelen változtatások tanulmányi és szakmai téren, váratlanul fellépő párkapcsolati nehézségek és válások, egyszóval egy általános hajlam arra, hogy szakítsunk azzal, aminek már a múltban van a helye, és elkezdjük foglalkozni azzal, amit egyénekként valóban akarunk. Az ember ekkor már nem hajlandó azt tenni, amit elvárnak tőle. Sokan érzik magukat félreértettnek, elveszettnek és reménytelennek ebben az időszakban, végső kétségbeesésükben egyesek pedig öngyilkosságot fontolgatnak vagy kísérelnek meg.” (31)
Az itt említett „elszakadás” és „újrakezdés” eredményességéhez persze elengedhetetlen, hogy az egyénnek egyfelől legyen mitől elszakadnia, másfelől pedig hogy legyen miből újra építkeznie. Hamaker-Zondag szavaival élve annak, hogy az egyén többé-kevésbé sikeresen „átesett” az első Szaturnusz-visszatérés által szimbolizált felnőtté váláson, az az egyik legfőbb ismérve, hogy képes a társadalom teljes értékű tagjaként és általánosságban véve megbecsült egyénként fenntartani önmagát, illetve hogy nehéz tapasztalatok és fáradságos munka árán elsajátította a stabil és eredményes közösségi funkcionálás képességét. (32) Csakis ezután köszönthet be egy újabb fázis, amelyben egy fejlett, ellenálló tudatnak ill. egy erős énnek lehetősége adatik arra, hogy sokkal gyökeresebben valósítsa meg önmagát, hogy mélyebbre hatolhasson az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó által szimbolizált transzperszonális ill. tudattalan tartalmak „világában”, valamint hogy sikeresen „túlnőjön” a tudat azon (önvédelmi) szokásán, hogy mindent önmagára vonatkoztat, és mindent az én szempontjából szemlél. Jolanda Jacobi így fogalmazott ennek kapcsán:
Az „arany középúton haladni” az érett személyek feladata, hiszen az egyén lélektani helyzete minden életkorban más és más. Az élet kezdetén, amikor még a kollektív tudattalan része, ki kell küzdenie magát a gyermekkorból, el kell jutnia énjének elkülönüléséhez és körülhatárolásához. Gyökeret kell eresztenie a valós életben, és mindenekelőtt meg kell tanulnia a feladatokat — szexualitás, hivatás, házasság, leszármazottak, kötelékek és mindenféle kapcsolatok, amelyeket az élet hoz számára. Ennél fogva nagyon fontos, hogy az alkatának megfelelő domináns funkciót a legmagasabb fokon differenciálja, hiszen ez teszi lehetségessé önmaga megalapozását és az alkalmazkodást. Ez az élet első felének feladata. Csak ennek maradéktalan teljesítését követően válik lehetségessé a belső világhoz való alkalmazkodás, amely kiegészíti a külvilághoz való alkalmazkodást. Ha a személyiség külső környezetre vonatkozó beállítódása kialakult és megerősödött, akkor lehet energiát fordítani az addig többé-kevésbé mellőzött belső pszichés realitásra, ez ezáltal az emberi életet teljessé tenni.” (33)
Mindennek értelmében a transzszaturnális planéták ezoterikus értelemben vett „negyedik dimenziós” jellege (vagyis magasabb rendű, spirituális és transzperszonális tartalma) értelmezhetetlen, kifejezhetetlen és megvalósíthatatlan lenne az ember „harmadik dimenziós” létformájában anélkül, hogy ne léteznének a Szaturnusz által jelképezett materiális és pszichés keretek, korlátok és határok. A harmadik dimenziót kétségtelenül a Szaturnusz „uralja” tehát, és az ő szimbolikusan értendő „fennhatósága” alá tartozik a lineáris tér- és időalapú valóságtudat, valamint a kauzalitás (ok-okozati észlelés) paradigmája. Ennek a harmadik dimenziós létformának az egyik (első) kihívása az, hogy egyfelől teljességgel megtanuljuk elfogadni világunk „szaturnuszi” követelményeit és törvényszerűségeit — önkéntes megfelelési szándékkal viseltetve azok iránt —, a másik (második) kihívás pedig az, hogy idővel aztán átalakítsuk és meghaladjuk azokat a pszichés „szaturnuszi” korlátainkat, amelyek e folyamat során szükségszerűen kialakultak.
Így azt mondhatnánk, hogy életünk első 28-30 évének az a fő feladata, hogy kiépítsük és megszilárdítsuk a szelektáló, szűrő és az ént védelmező tudathatárokat; hogy kialakítsuk a külvilágban javarészt eredményesen érvényesülő tudatos énképünket (perszónánkat); hogy magunkévá tudjunk egy materiális létbiztonságot nyújtó, tudatos képességekkel és ezekkel kapcsolatos végzettséggel létesített társadalmi funkciót; valamint hogy kifejlesszük saját gerincességünket, erkölcsösségünket, felelősségérzetünket és lelkiismeretünket, melyet embertársaink felé tanúsítunk a társadalomban. A Szaturnusz által jelképezett, mindenkiben jelen lévő „belső tanítómester” ugyanis pontosan tudja, milyen „határon túli” pszichés tartalmak sorakoznak még megnyilvánulásra várva, és hogy azok megfelelő tudatos fejlettség és pszichológiai ellenállóképesség híján milyen könnyen képesek likvidálni az oly fáradságos munkával kiépített ént.
Ennek fényében csak az élet második felének lehet az a feladata, hogy a transzszaturnális planéták által szimbolizált pszichés tartalmak integrációjával foglalkozzunk, hiszen eleve csakis ekkora alakulhat ki megfelelően az a szaturnuszi tudatosság, amely úgy hivatott segíteni a további individuációt, hogy differenciáló, asszimiláló és integráló képességeket biztosít az énnek — avégett, hogy a kollektív planéták által szimbolizált tudattalan, transzperszonális késztetéseink valóban a fejlődést és az önmegvalósítást támogassák, ne pedig a személyiség visszafejlődését eredményezzék. Ezeket a fejlődési és visszafejlődési lehetőségeket fogjuk tüzetesen megvizsgálni mind a három planéta kapcsán a következő részben...
Hivatkozások és jegyzetek:
(1) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 64.
(2) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 66.
(3) Hamaker-Zondag, Karen M.: De buitenplaneten in een nieuw perspectief. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2000.
(4) Idem, 38-39.
(5) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 190.
(6) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 185.
(7) Idem, 184.
(8) Idem, 167.
(9) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 168-169.
(10) Idem, 169.
(11) Idem, 168.
(12) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 171.
(13) Idem.
(14) Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 6.
(15) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 175.
(16) Idem, 176-177.
(17) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 175.
(18) Idem, 180.
(19) Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 13.
(20) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 181.
(21) Idem.
(22) Idem, 186.
(23) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 24.
(24) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 187.
(25) Idem, 184.
(26) Idem, 185.
(27) Idem, 186.
(28) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 185-186.
(29) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 188.
(30) Idem, 188-189.
(31) Idem, 231.
(32) Idem, 189.
(33) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 188-189.