Az előző részben említettem már, hogy a transzszaturnális planéták által szimbolizált pszichés tartalmak ill. késztetések többnyire még mindig a kollektív tudattalanból „feltörve” manifesztálódnak az ember tudatában, illetve hogy túllépik a Szaturnusz által szimbolizált „személyesség”, azaz lélektani értelemben az én határait. Transzperszonális jellegük ellenére persze ezekre a transzszaturnális kvalitásokra is igaz, hogy rendkívül egyéni módon manifesztálódhatnak a pszichében, vagyis hogy különféle „szinteken” és formákban nyilvánulnak meg az önismeret mértékétől és az általános pszichológiai fejlettségtől függően. Sarkítva egyébként akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy mindenekelőtt a belső „Szaturnuszunk” fejlettségétől függ, hogy milyen konstruktívan vagy éppen destruktívan nyilvánulnak meg bennünk ill. általunk a transzszaturnális planéták által szimbolizált késztetések. Analóg módon azzal, hogy a Szaturnuszon túli planétákat már nem láthatjuk szabad szemmel az égbolton, asztrológiai értelemben is gyakran a „sötétben tapogatózunk” velük kapcsolatban.
Váltig állítom ugyanis, hogy az egyéni tehetségétől függetlenül nincs (és nem is lehet) olyan asztrológus, aki pusztán egy születési horoszkóp alapján eldönthetné, hogy valaki milyen formában és fejlettségi szinten valósítja meg a kollektív planéták által szimbolizált témákat ill. indíttatásokat. Ezt természetesen a személyes planétákkal kapcsolatban sem lehet „kiolvasni” pusztán egy születési horoszkópból, de esetükben akkor is sokkal több minden „evidens” — hiszen pszichológiai fejlettségtől függetlenül is meg tudunk állapítani olyan (általános) pszichés tulajdonságokat, amelyek szinte minden esetben igazak mondjuk egy Nap-Vénusz trigonra vagy egy Mars-Hold együttállásra a radixban. A transzszaturnális planéták esetében viszont már az égvilágon semmi sem evidens — különösen a fényszögek nem! Jóval gyakrabban láttam már ugyanis késleltetett és/vagy elégtelen tudatos integrációt megvalósulni kizárólag „harmonikus” fényszögek esetén (trigon és szextil), mint a „diszharmonikus” kapcsolatok esetében. Ha ugyanis nem okozunk valamilyen belső, pszichés kvalitásunkkal konfliktust és bonyodalmat a külvilágban (lélektani értelemben minden „diszharmonikus” fényszög erre utal!), akkor nincs is lehetőségünk tanulni belőle, tudatosodni általa, és „felsőbb” szintre emelni annak a manifesztációját.
Egy Nap-Neptunusz trigon például nem jelzi azt minden további nélkül, hogy a szülött pszichés értelemben konstruktív jelleggel manifesztálná a „neptunuszi” késztetéseit. Egy „harmonikus” fényszögkapcsolat esetén is válhat tehát akár destruktívvá is a befolyásolhatóság, az önámítás vagy az eszkapizmus mértéke — abból kifolyólag, hogy ezek a tulajdonságok nem vezetnek gyakori és/vagy akut konfliktusokhoz a környezettel, amelyek okulásra és változásra kényszerítik aztán szülöttet. Kvadrát vagy szembenállás esetén már mérget vehetünk ezekre a „transzformatív bonyodalmakra”, noha természetesen ezek a fényszögek sem jelölik egyértelműen azt, hogy ez az okulás és változás ténylegesen be is következik aztán... Az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó esetében fokozott óvatossággal kell tehát bánnunk a fényszögkapcsolatok (vélt) jelentéstartalmával, és szem előtt tartanunk azt, hogy a horoszkóp fényszögei elsődlegesen az energetikai kapcsolat meglétét jelölik a planéták (és az általuk szimbolizált archetípusok) között, és csak másodlagos értelemben jelölik a kapcsolat jellegét is.
A kollektív planéták felfedezése egy új dimenzió megnyílását jelképezte az emberi pszichében, ami egyúttal azt is megerősítette, hogy az embernek igenis vele született feladata a spirituális fejlődés. Az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó által szimbolizált pszichés tartalmak természetesen már ősidők óta léteztek — csendesen keringve a lélek „sötétjében” —, az ember tudata azonban nem volt még kellően fejlett és ellenálló ahhoz, hogy képes legyen hatékonyan asszimilálni az általuk jelképezett transzcendens és transzperszonális késztetéseket. Minél erősebbé vált aztán az idők során, annál inkább vált képessé arra, hogy megismerje és magába integrálja egyes alapvető ösztönök transzperszonális ill. transzcendens kifejeződését is — vagyis spirituális értelemben azok „felsőbb oktávját”. Így jelképezte az Uránusz felfedezése a Merkúr által szimbolizált ösztön metamorfózisát, a Neptunusz felfedezése a Vénuszét, a Plútóé pedig a Marsét. A transzszaturnális planéták felfedezése egyúttal azt is jelentette tehát, hogy a Szaturnusz által jelölt tudatformálódási folyamat elkezdett kibővülni egy személyességen túli, magasabb rendű „dimenzióval”.
19. ábra: A kollektív planéták (Uránusz, Neptunusz és Plútó) a személyes planéták (Merkúr, Vénusz és Mars) „felsőbb oktávjaiként”. Az ábrán azért van pirossal kiemelve a Nap és a Szaturnusz — illetve azért vannak kettős nyíllal összekötve —, mert ez a két planéta szimbolizálja (együttesen) a tudatot, és így mélylélektani értelemben szétválaszthatatlan kapcsolat van kettejük között. Mint azt az előző fejezetben részletesen is megtárgyaltuk, a Szaturnusz jelképezi azt a komplex és viszontagságos folyamatot, amelynek során a tudat lassan és fokozatosan kiemelkedik a kollektív tudattalanból. Elsőként csak egy énkomplexus alakul még ki, majd a psziché szervezett „szaturnuszi” folyamatai által ez idővel egy erős és szilárd énné alakul (ideális esetben), amely a tudat központi, vezető „szervévé” válik. Mindkettőt, tehát a kezdetleges és a fejlett ént is a Nap szimbolizálja már, csak az előző esetben még egy „kicsi”, míg az utóbbi esetben már egy „nagy belső Napról” beszélünk, amely értelemszerűen sokkal jobban képes ellátni szervezői szerepét a tudatban (lsd. IV. fejezet, 1. rész, 3. pont).
A „személyességen túli” jellegük ellenére rendszerint persze a transzszaturnális planéták esetében is különféle projekciók által valósul meg a tudatosodás folyamata — akárcsak a személyes planéták esetében. A korábbi fejezetekben többször beszéltünk már részletesen erről a pszichés mechanizmusról, vagyis arról, hogy saját, belső késztetéseinket, hajlamainkat és vágyainkat tudattalanul „rávetítjük” a külvilág különféle objektumaira (dolgokra, személyekre, jelenségekre stb.). Ennek a tudatos felismerésével (azaz a projekció szándékos visszavonásával) viszont asszimilálhatjuk ezeket a kivetített tartalmakat, aminek eredményeként az adott pszichés kvalitás manifesztációs szintje is automatikusan fejlődik és finomodik. Sajnálatos módon azonban persze korántsem beszélhetünk mindenki esetében kiegyensúlyozott tudatformálódásról ill. énfejlődésről. Márpedig a transzszaturnális planéták által szimbolizált tartalmakat kizárólag egy olyan tudat képes „biztonságosan” és eredményesen integrálni, amely egyfelől kellően erős és fejlett, másfelől viszont mégsem túlságosan merev, vagyis túldifferenciált!
Mindkét véglet ugyanolyan veszélyes lehet, vagyis a túlzottan gyenge tudatos énhatárok ugyanannyi eséllyel vezethetnek az individuációs folyamat megszakadásához és a személyiség „hanyatlásához”, mint a tudati működés túlságosan erős dominanciája, illetve annak túlzott rezisztenciája a tudattalannal szemben. Így teljes mértékben egyetértek Hamaker-Zondag azon kijelentésével, miszerint a tudat és a tudattalan közötti egyensúly felborulása vezetett a modern kor legakutabb társadalmi problémáinak kialakulásához. Ezzel ugyanis a kollektív planéták által szimbolizált pszichés tartalmak hatékony asszimilációja is nehezebbé vált, ami korántsem alulbecsülendő veszélyeket rejt magában — akár egész generációk számára. (1)
Az egyik véglet esetén (még) fejletlen, és így túlságosan képlékeny a belső „Szaturnuszunk”. Elégtelen (vagy még befejezetlen) tudatformálódás ill. énfejlődés esetén a tudat integrációs és asszimilációs képességei kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy az én kellő távolságot tarthasson önmaga és a transzszaturnális planéták által szimbolizált tudattalan tartalmak között — ennek híján az én azonban rendkívül könnyen azonosíthatja magát velük. Következésképpen a kollektív tudattalan transzperszonális tartalmai teljes mértékben „ellenőrizetlen” módon, archaikus és destruktív formában képesek átvenni az irányítást az én (vagy az énkomplexus) felett — miközben az egyénnek akár fogalma sincs arról, hogy tudata visszazuhanóban van a kollektív tudattalan „tengerébe”, ahonnan fáradságos, „szaturnuszi” munka által egyszer már kiemelkedett (vagy kiemelkedni készült). Rendkívül ironikus, hogy pontosan ugyanez történik a másik véglet esetén is, vagyis amikor a tudathatárok és az énvédelmi korlátok túlságosan megmerevednek és rugalmatlanná válnak, amit szimbolikusan egy túlfejlett és túlzottan korlátozó „belső Szaturnusz” tükröz. Hamaker-Zondag így fogalmaz ezzel kapcsolatban:
„Az ember a tudatosodási folyamat során analízist, logikát és egyre differenciáltabb képességeket használ fel ahhoz, hogy megértse a világát. Ezzel azonban egy olyan mértékű távolságot is létrehozhat a tudat és a tudattalan között, amellyel károsíthatja a psziché teljességét. A tudat és a tudattalan ugyanis természetükből adódóan egymást kiegészítő részek, és csakis ezek interakciója révén fejlődhet kiegyensúlyozottan az ember. Ha azonban e két pszichés entitás túlságosan eltávolodik egymástól, akkor a tudat forrása kvázi „kiapad”. A tudattalan rendeltetése így viszont gátakba ütközik, és már nem tudja megértetni magát, hiszen képei és szimbólumai ignorálva vannak a tudat által. A figyelmeztető álmokat például vagy rosszul értelmezi, vagy teljesen figyelmen kívül hagyja. Így amint az egyén teljesen visszavonul a tudat világába, és ezáltal elzárkózik és elidegenedik a tudattalan világától — amiből a tudat kiemelkedett —, egész egyszerűen elveszíti a kiegyensúlyozott fejlődés lehetőségét.” (2)
Jacobi hasonlóan brilliáns módon fogalmaz a tudat és a tudattalan egymástól való elidegenedésének veszélyéről:
„És ez a nyugati ember különös és egyedi sorsa — mert a történelmi feltételek, a származás és a korszellem mindig meghatározó tényezők az egyén lélektani helyzetében —, hogy ösztönös oldala az intellektus túldifferenciálódása következtében a századok során elsorvadt, és elvesztette természetes kapcsolatát a tudattalannal. Olyannyira „elbizonytalanodott ösztöneiben”, hogy ide-oda hánykolódik, mint tudattalanjának felduzzadt, örvénylő tengerén a sodródó nádszál, vagy a hullámok már elárasztották és el is nyelték.” (3)
Erich Neumann szavai szintén rendkívül érzékletesek:
„A tudattalan különválása egyrészt az „én” életének értelmetlenségéhez vezet, másrészt pedig a tudattalan mélyebb rétegeinek aktiválódásához, amelyek most, hogy már destruktívvá váltak, transzperszonális inváziók, kollektív ragályok és tömegpszichózisok révén tönkreteszik az „én” autokratikus világát. Korántsem szabad tehát félvállról vennünk tudat és a tudattalan felborult kompenzatorikus viszonyának következményeit.” (4)
Neumann itt egy rendkívül fontos folyamatra világít rá, melyet korábban már több ízben is részleteztünk: vagyis hogy minél jobban fojt el tudattalan tartalmakat a tudat, annál nagyobb erővel és kérlelhetetlenséggel fognak azok egyszer csak úgyis feltörni onnan. Így alakul ki a neurotikus személyiség, amelyet egyre jobban hatalmába kerítenek a tudattalanból „felbukkanó”, és a tudat számára teljességgel értelmezhetetlen ill. asszimilálhatatlan érzelmek, szorongások, depressziók, kényszercselekvések, megrögzöttségek, fóbiák, önértékelési zavarok, és így tovább. Mindegyik zavar egytől egyig képes ellehetetleníteni az egyén individuációját és teljes értékű életét — ami értelemszerűen aztán kollektívan is megnyilvánul. Az, hogy a tudattalan olyan sok egyénben „kényszerül” erőszakos és destruktív módon visszavenni az irányítást a túlfejlett és a tőle függetlenül működő tudattól, természetesen egy kollektív összképet is fest a modern ember társadalmáról.
Ebben a „festményben” azonban sem valódi individualizmust, sem valódi csoportszellemet nem látunk viszont, csak egy egyre személytelenebbé váló embertömeget, amely oly messzire vándorolt a kollektív tudattalan archetípusainak életet adó forrásától, hogy már a teljes kiszáradás ill. „kiégés” veszélye fenyegeti. A világtörténelem bizonyos ádáz korszakaival összehasonlítva az ember pusztán cseberből vederbe került, hiszen miközben a tetőfokára hágott a modernkori ember egyéni „szabadságának” illúziója, minden korábbinál könnyebben, gyorsabban és öntudatlanabbul válik a „rabjává” a kirekesztett tudattalanjára közvetlen hatást kifejtő, megfoghatatlan és elszemélytelenítő jelenségeknek. Ide tartozik például a virtuális kommunikáció, a kiterjesztett valóság, a közösségi média vagy az ideológiai megszállottság (Uránusz); a tévénézés, a gyógyszerszedés, a droghasználat, az alkoholfogyasztás vagy a vallási és spirituális fanatizmus (Neptunusz); a pénz, a propaganda, a hatalom, az önkény, a tömegmanipuláció, a tömegkontroll vagy a pornográfia (Plútó).
Azt az egyéni pszichét, melynek tudatos része egyre messzebbre „vándorol” a létét biztosító forrásvíztől — vagyis a tudattalan birodalmától —, egyre jobban fenyegeti annak a veszélye, hogy a tudattalan háborgó hullámai végül „elnyelik” őt. Ezzel kapcsolatban is rendkívül szemléletesen fogalmaz Jacobi:
„A túlsúly, amelyre a nyugati ember értelme, egyoldalúan differenciált intellektusa szert tett az ösztönös természettel szemben, és amely magasan fejlett civilizációnkban és a mindent megoldani látszó technikában jut kifejeződésre, amely a lélek örök mélységével minden kapcsolatot elveszteni látszik, csak oly módon kompenzálható, ha segítségül hívjuk a lelkünk mélyén rejlő alkotóerőket, visszaadjuk jogaikat, és az intellektus szintjére emeljük őket.” (5)
Mindaddig, amíg fennáll ez a drasztikus szintkülönbség az ember tudata és a tudattalana között, addig a túlerősödött, túldifferenciált és „táptalajától” elszakadt tudatot pontosan ugyanannyira fenyegeti a kollektív tudattalanba való visszazuhanásnak és a valódi individualitás elvesztésének veszélye, mint azt a differenciálatlan és még túl „fiatal” ént (vagy még csak énkomplexust), amely a „szaturnuszi” tudatformálódás során emelkedik ki a kollektív tudattalan „tengeréből”, és még csak kezdetleges, gyenge asszimilációs és differenciációs képességekkel rendelkezik. Hamaker-Zondag következő sorai is ennek a veszélyére figyelmeztetnek, ám egyúttal reményt is adnak:
„A túlfejlett tudat (...) következményei rendkívül nyilvánvalóan nyilvánulnak meg abban, hogy milyen könnyen lehet mozgósítani egy adott ideológia által megszállott embertömeget, legyen szó most pénzről, politikáról, hatalomról vagy bármilyen „izmus”-ról. A modern ember egy újfajta kollektivitásba zuhant vissza, amivel nem csak saját individualitásának nagy részét vesztette el, hanem még másokét is folyamatosan fenyegeti ezzel az elszemélytelenedéssel. Az újonnan felfedezett planéták jelentéstartalmát mélyen áthatja a kollektivitás, a tömegesség, a névtelenség és a megfoghatatlanság, és ezek bizony rendkívüli hanyatlást képesek előidézni. Ám ha adott egy kiegyensúlyozott tudat, amely megfelelően tudja asszimilálni ezeket az erőket, akkor a legszebb transzperszonális értékek és tartalmak bontakozhatnak ki a pszichében, aminek hatására az ember képességei, észrevételei, gondolatai, érzései és pszichikai ereje hihetetlenül magas szinteket érhetnek el.” (6)
Az Uránusz, Neptunusz és Plútó által szimbolizált transzperszonális tartalmak tehát ugyanolyan mértékben járulhatnak hozzá individuációnkhoz és önmegvalósításunkhoz, mint a pszichés bomlásunkhoz és hanyatlásunkhoz — emiatt olyan kulcsfontosságú a kiegyensúlyozott tudatformálódás és énfejlődés, melynek folyamatát a Szaturnusz jelképezi. A Szaturnusz első visszatérése így ideális esetben mindenekelőtt azt jelöli (avagy kéne, hogy jelölje), hogy a tudat centrumaként kifejlődött egy erős és ellenálló, ugyanekkor rugalmas és kooperatív én, amely integrációs „munkájával” hatékonyan védelmez a tudattalan archaikus és destruktív megnyilvánulásaival szemben, egyúttal pedig folyamatos kapcsolatot is ápol vele — vagyis nem nem ignorálja annak szimbolikus „mondanivalóit”, és nem fojtja el az onnan feltörő érzelmeket sem. Ennek feltételében kezdődhet meg a lehető legbiztonságosabban ill. legkiegyensúlyozottabban a psziché további, spirituális „átlényegülése” — vagyis az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó által szimbolizált tudattalan és transzperszonális tartalmak tudatos integrációja —, mely folyamatnak mindhárom esetben másmilyen tematikái és megpróbáltatásai vannak.
Előrebocsátom, hogy amikor a transzszaturnális késztetések „konkrét” manifesztációjáról akarunk beszélni, kénytelenek vagyunk polarizálni a konstruktív és a destruktív megnyilvánulási formák között. A kettő között itt persze felettébb szűk a mezsgye, és nem is találkoztam még olyan emberrel, aki ezeknek az ösztönöknek kizárólag a „pozitív” aspektusát juttatná kifejezésre. Általánosságban viszont elmondhatjuk, hogy e planéták manifesztációs formája leginkább mégiscsak az énfejlődés előrehaladottságának ill. kiegyensúlyozottságának a mértékétől függ. Ahogy arra Hamaker-Zondag rávilágít, ennek a „kétélűségnek” tehát az égvilágon semmilyen köze nincs ahhoz, hogy ezek planéták „erősebbek” lennének bármelyik korábban tárgyalt személyes planétánál. (7) Mindössze arról van szó, hogy az általuk jelképezett pszichés tartalmak és késztetések sokkal mélyebbről fejtik ki hatásukat a kollektív tudattalanból. Ez kizárólag a tudat (illetve az én) szempontjából nézve elsősorban veszélyforrást jelentenek, ám a tudat és a tudattalan egységének és harmóniájának (azaz a Selbstnek) a szempontjából a kiteljesedés lehetőségét rejtik magukban. Mivel az élet célja természetesen az utóbbi, vagyis az egyensúly kialakítása, ezért nem tehetjük meg, hogy nemet mondunk ezekre a tudattalan tartalmakra — ugyanakkor azt sem tehetjük meg, hogy minden további nélkül „beengedjük” őket abban a formában, ahogyan azok olykor „ráerőszakolják” magukat az ember tudatára. Más szóval a transzszaturnális ösztöneink elfojtása is, de az én által „szűretlen” és ellenőrizetlen kiélése is könnyen vezet azok „negatív” megnyilvánulásához. És itt most nem pusztán mások számára „kellemetlen” vagy „idegesítő” tulajdonságokról beszélek, hanem olyanokról, amelyekkel az egyén mindenekelőtt önmagának árt, és a saját pszichés épségét sodorhatja veszélybe. Ezért kell tehát külön „kategóriaként” beszélnünk ezekről a továbbiakban.
Uránusz
Ideális személyiségfejlődés esetén, a szilárd és stabil én létrejöttét követően a Merkúr által jelképezett tárgyilagos, elemző és ellentéteket összekötő gondolkodás mellett elkezd „kifejlődni” egy ennél sokkal függetlenebb, intuitívabb és innovatívabb gondolkodásmód is az egyénben, amelyet az Uránusz jelképez. Míg a „merkúri” gondolkodásban az információ konkrét és pragmatikus elemzése, rendszerezése és konkretizálása volt a meghatározó, az „uránuszi” gondolkodásban már pont hogy az ismeret kereteinek az áttörése és az objektív valóság határainak a lerombolása a meghatározó. A saját psziché és az azt körülvevő világ egyes jelenségeire itt már új „dimenziókban” kerestetik a válasz, rendhagyó vonatkoztatásokkal és olykor igencsak furcsa következtetésekkel, ami messze felülemelkedik már a Merkúr „hatáskörén”. Az emberi psziché „uránuszi” gondolatai tehát eredetiek, egyediek, függetlenek és rendkívüliek, ami lényegéből adódóan arra készteti az egyént, hogy áttörje és lerombolja maga körül a rend, a hagyomány, és a (meg)szokás korlátozó kereteit, melyek e szemszögből nézve csak késleltetik az individualitás kibontakozását, és visszatartják egy teljesen egyéni életfilozófia kifejlesztését.
Nézzük elsőként a „pozitívabb” jellegű, „felsőbb” szintű megnyilvánulási formát az Uránusz esetében. Egy javarészt már érett és kellően tudatos személyiség esetében valóban képes konstruktív értelemben „határokat ledönteni” az uránuszi késztetés. Az egyéni kreativitás, az alkotó szellemű intuíció, a fantáziadús ötletelés és a kivételes zsenialitás ez esetben olyan új, rendhagyó és exkluzív formákat képes megalkotni (a külső és a belső világban egyaránt), melyekben sokkal tisztábban kerül kifejeződésre az individualitás és az egyéni függetlenség — anélkül, hogy ezzel másokét elnyomná vagy veszélyeztetné. Konstruktív manifesztáció esetén a Szaturnusz által kiépített materiális és pszichés „védelmi korlátok” lerombolása mindig együtt jár továbbá azzal a tudatos képességgel, hogy az egyén jobban és hatékonyabban képes újjáépíteni azt, amit „uránuszi” felindulásából — legtöbbször egy utópisztikus ötlettől feltüzelve — megsemmisített.
Ez esetben az Uránusz valódi felszabadulást jelképez, aminek eredményeképp (még a szaturnuszi „fázisban”) félelemből és önbizalomhiányból kialakított korlátozások, kötelességek és felelősségek nem tűnnek el maradéktalanul (örök káoszhoz vezetve), hanem csak lényegileg átalakulnak, vagyis megváltozik a „hajtómotorjuk”. A „belső Szaturnusz” merevsége, szigorúsága és erőteljes énközpontúsága ekkor univerzális megértéssé, türelemmé és toleranciává fejlődhet, melynek köszönhetően az egyén tiszteletben tartja és vele egyenértékű emberként kezeli azokat is, akiknek a véleménye, életfelfogása vagy életvitele merőben eltér a sajátjától. Emiatt kapcsolódik az Uránuszhoz a szabadság és az egyenjogúság elve alapján történő csoport- és közösségformálódás, melynek mozgatórugója már nem a tárgyilagos információcsere (Merkúr), az érzelmi és az anyagi biztonságteremetés (Hold ill. Vénusz), a vallási összetartozás (Jupiter), vagy a társadalmi rendalkotás (Szaturnusz), hanem a saját egyéniség maradéktalan elismerése és elfogadása, aminek szükségszerű eredményeképp a másik ember egyénisége is elfogadásra kerül. Hamaker-Zondag szerint, ha valaki ily módon transzformálta a tudatstruktúráját, az minden emberi kapcsolatában objektívebb viszonyításra és szabadabb orientációra képes, mivel tudja, hogy nem csak a saját, hanem mindenki más személyisége egyszeri, megismételhetetlen és utánozhatatlan, ami aztán lehetővé teszi a másik ember tőle eltérő véleményének békében való megtűrését ill. tiszteletben tartását. (8) Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a külvilágban létrejövő szabadság, testvériség és egyenlőség a pszichénkben manifesztálódó transzperszonális „uránuszi” késztetés sikeres megvalósulásának eredménye.
Ezenfelül pedig szintén az Uránusz által jelképezett, formabontó, úttörő, haladó szellemiségű, sőt egyenesen spirituális gondolkodás felel azért, hogy az ember egyáltalán eljusson a gondolati felfedezésig, hogy több létezik annál, mint amit az emberi tudat (Szaturnusz) észlelni képes az érzékszervek és a tárgyilagos, konkretizáló gondolkodás (Merkúr) által. Az uránuszi gondolkodás már mély kapcsolatot ápol a kollektív tudattalan spirituális, misztikus és okkult tartalmaival is, ami „felsőbb szintű” megközelítései révén számos egzakt tudomány tradicionális gondolatmeneteit és logikai következtetéseit vonhatja kétségbe, illetve helyezheti újabb, tágabb összefüggésbe. Egyébként maga Jung (Vízöntő Aszcendens) is pont ilyen „uránuszi” módon formálta át a mélylélektan számos konvencionális „tantételét”, amelyről Jacobi így értekezik:
„A figyelmes olvasó Jung műveiben fogalmi ellentmondásokat vélhet felfedezni. A psziché tudományának úgy kell visszaadni a tényeket, ahogy azokat találja, és nem úgy találja, mint vagy-vagy lehetőségeket, hanem ahogy Jung egyszer kifejtette, „vagy és vagy”-ként. Ily módon ez az igazságkeresés egyúttal felismerés és meglátás is. (...) A nehézséget a pszichológia számára is az jelenti, hogy a tapasztalati alapról kiindulva és azt el nem hagyva olyan területre érkezünk, amelyben a tapasztalatokra épülő nyelvi kifejezések természetszerűleg inadekvátak, és csupán megközelítő próbálkozásnak tekinthetők. Azonban itt is, mint a modern természettudományok esetében, a tapasztalat elvezet bennünket egy határhoz, ahol tapasztalati tudásunk véget ér, és a metafizika kezdődik. (...) Jung legnagyobb előrelépése és a „szintézis” fogalmának igazolása abban rejlik, hogy lemondott a régi lélektan egyértelmű oksági gondolkodásáról — nevezetesen felismerte, hogy a szellem (spirit) nem másodlagos jelenség, vagy „szublimáció”, hanem egyedülálló (sui generis), alakító és ennélfogva a legmagasabb elv, amely nélkülözhetetlen mindenhez, ami pszichés, és talán ahhoz is, ami fizikai.” (9)
Most nézzük a másik végletet. Kiegyensúlyozatlan és (még) elégtelen énformálódás esetén ugyanis ezeknél jóval „alacsonyabb” szinteken manifesztálódhat ez a radikális és formabontó uránuszi késztetés. Különösen akkor igaz ez, ha rendkívül szigorú, és a személyiség autonomitásának kifejlődését nagy mértékben korlátozó vagy akár ellehetetlenítő (szülői) szabályok ill. tilalmak határozták meg a gyermekkor egy részét vagy egészét. Rendkívül gyakran láthatjuk, hogy ez később (tinédzserként vagy ifjúként) aztán egy kártékony túlkompenzáláshoz vezet, melynek kényszere asztrológiai vonatkozásban legtöbbször egy jelentős Uránusz-tranzit vagy progresszió során „aktiválódik”, mégpedig a lázadás és a polgárpukkasztás legkülönfélébb formáiban. Ekkor a társadalmi rendszerek, elvárások, normák, kötelességek és felelősségek drasztikus elvetésére ill. megvetésére kerülhet sor, ami a komplex alkati tényezők függvényében túlzott különcködés, szertelenség, forrongás, kicsapongás, paráználkodás, perverzió, erőszakosság vagy éppen agresszív anarchizmus formájában is manifesztálódhat. Ezeknek a hátterében persze az összes esetben a határtalan ill. a kondicionálatlan önkifejezés vágya áll, mely késztetés azidáig jelentős elfojtásra került ill. kényszerült az én által.
Azt is kijelenthetjük, hogy minél fejletlenebb és képlékenyebb (még) az én, annál nagyobb eséllyel „manifesztálja” robbanékony, meghökkentő és/vagy kiszámíthatatlan formában az uránuszi késztetés azon aspektusát, amely a Szaturnusz által kialakított ill. megszilárdított külső (konkrét) és belső (pszichés) korlátokat akarja ledönteni az egyéni szabadság, az akadályozatlan önkiteljesedés és a korlátlan individualitás „nevében”. A probléma csak az, hogy minél fejletlenebb a tudat, annál kevesebb eséllyel képes valamit újat építeni a helyébe, ami valóban segíthetné az imént említett vágyak konkrét megvalósítását. Az uránuszi ösztön fejletlen tudatosság esetén hajlamos lehet tehát újjáépítés nélkül rombolni, új kötelékek kialakítása nélkül elszakadni, és új lehetőségek megteremtése nélkül továbbállni — más szóval hajlamos „maga alatt vágni a fát”, és a szó legtöbb értelmében kirekesztetté válni. Az ilyen egyén sokszor sajnos azt az ellentmondásosságot sem képes tudatosan felismerni, hogy miközben nem hajlandó hallgatni semmiféle „fennhatóságra”, mégis folyamatosan fennhatóságként próbálja érvényesíti saját magát, mindenkinél különbnek és jobbnak gondolva magát. Egy ily módon destruktívvá vált „uránuszi” komplexus egy rendkívül szeszélyes, kiszámíthatatlan és ingerlékeny, de akár egyenesen hisztérikus, robbanékony és erőszakos személyiség kialakulásához vezethet, amely környezete számára hamar válik kibírhatatlanná, kezelhetetlenné, és ezekből kifolyólag „nem kívánatossá”.
Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy mennyire kettős működésre képes az Uránusz által szimbolizált transzperszonális késztetés (ami természetesen a Neptunusz és a Plútó esetében sem lesz másként). Hamaker-Zondag azonban rámutat arra, hogy ennek a duális jellegnek előnye is van lélektani szempontból, amit a következőképpen fogalmaz meg:
„A tudattalannal ápolt szoros kapcsolat miatt a psziché Uránusz-tartalma hajlamos egy hirtelen sokkoló jelleggel megnyilvánulni, főként amiatt, hogy maga a formabontás olyan radikálisan történik. A tudat sok esetben azonban még nem áll készen a kollektív tudattalan ésszerűtlenebb és emiatt kiszámíthatatlanabb képi tartalmára, melynek eredményeképp a figyelmeztető jeleket sem képes felismerni a saját pszichében ill. a környezetben. A Uránusz által jelképezett pszichés sokkhatás ez esetben viszont akár magához is térítheti az embert, melynek hatására jobb összeköttetés alakul ki az öntudatlan viselkedés és a tudat között, ami a psziché mindkét részének hatékonyabb kölcsönhatásához, ezáltal pedig teljesebb integrációhoz vezet.” (10)
Az Uránusz által képviselt pszichés késztetésünk tehát a legelső, ám közel sem veszélymentes „állomás” azon az úton, amin minden önmagát megvalósítani vágyó egyén az én megszilárdulása után kezd el járni a Selbst megvalósítása céljából. Spirituális értelemben fontos kihangsúlyozni, hogy a neptunuszi és a plútói késztetéseinkkel ellentétben — melyek javarészt érzelmekkel kapcsolatosak —, az uránuszi indíttatás elsősorban mentális jellegű, vagyis főként egy gondolat, teória, eszme, ideál vagy utópia formájában mutatkozik meg „képileg” a tudat irányába. Azt, hogy ezeknek aztán egyéni vagy kollektív vonatkozásban van-e bármilyen értelme, szellemi haszna vagy akár valóságtartalma, már az egyéni tudatosság mértéke és az alapvető pszichológiai fejlettség határozza meg, mint ahogy az „uránuszi zsenialitást” is mindig ez választja külön az „uránuszi őrültségtől” (ahogy azt már a II. fejezetben is említettük az introvertált gondolkodó típus kapcsán).
Neptunusz
A biztonság kedvéért foglaljuk össze tömören az előzőeket. A pszichés fejlődés „szaturnuszi” fázisa során megszilárdult énkorlátok elengedhetetlennek bizonyulnak ahhoz, hogy az egyén a tudattalan archaikus és nyers erőivel szemben ellenállóképes tudatot fejlesszen, illetve hogy megtanuljon sikeresen alkalmazkodni a külvilág és az objektív valóság elvárásaihoz. Ezek a „szaturnuszi” tudathatárok félelemmel teli természetükből adódóan hajlamosak azonban túlságosan merevvé, és ebből kifolyólag túlzottan ellenállóvá, vagy akár kimondottan „kirekesztővé” válni a személyes és a kollektív tudattalan képeivel és szimbólumaival szemben. A tudatnak viszont pont hogy szüksége van ezekre ahhoz, hogy tovább létezhessen, hiszen valójában ezek a tudattalan tartalmak tartják életben őt, és egykoron is ezekből született meg. Ezek a pszichés teljességet visszatartó korlátok (ideális esetben) az uránuszi késztetés hatására „rombolódtak” le és épültek ujjá annak érdekében, hogy egy igazibb, egyedibb és szabadabb személyiség fejlődhessen — újabb, rugalmasabb és kötetlenebb formákban (mind konkrét, mind pszichés értelemben). Ennek eredményeképp fogant meg az az „uránuszi gondolat”, hogy mi minden is lehetne elméletben a Selbst, illetve hogy mennyivel teljesebb és értelmesebb lehetne az ember élete akkor, ha megtalálta volna önmagában azt a középpontot, amelyben a psziché ellentétei többé-kevésbé mind egyesülnek...
A Selbst megszületéséhez vezető pszichés metamorfózis második „állomását”, illetve az azzal kapcsolatos pszichés késztetéseket már a Neptunusz szimbolizálja az egyén számára a makrokozmoszban. Hamaker-Zondag szavaival élve az egyéni, tudatos forma itt teljesen alárendeltté válik, és a kollektív, tudattalan faktorokkal való egybeolvadás következtében egy bizonyos „formavesztettség” lép fel. A tudatnak egészen addig a centrumát képező én emiatt most elveszti a központi szerepét, és már a Selbst részeként kerül pszichés integrálásra — így ez az én már magától értetődő, természetes interakciót képes folytatni az Élet kiindulópontját és egyben végcélját is jelentő Tudattalannal. (11) A kiteljesedés felé tartó egyén most már nem csak mentálisan elképzeli a spirituális egységet, hanem érzelmi megélésben is közelebb kerül hozzá. A Neptunusz jelentéstartalma spirituális értelemben sokkal mélyebb és „személytelenebb” tehát a Jupiter által szimbolizált spirituális késztetésnél, melynek sikeres asszimilációja és konstruktív alkalmazása még nem kötődött ahhoz a feltételhez, hogy az én már átesett egy metamorfózison, és alárendelődött a Selbstnek. Míg a jupiteri ösztön fő célja az volt, hogy mindent nagyobb perspektívába helyezzen, felnagyítson és kiszélesítsen azért, hogy erkölcsi értelemben jobbá tegye őket, a neptunuszi ösztön célja már az összemosás, elhomályosítás, életlenítés, finomítás és személytelenítés általi lelki tökéletesítés, amely mindenekelőtt a belső érzelmi világra, az érzelmeken alapuló kötelékekre és a csoportos összetartozásra van átformáló hatással.
Nem véletlenül tekintik a Neptunuszt a Vénusz felsőbb oktávjának avagy spirituális kifejeződésének, hiszen ez a transzperszonális már olyan értékek és ideálok alapján köt össze személyeket ill. csoportokat, mint az egyetemleges szeretet, az önzetlen odaadás, a feltételek nélküli megértés és elfogadás, a segítőkészség vagy az alázatosság. Míg a Vénusz által szimbolizált társulási és csoportosulási igény egyértelműen személyes volt — hisz nagyban meghatározta a saját érzelmi és anyagi biztonság megteremtésének igénye —, a Neptunusz által szimbolizált kapcsolódási késztetés már túl van a személyességen, és egy szavakkal kifejezhetetlen, transzcendens hasonlóság, összeköttetés és/vagy egybetartozás mély átérzésének igénye hajtja azt. Pontosan ezáltal képes finomítani, lágyítani és „életleníteni” az emberek közötti ellentéteket, illetve az objektív valóság olykor kegyetlen realitását. A neptunuszi ösztön tehát természetéből adódóan idealizáló, homályosító, feledtető és kápráztató jelleggel működik, melynek hatására egy univerzális és utópisztikus vágyálom szerint élt életet ihletődik az egyénben. És pontosan ezek az álomképek vezethetnek aztán — a tudat fejlettségi szintjétől és az egyén pszichológiai érettségtől függően — a psziché teljes „felvirágzásához” vagy éppen leépüléséhez. Hiszen akárcsak az Uránusz esetében, itt is a szaturnuszi énhatárok erősségének, egyúttal pedig azok rugalmasságának a függvénye az, hogy összességében a konstruktív vagy a destruktív manifesztáció irányába billen-e ki inkább a mérleg nyelve.
Indítsunk most is a pozitívabb megnyilvánulási formák vizsgálatával. A (kollektív) tudattalan tartalmakat közvetítő neptunuszi késztetés idealizáló és finomító tulajdonságai ez esetben építő jellegű és haladást szolgáló együttérzésben ill. segítőkészségben nyilvánulnak meg tudatos szinten, lehetővé téve az egyén számára, hogy átfogóbb megértésre és mélyebb meglátásokra tegyen szert önmagával, embertársaival, és úgy en bloc a kozmosz bármely objektumával vagy tényezőjével kapcsolatban. Hamaker-Zondag úgy véli, hogy a Neptunuszhoz „tartozó” kimagasló vizuális tehetség, nagyfokú érzékenység és fokozott befogadóképesség ez esetben felbecsülhetetlen értékű lehet a további pszichés fejlődés szempontjából, hiszen az alkotó művész vagy éppen az elkötelezett spirituális vezető így akármikor inspirációt meríthet a kollektív tudattalan egyetemleges (képi) tartalmának mélységeiből. (12) Úgy véli továbbá, hogy a Neptunusz által szimbolizált pszichés késztetés többnyire csak akkor nyilvánulhat meg konstruktívan, ha az általa képviselt „személytelen eszménykép” — melyben a szaturnuszi forma már megtört — sikeresen átalakul egy eszményibb és rugalmasabb valósággá, amelyben a gondolkodás és az érzés sokkal szorosabb kapcsolatot ápolnak, mint azelőtt. (13)
Az ember érzésének neptunuszi finomodása és személytelenedése fejlett tudatosság esetén szintén pozitívan értendő „tudattágító” hatással bír, aminek segítségével az egyén rendkívül finoman képes érzékelni környezetének (rejtett) érzelmi hullámait, valamint embertársainak érzelmi állapotait és szükségleteit — mindezt anélkül, hogy az én ezeket az ő sajátjaként élné meg, vagy azonosítaná velük önmagát. Ennek a képességnek a továbbfejlődése akár rendkívüli empatikus tehetséggé is átalakulhat, amely által az egyén érzelmi „szivacsként” képes befogadni, átélni és beazonosítani mások (lappangó) érzéseit. Sőt, akár látnoki affinitás is kialakulhat, aminek eredményeképp az egyén képessé válik arra, hogy nem csak értelmi, hanem érzelmi úton is összefüggő és jelentőségteljes „üzenetekként” értelmezze a kollektív tudattalan képi világának tudatába emelkedő tartalmait. A pszichológiailag fejlett egyén ezt a neptunuszi képességét persze a saját lelki teljességének megvalósítására „fordítja”, illetve ugyanebben segít másokat is. A Neptunusz által szimbolizált érzelmi fogékonyság és kifinomultság fejlett formájában tehát valóban „felsőbb” dimenziókat nyit meg az emberben, ami által a spirituális kiteljesedés és transzcendencia magasztosabb és bensőségesebb formája élhető át az emberi létforma szaturnuszi keretein belül. A misztikát, vagyis az érzésen alapuló hitet és az istennel való „titokzatos” belső egyesülés képességét tehát szintén a konstruktívan megnyilvánuló neptunuszi késztetés jelképezi, amely olyan transzperszonális emberi értékekhez vezet(ett), mint a romantika, a szentimentalizmus, a miszticizmus, az altruizmus vagy a szolidaritás.
Korántsem ilyen „rózsás” már azonban a helyzet akkor, ha egy mélylélektani értelemben fejletlen és gyenge énről beszélünk, amely (még) nem képes hatékonyan asszimilálni ezt a transzperszonális késztetést, és így az „ellenőrizetlenül” (vagyis nyers és archaikus formában) tör fel a tudatba. Mint azt már tisztáztuk, előbb-utóbb ugyanez történet meg persze akkor is, ha egy túlzottan „erős”, vagyis túldifferenciált tudatról van szó, amely szigorúan visszafojt szinte minden tudattalanból érkező képet, érzelmet, gondolatot, késztetést stb. Ez esetben szintén destruktívan nyilvánulhat meg bármelyik transzperszonális késztetés, hiszen az elfojtás hatására azok csak egyre több pszichés energiát „láncolnak” magukhoz a tudattalanban, a tudat számára egyre fenyegetőbb komplexusokká fejlődve. Minél mélyebb rétegből avagy régióból származik tehát valami a tudattalanban, a tudat szempontjából annál ambivalensebb potenciállal rendelkezik abból kifolyólag, hogy egyszerre rejti magában a tudat transzformációjának (átalakulásának) vagy épp likvidációjának (felszámolódásának) lehetőségét. Márpedig a Neptunusz rendkívül mélyről eredő tudattalan tartalmakat szimbolizál, és épp ezért kifejezetten „végletes kettőségről” beszélünk az ő esetében is (akárcsak az Uránusz és a Plútó esetében).
Kiegyensúlyozatlan (tehát vagy túl gyenge, vagy túl erős) tudathatárok esetén a neptunuszi késztetés finomító és idealizáló tulajdonságai már a személyiséget „züllesztő” jelleggel nyilvánulnak meg, egyre nagyobb kárt okozva az egyén realitásérzékében a mindennapi élet során. Ez esetben az intenzív képzelőerő és együttérző képesség ugyanis elsősorban ahhoz járul hozzá, hogy az egyén istenítéssel, rajongással, téveszmékkel, ábrándokkal vagy illúziókkal „másítsa meg” és írja felül az énkép vagy a mindennapi élet valóságát — akár olyannyira, hogy a belső énkép és a szubjektív valóság akár teljes mértékben elszakad a „valódi” (a külvilág által megtapasztalt) személyiségtől, illetve az objektív, tényszerű valóságtól (Szaturnusz). A neptunuszi késztetés tökéletesítő és idealizáló jellege ez esetben olyan mértékű „rózsaszín ködöt” idézhet elő az élet minden szegmensében (képességek, motivációk, karriertervek, életcélok, párkapcsolatok stb.), hogy annak szükségszerűen csak káosz és zűrzavar, aztán pedig csalódás és kiábrándulás lehet a végső eredménye, mivel az egyén különféle „képzelt” dolgai nem a valóságban gyökereznek.
Ennek kapcsán érdemes megemlíteni a neptunuszi késztetés egy másfajta módon destruktív, gyakran erkölcstelennek ítélt manifesztációját, mégpedig a ferdítést, hazudozást, ködösítést, félrevezetést, megtévesztést vagy a csalást. Fontos leszögezni, hogy magának az erkölcsnek (vagy annak a hiányának) semmi köze nincs a „Neptunuszhoz”: mint azt már tisztáztuk, asztrológiai értelemben ez a Jupiterhez és a Szaturnuszhoz együttesen tartozik. A neptunuszi ösztön viszont képes olyannyira „feloldani” vagy „elhomályosítani” az objektív valósággal való kapcsolattartásért felelő szaturnuszi tudathatárokat, hogy az egyén már a körülötte lévő valóságot is túlzottan szubjektíven, azaz a saját tudattalana által elferdítve, eltorzítva, megmásítva vagy „kiszínezve” észleli — majd ez alapján hozza meg az összes személyes döntéseit, beleértve az erkölcsi vonzatú ügyeket is. Jungiánus értelemben azt kellene mondanunk, hogy az ilyen egyén tudatából a destruktívvá vált „neptunuszi komplexus” oly mértékű pszichés energiát von el, hogy annak csakis akaratlan önámítás, önbecsapás és önmegtévesztés lehet az eredménye — ami aztán értelemszerűen oda vezet, hogy embertársait ugyanígy ámítja, becsapja és megtéveszti. Rendkívül fontos azonban kihangsúlyozni, hogy számos esetben ez egy teljesen öntudatlan folyamat, mely az egyénben semennyire sem tudatosul. Hiszen ahogy Dosztojevszkij írta A Karamazov testvérek c. regényében, „aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben.” (14)
Minél nagyobb károkat okoztak tehát a Neptunusz által szimbolizált tudattalan tartalmak az egyén realitásérzékében és erkölcsi értékrendjében, annál nagyobb az ezt követő társadalmi „lecsúszás” veszélye. Ennek kapcsán értelemszerűen nem hagyhatjuk említés nélkül az alkoholfogyasztást és a droghasználatot sem, melyek analógiás szempontból szintén a Neptunuszhoz „tartoznak”, hiszen a tudatra gyakorolt hatásuk révén lehetővé teszik, hogy az egyén — a testi és a szellemi leépülés árán — hosszú távon illúziókban ill. hallucinációkban élhessen, elmenekülve a valós élet kötelezettségei és felelősségei elől. Ennek fényében talán az is jobban érthető lélektani szempontból, hogy miért is olyan fokozottan veszélyes, ha valaki még fiatalon szokik rá a rendszeres alkoholizálásra és/vagy drogfogyasztásra. Az én-komplexusnak ekkor ugyanis még nem volt esélye fejlett és ellenállóképes énné fejlődni, hatékonyan asszimilálva és fejlődésorientáltan integrálva a tudattalanból feltörő tartalmakat. Ha azonban a kiforratlan, fejletlen és gyenge én alkohol és/vagy drogok hatására szembesül a kollektív tudattalan rendkívül mély és teljes mértékben személytelen tartalmaival, rendkívül nagy eséllyel kezdi el magát azonosítani velük. Ez pedig aztán oda vezethet, hogy a kezdetleges én (önmagától teljesen elidegenedve) „visszazuhan” a kollektív tudattalanba, ahonnan még a gyermekkorban kiemelkedett.
Így születnek meg sajnos az örök függők, a lébecolók és a kóválygók is, akikben már csak a kollektív psziché rendkívül gazdag, ám személytelen képi világa „tombol”, és akik ebből kifolyólag képtelenné válták a „való” életre, vagyis a társadalmi funkcionálásra, valamint a személyes kapcsolataik fenntartására. Így bármilyen pszichotikus zavar, amely az egyén tudatának érzékcsalódások, hallucinációk és téveszmék által eltorzult realitásérzékét és az objektív valósággal elvesztett kapcsolatát feltételezi, az a neptunuszi ösztön deformálódott ill. degenerálódott manifesztációja. Ugyanez igaz egy „mesebeli”, idealizált fantáziavilág alapján élt életre, aminek ugyan már nem minden esetben vannak nyilvánvalóan „pszichotikus” megnyilvánulásai, amelyek a publikum szemében is „életképtelenné” tennék az egyént, ám hosszabb távon mégis látványos bomláshoz vezet. Számos világsztár él(t) effajta életet, akik közül oly sokan haltak fájdalmasan korai halált egy akaratlan túladagolás vagy épp szándékos öngyilkossági kísérlet eredményeként. Itt sajnos kénytelenek vagyunk megjegyezni azt is, hogy destruktívvá vált neptunuszi késztetés csillogásvágyban, tündöklési kényszerben és szenzációhajhászatban is megnyilvánulhat. Így teljesen „érthető” például az, hogy miért jelentkezik mindig olyan sok dezorientált vagy egyenes tébolyult egyén a különféle tehetségkutató versenyekre — képességeik tudatos felmérésének teljes hiányában —, vagy hogy pszichésen miért annyira labilis oly sok híresség.
Végezetül ejtsünk néhány szót a neptunuszi indíttatás egybeolvadást és összetartozást ösztönző aspektusának destruktív manifesztációjáról is, melynek eredményeképp az egyén teljesen öntudatlanul válhat szekták, illetve egyéb szélsőséges vagy ármányos ideológiai közösségek alázatos, „szolgalelkű” tagjává. Az asztrológia hajlamos a szektákat és a rejtett, zárt közösségek aktivitásait kizárólag a Plútóhoz sorolni, középpontba helyezve a szektavezér uralomvágyát és a zárt csoport rejtett (hatalmi) törekvéseit (hiszen ezek mind „plútói” témák). Ennek kapcsán azonban ugyanolyan fontos szerepet játszik a destruktívvá vált neptunuszi ösztön transzperszonális áhítatszomja, rajongáskényszere és gyülekezésvágya, mely melegágyát jelenti a szektavezérek és egyéb önkényuralkodók pusztító plútói hatalomvágyának és uralmi kényszerének. Hisz mit is érnének a zsarnokok követők nélkül? A kritikus gondolkodást és az egyéni állásfoglalást teljes mértékben nélkülöző vallási ill. ideológiai „rajongás” tehát minden esetben a Neptunusz által szimbolizált pszichés késztetés „eltorzult” manifesztációja. Ez értelemszerűen azt is eredményezheti, hogy épp a legalázatosabb, legmegalázkodóbb és legjellemtelenebb egyének válnak kegyetlen zsarnokká — hiszen aki képtelen konstruktív formában kifejezésre juttatni pszichéjének „Neptunuszát”, az szükségszerűen képtelen erre a „Plútójával” kapcsolatban is.
Az egyén ugyanis kizárólag a Neptunusz által szimbolizált késztetésének eredményes és építő jellegű integrációja révén juthat el a Selbst megszületése felé vezető út utolsó, Plútó által jelképezett stádiumához, melyben a tudat és az én visszafordíthatatlan metamorfózisa és végérvényes átszellemülése megy majd végbe. Az erre való spirituális felkészülést szimbolizálja a neptunuszi „inkubátor”-fázis, amelyben az egyén megtanul nyugodtan és merészen „úszni” a kollektív tudattalan kép- és szimbólumtengerében, intenzív és mélyenszántó érzelmi kapcsolatot létesítve ezzel „Isten birodalmával”. Eme „isteni” kapcsolat kifejezésére természetesen már nem alkalmasak a szavak, mint ahogy a Neptunusz teljes jelentéséről elmondható, hogy formailag ábrázolhatatlan és szavakkal kifejezhetetlen — akármennyire is törekedtünk arra az imént, hogy konkretizáljuk azt. A továbbiakban pedig látni fogjuk, hogy a Plútó spirituális jelentésére ez még inkább igaz lesz...
Plútó
Még száz éve sincs, hogy az emberiség 1930-ban felfedezte a Plútót, melyet aztán 76 évig a Naprendszer kilencedik, legutolsó és egyben legkisebb bolygójaként tartott számon. 2006-ban a Nemzetközi Csillagászati Unió azonban törpebolygóvá minősítette, többek között azért, mert a Plútón túl felfedezték még az Erist is, mely égitest valamivel még nagyobbnak és nehezebbnek is bizonyult a Plútónál. A Neptunusz pályáján túl keringő törpebolygókat azóta gyűjtőnéven plutoidáknak nevezzük, mely csoportot jelenleg a Plutó, Haumea, Makemake és Eris alkot. A Plútó törpebolygóvá való fokozása egy rendkívül jelentőségteljes esemény volt, ugyanis szimbolikusan „jelezte” számunkra azt, hogy a modern kori nyugati, civilizált és racionális ember milyen mértékben képes alábecsülni a tudatküszöb alatti tudattalan tartalmak súlyát és erejét... Így noha a továbbiakban végig egyes számban fogok értekezni a Plútóról és az általa szimbolizált lélektani „tartalomról”, nyomatékosítanám, hogy a következőkben tárgyalt sajátosságai bizonyos fokig a többi plutoidára is jellemzőek. Annak ellenére, hogy egyenlőségjelet semmiképp sem tehetünk a négy plutoida spirituális jelentéstartalma között, nyugodtan tekinthetjük jelentőségteljesnek azt a tényt, hogy közülük a Plútót fedeztük fel és ismertük meg elsőként, illetve hogy aztán a teljes csoportot utána neveztük el (plutoidák).
Ahhoz, hogy teljes mértékben megérthessük a Plútó által jelképezett pszichológiai folyamatokat, fontos visszatekintenünk picit, és kihangsúlyozni azt, hogy az eddig tárgyalt planéták közül a Napot és a Szaturnuszt mélylélektani értelemben nem sorolhatjuk az ösztönök közé. Noha ezidáig — jobb híján — olykor rájuk is pszichés „késztetésekként” hivatkoztunk, szigorú értelemben véve csak a Hold, a Vénusz, a Mars, a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz szimbolizál valódi ösztönöket, vagyis a tudattalanból származó „késztető erőket”. A Nap a tudatos ént szimbolizálta, amely az emberi tudat hajtómotorjaként avagy irányító központjaként a tudattalan tartalmak ill. késztetések eredményes integrációjáért ill. asszimilációjáért „felelt”, míg a Szaturnusz azt a pszichés folyamatot jelképezte, amelynek során egyfelől az én-komplexus sikeresen átalakul egy szilárd és statikus énné (Nap), másfelől pedig hogy ez az én aztán további tapasztalások és megkülönböztetések, illetve folyamatos próbatételek és tanulságok révén egyre tovább differenciálódik és erősödik.
Viszont abban a pillanatban, hogy az énkomplexus eredményesen énné formálódott, azonnal kezdetét veszi egy másik komplexus formálódásának folyamata, nevezetesen a hatalmi komplexusé — ezt szimbolizálja a Plútó. Ezt a hatalmi komplexust — akármilyen kényszeres sajátosságokat is mutat — Hamaker-Zondag szerint szerint azért nem sorolhatjuk minden további nélkül az ösztönökhöz, mert pontosan az én ösztönök felett nyert uralmának az eredményeként alakul ki (15), és ennek az uralomnak a további fejlődéséért és finomodásáért felel. Az énkomplexussal pedig szintén nem szabad összekeverni, hiszen az szükségszerűen megelőzi az én kialakulását, míg a hatalomkomplexus kizárólag az én kialakulását követően fejlődik csak ki. Akármilyen szorosan is kapcsolódik tehát a „plútói” hatalomkomplexus kialakulása a „szaturnuszi” énfejlődéshez, mégis egy autonóm pszichés folyamatként ill. entitásként kell kezelnünk azt.
Nem túlzás azt állítani, hogy mindent, amit a Plútó pszichés értelemben képvisel, a hatalomvágy egy bizonyos formája fűt. Sokan hajlamosak automatikusan negatívan értelmezi ezt, pedig a Plútó által jelképezett hatalmi komplexus önmagában véve se nem jó, sem rossz — a manifesztáció erkölcsi jellegét végső soron maga az egyén határozza meg. Pszichénk „Plútójának” mindenekelőtt ugyanis az a célja, hogy az ember megismerés és megértés által hatalmat szerezzen pszichéjének elfojtott és „robbanásveszélyessé” vált tartalmai felett — mégpedig úgy, hogy az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz hasonlóan lebontja, de leginkább kitörő erővel megsemmisíti a szaturnuszi „fázisban” kialakított tudathatárokat (illetve azoknak egy részét). Asztrológiai értelemben a Szaturnusz „felel” ugyanis a tudattalanból feltörő tartalmak visszafojtásáért. Mivel az ő feladatkörébe tartozik a tudat védelmezése, és így ő határozza meg azt, hogy milyen tartalmakkal találkozhat és szembesülhet egyáltalán az én (erről a dinamikáról már a IV. fejezetben is szót ejtettünk az 5. és a 10. ház kapcsán). A probléma csak az, hogy a Szaturnusz — archetipikus bizalmatlanságából, tartózkodásából, merevségéből és pesszimizmusából adódóan — hajlamos a túlbiztosításra ill. a túlvédelmezésre, különösen a társadalmi érvényesülés elősegítésének és a külvilág felé mutatott perszóna védelmezésének érdekében (hiszen ő elsősorban ezekkel teremti meg a saját biztonságérzetét).
Ez értelemszerűen hozzájárulhat ahhoz, hogy rendszeresen és hosszú távon fojtja vissza a tudattalanból „felkívánkozó” képeket, érzelmeket, gondolatokat, késztetéseket stb. Így viszont (mint azt már oly sokszor elmondtuk), a visszafojtott tartalmak egyre erősebbé és destruktívabbá válnak a tudattalanban, és idővel egyre nagyobb fenyegetést kezdenek el jelenteni a tudat számára. Védekezésképp a „Szaturnusz” ekkor még inkább elbarikádozhatja az ént, amivel persze sokkal több kárt okoz, mint hasznot. Minél nagyobb mértékben szakítja el ugyanis az általa kialakított és „megmunkált” tudatot az életét jelentő tudattalantól, annál jobban járul hozzá a neurotikus zavarok kialakulásához, és a tudat teljes zavarához. Egyszóval: „belső Szaturnuszunk” hajlamos lehet puszta félelemből maga alatt vágni a fát... És pontosan ekkor léphet színre a „belső Plútónk”, amely alkatilag olyan nagymértékű pszichés energia mozgósítására képes, hogy akár egyetlen szempillantás alatt a felszínre rántja, és az én elé tolja az elfojtott, komplexussá fejlődött tartalmakat a tudattalanból.
A Plútó így voltaképp azt a paradoxális és kockázatos lélektani folyamatot szimbolizálja, melynek során a psziché önszabályozó mechanizmusa egy ideiglenes tudatszűkületi állapot, illetve egy átmeneti „önuralomvesztés” által próbálja meg megakadályozni a tudat maradandó károsodását és a tudatos önuralom végleges elvesztését. Találóan hasonlította tehát Jeff Mayo a Plútó pszichés funkcióját egy „kipufogócsőhöz”, melyen keresztül a személyes tudattalan elfojtott vagy elfelejtett tartalmai felszínre törnek. (16) Így míg a Mars által szimbolizált agresszív létfenntartó késztetés elsősorban a fizikai önvédelemhez járult hozzá, a Plútó ennek felsőbb, kifinomultabb oktávjaként a pszichés létfenntartást teszi lehetővé az elfojtott tartalmak „agresszív” tudatba emelésével, melyeket az én egy krízis során most vagy feldolgoz, vagy beláthatatlan következményekkel ismét visszafojt. A plútói folyamat célja értelemszerűen mindig az előbbi, hiszen az egyén ekkor sikeresen visszanyerte „hatalmát” személyes tudattalanjának elfojtott és fenyegetővé vált tartalmai felett. Hamaker-Zondag szavaival élve pszichénk plútói késztetése felel tehát azokért az érzelmileg kifakadó, hisztérikus, szinte vulkanikus kitörésekre hasonlító reakciókért, melyek által egy csapásra törnek a tudatba elfojtott problémák, nehézségek, feszültségek és érzelmi zavarok, ami után már lehetetlen úgy visszatérni korábbi állapotainkhoz, mintha misem történt volna. (17) A plútói folyamat így kényszeríti rá tehát az ént, hogy transzformálja és likvidálja a személyes tudattalan feldolgozatlan, destruktívvá vált tartalmait. (18) Mint azt már megtárgyaltuk, a személyes tudattalan pszichés „határterületet” képez a kollektív tudattalan és a tudat között, így azáltal, hogy a plútói késztetés a személyes tudattalan tartalmainak asszimilációjára kényszeríti az ént, voltaképpen a tudat és a kollektív tudattalan között elhelyezkedő választóvonal „vastagságát” csökkenti — amivel egy sokkal közelibb kapcsolatot, és sokkal dinamikusabb kölcsönhatást hoz létre a kettő között. Ez pedig elengedhetetlen feltétele a Selbst megszületésének.
Fontos nyomatékosítani azt is, hogy pszichénk plútói tartalma sokkal „megfoghatatlanabb” annál, mint hogy „pozitív” és „negatív” manifesztációk kapcsán beszéljünk róla. Már az Uránusz és a Neptunusz kapcsán is csak az érthetőség végett bocsátkoztunk bele az efféle polarizálásba — szem előtt tartva azt a tényt, hogy az egyik véglet bárkinél könnyen csaphat át észrevétlenül a másik végletbe —, ám a Plútó esetében már szinte semennyire sem lehetséges az effajta értekezés. A „belső Plútónkkal” való pszichés munka egy életreszóló feladat, hiszen egy mindenkiben jelenlévő, örökérvényű és elpusztíthatatlan hatalmi komplexust képvisel, amely az én „kikristályosodásával” egyidejűleg emelkedik ki a kollektív tudattalanból — véleményem szerint azzal a spirituális céllal, hogy általa majd egyszer megvalósulhasson az én Selbstté való átalakulása. Ideális esetben a plútói folyamat így pontosan annak a szaturnuszi folyamatnak az „ellenlábasa”, amelynek hatására túlértékelődik a perszóna szerepe, és az én a psziché „koronázatlan királyaként” tekint magára — mindezt úgy, hogy kizárólag a tudatküszöb feletti tartalmakról hajlandó tudomást venni, és hogy voltaképpen csak elfojtások révén képes fenntartani a „hatalmát”. Hamaker Zondag szavaival élve a Plútó épp ezért „kényszerítő pszichikai erőt jelképez, amely egyfelől sürgeti a psziché összes részének az integrációját, másfelől pedig ösztönzi a folyamatos megújulást, és az egyéni ill. a kollektív evolúciós feltételekhez való szüntelen alkalmazkodást”, aminek értelmében „nem magát a metamorfózist jelképezi, hanem az a pszichés erőt, amely folyamatos megújulásra, halálra és újjászületésre kényszeríti az egyént.” (19)
Így talán a Plútóhoz sorolt neurotikus tünetek ill. személyiségzavarok is új megvilágításba kerülhetnek, melyek lélektani szempontból nem mások, mint egyre erősebbé váló jelzések a tudat számára, hogy bizonyos komplexusok destruktívvá váltak a személyes tudattalanban, és hogy ideje elkezdeni foglalkozni a az integrációjukkal — még azelőtt, hogy túl késő lenne. Véleményem szerint a neurózisok ill. a pszichózisok kialakulásának oka szimbolikus értelemben így mindenekelőtt a Szaturnusz és a Plútó által jelölt pszichés folyamatok közötti egyensúly felborulásának az eredménye. A „szaturnuszi” tudatképző- ill. fejlesztő folyamat alapvető, szerves része ugyanis, hogy bizonyos ösztönök visszafojtásra kerülnek az én védelmének érdekében. Nem véletlenül jelenik meg a plútói folyamat is azon nyomban, hogy elkezd kifejlődni az én: ettől kezdve ő „felel” azért, hogy a tudattalan visszafojtott tartalmai energetikai gócponttá, vagyis komplexussá fejlődhessenek a tudatküszöb alatt (a személyes tudattalanban), és hogy ezáltal elegendő „kényszerítő” erővel rendelkezzenek ahhoz, hogy egyszer majd visszatörjenek a tudatba integráció végett. A Plútó alapvető „célja” tehát a pszichés teljesség elősegítése. Hiszen ha adott egy kiegyensúlyozottan működő tudat — amely fejlődése során sikeresen megtartotta kapcsolatát a tudattalannal —, akkor a kellően szilárd, ám mégis kellően „ruganyos” én még időben észreveszi a tudatos működést megzavaró tünetek jelzését (a személyes tudattalanból), és elkezd komolyan „foglalkozni” a jelentésükkel. Így válik a Nap, a Szaturnusz és a Plútó közötti hármas kölcsönhatás egyfelől a komplexusformálódás folyamatának, másfelől pedig a tudat és a tudattalan (kényszerített) egyensúlyának a szimbólumává, melyet a 20. ábrán szemléltetek.
20. ábra: A komplexusok kialakulásának asztrológiai „képlete”. Ha a Szaturnusz által szimbolizált tudatképző ill. énformáló pszichés folyamat (B) során túl sok tudattalan tartalom kerül elfojtásra a Nap által szimbolizált „én” (A) védelmezése végett, akkor automatikusan megindul a Plútó által szimbolizált komplexusformáló folyamat (C). Ennek során az elfojtott tartalmak pszichés „energiagóccá” alakulnak a személyes tudattalanban, és így elegendő energiával töltődhetnek fel ahhoz, hogy majd nagy, kényszerítő erővel ismét a tudatba törhessenek, és ott mégiscsak integrálódhassanak.
Kiegyensúlyozatlan tudatfejlődés esetén fennállhat persze a tudat inflációja is, mely lélektani állapotot asztrológiai értelemben egyértelműen a Szaturnuszhoz kellene „sorolnunk”. Ez az én, mindenekelőtt pedig a perszóna szerepének egyoldalú felerősödését jelenti, ami szükségszerűen magában foglalja azt is, hogy a tudat elveszíti a természetes kapcsolatát a tudattalannal — hisz máskülönben nem tudna kizárólagosan a külvilágban betöltött szerepével azonosulni (lsd. IV. fejezet, 1. rész, 5. pont). A tudat inflációjában „szenvedő” egyének így már nem képesek (avagy hajlandóak) idejében felismerni a saját komplexusok először még apró és „ártalmatlan”, majd egyre erősebbé és fenyegetőbbé váló tüneteit (elszólások, érzelmek, fantáziák, álmok, kényszerek stb.), így az ő esetükben fokozott eséllyel „fajulhat” el odáig az elfojtás, hogy a komplexusokból kényszerítetten feltörő tartalmak (Plútó) egyszer csak neurózis, extrémebb esetben pedig pszichózis formájában „válnak úrrá” a tudaton. Utóbbi esetben az egyén minden „személyességét” elveszítheti a külvilág szemében, hiszen önkéntelen kifejeződésévé válik az alapvetően személytelen archetípusoknak — amire a köznyelv azt mondja, hogy tébolyulttá válik. Ezt a pszichés folyamatot asztrológiai értelemben azonban nem írhatnánk kizárólag a Plútó „számlájára”! Hiszen ugyanez a plútói folyamat — melyben a pszichés energia komplexusokban való tömörödésével idővel nagy erővel „robbannak be” visszafojtott tartalmak a tudatba — egy másik embert már nem a tébolyhoz, hanem a személyiség gyökeres átalakulásához és a psziché stabilabb egyensúlyához vezeti el az elkerülhetetlen krízis után. Rendkívül komplex pszichés faktorok és alkati tényezők függvénye tehát az, hogy egy „plútói” krízishelyzet valakit a felvirágzás vagy a visszafejlődés útján indít-e tovább.
Szintén a Plútóhoz sorolhatjuk egyébként a már korábban tárgyalt mana-személyiséget, amely ugyancsak egy destruktív pszichés állapotot takar, és így értelemszerűen kiegyensúlyozatlan tudati fejlődést feltételez. Jung ezt az én „pozitív” inflációjának nevezte, aminek következtében az én erősnek, hatalmasnak és dominánsnak érzi magát, önmagát pedig egy felsőbbrendű mesternek látja, akinek mindig mindenben igaza van. (20) Ennek lélektani oka az, hogy egy fejletlen én öntudatlanul a „bűvöletébe került” a Plútó által szimbolizált hatalmi komplexusnak, és elkezdte azonosítani vele önmagát, aminek következményeképp ez a hatalomvágy szép lassan átveszi a tudat feletti irányítást. Az ilyen személy (sokszor titokban) mindig valamilyen híres történelmi alakkal azonosítja magát, akinek feltétlenül vezetnie és uralkodnia kell, hisz meg van győződve, hogy az egész emberiség sorsa múlhat ezen. Kiválasztottnak érzi magát, akinek felsőbb, „isteni” célból kell mások felett állnia. Egy mana-személyiség tudata paradox módon így szép lassan elveszíthet minden irányítást afelett a pszichés energia felett, melyet a hatalomkomplexus segítségével „vont ki” az ösztönvilágából, és ha nem figyel oda, idővel ez a hatalomvágy fogja irányítani minden szavát, tervét és cselekedetét. Ez az önmagát afféle messiásnak gondoló egyén olyan pszichotikus állapotba is eljuthat, melyben már „normális” emberi kommunikációt sem lehet folytatni vele, hiszen a külvilágból származó mindennemű kritikát kizárólag hatalmi megszállottságának szemszögéből vizsgál, és számára azok mindig csak azt bizonyítják, hogy ő valóban egy félreértett mártír, és hogy az ő humánus és nobilis szándékait eleve nem érthetik más, nála alacsonyabb rendű emberek.
Mint azt korábban a Selbst kapcsán már tisztáztuk, magukkal a tudatba törő mana-archetípusokkal mindannyiunknak szembesülnie kell egy adott ponton, hiszen ez az Önvalónk megszületése előtti utolsó állomás, amikor is az árnyékunk és az animánk vagy az animuszunk sikeres tudatosítása után szükségszerűen a tudatba törnek az Öreg Bölcs és a Nagy Anya különféle, rendkívül erőteljes archetípusai. Ezek a kollektív jellegű mana-archetípusok jelölik, hogy az egyén javarészt sikeresen „győzedelmeskedett” személyes tudattalanjának tartalmai felett, ám az ember ezáltal egy újabb, még nehezebb etikai kihívás előtt találja magát: meg kell tanulnia alázattal megkülönböztetni magát a mana-archetípusok hatalmától, és leküzdeni azt az önelégültséget és beképzeltséget, amely ebben a fejlődési szakaszban válik úrrá rajta. Ha sikerül neki, megtörténhet a legnagyobb metamorfózis, és megszülethet a Selbst; ha viszont nem sikerül neki, és elcsábul a mana-archetípusok bűvöletének, minden korábbi pszichés fejlődése visszafordulhat, és akár meg is semmisülhet... És mivel ez a veszély még a Selbst megszületése után sem múlik el maradéktalanul, így kivétel nélkül mindannyiunk számára egy élethosszig tartó etikai próba, hogy végig sikeresen megkülönböztessük magunkat attól a bennünk munkálkodó, legyőzhetetlen „isteni” hatalomtól, amit a Plútó szimbolizál. Ez természetesen korántsem olyan könnyű, és különösen a Plútó kapcsán igaz az (sokkal inkább, mint a Szaturnusz esetében), hogy szenvedés és kínok árán fogunk tanulni az ezzel kapcsolatos hibáinkból. Hiszen ha létértünk az alázat útjáról, és énünk (akár csak átmenetileg is) egy plútói mana-archetípus által kiváltott inflációban „szenved”, akkor szintén a psziché plútói folyamatai által létrehozott neurotikus állapotok, illetve az átütő és felkavaró krízishelyzetek révén leszünk képesek ismét rátérni a „helyes” útra, és visszatérni önmagunk alázatos fejlesztéséhez. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a Plútó pontosan ugyanakkora erejű és jelentőségű mérget, mint gyógyírt szimbolizál az emberi pszichében, kegyetlenül rávilágítva arra, hogy ez a kettő mindig ugyanaz. Hiszen ahogy Thomas Mann is megírta, „minden anyag egyaránt rejt életet és halált, mindegyik orvosság és méreg egyben, gyógyszertan és toxikológia tehát egy és ugyanaz, a méregtől meggyógyul az ember, és amit az élet hordozójának vélünk, bizonyos körülmények között egyetlen szemvillanás alatt egy görcsös csapással öl.” (21)
Azt mondhatjuk tehát, hogy minél több pszichés transzformáción vagyunk túl, és minél inkább sikerült a tudatba integrálni személyes tudattalanunk „sötét” oldalát, annál nagyobb pszichés erőre teszünk ezzel szert, és így annál nagyobb a diadalittasság és önhittség érzetének esélye is. Az élet „valódi próbája” így még csak azután jön, hogy sikeresen szembenéztünk önmagunkkal, és felcsillant számunkra a bennünk rejlő isteni szikra és teremtő erő potenciálja (Plútó), ami szó szerint bármire képessé tehet minket. A Selbst megszületésének feltétele, hogy az én elhatárolja magát ettől a szavakkal kifejezhetetlen „isteni erőtől”, és alázatosan alárendelődjön neki. Ha az egyénnek ez sikerült, megnyílik előtte a kollektív tudattalan „kincseskamrája”, melynek szimbólumai és képei rendkívüli lelki gazdagodást tesznek lehetővé útjának további részén. Ez egy olyan mély, teljességgel belülről fakadó hithez vezet, amely csendesen és rendületlenül segíti az egyén minden további kötelességvállalását és célkitűzését. Ennek a hitnek már az égvilágon semmi köze ahhoz a gyakran kívülről befelé működő, dogmatikus és preskriptív vallásossághoz, amit a fejlődés kezdetleges szakaszaiban még a Jupiter szimbolizált. Itt arról a belülről kifelé áradó hitről van szó, amely az „uránuszi” fázisban értelmileg, a „neptunuszi” fázisban pedig érzelmileg kezdett el manifesztálódni, és amely Plútó által szimbolizált Önvalónkká válás során véglegesen lángra kap, és visszafordíthatatlanul lobogni kezd a lélek legmélyén. Hiszen — ahogy Jacobi írja — „a hívő vallásos ember, miközben megismeri saját lelke mély szimbolikus tartalmait, rájön az örökkévaló elvekre, amelyek ezerszeresen igazolják számára, hogy Isten őbenne létezik, és újra és újra rámutatnak arra, hogy Isten önmaga képére formálta az embert.” (22) Az efféle individuáció Jacobi szavaival élve „a hittől alapvetően idegen, gondolkodás útján szerzett tudás helyett egy belső, élmények segítségével szerzett tudáshoz vezet, amelynek az értékét és valódiságát megélte [az egyén], és ezáltal az rendíthetetlen bizonyossággá vált.” (23)
Mélylélektani értelemben így nem is annyira a halál, mintsem a méltó halál témája tartozik elsősorban a Plútóhoz. Méltósággal meghalni véleményem szerint annyit jelent, hogy ha eljött az időnk, akkor a lehető legnagyobb tudatossággal és hajlandósággal zuhanunk vissza ugyanabba a „tengerbe”, ahonnan tudatunk egykoron kiemelkedett. Méltóság nélkül pedig talán úgy lehet meghalni, hogy semmilyen bizalom és hajlandóság nem vesz részt ebben a folyamatban, és hogy az utolsókig harcolunk, mert félünk. Véleményem szerint a természetes testi-szellemi leépüléstől és a haláltól való félelem, illetve az ellenük folytatott kétségbeesett küzdelem minden esetben hiányzó hitre és bevégzetlen individuációra utalnak, melyek híján egész egyszerűen nem tud új megvilágításba helyeződni a halál spirituális jelentése és jelentősége. Jacobi szavai ezzel kapcsolatban is felettébb érzékletesek:
„A személyiség teljességének létrehozása életre szóló feladat. Úgy tűnik, ez az előkészület a halálra a szó legmélyebb értelmében. Hiszen a halál nem kevésbé fontos, mint a születés, és mindkettő egyformán az élet elválaszthatatlan része. A természet csak akkor vesz védőszárnyai alá, ha helyesen megértjük. Minél öregebbek vagyunk, annál fátyolosabbá válik a külvilág, veszít színéből, tónusából, vonzerejéből; a belső világ pedig egyre sürgetőbben hív és foglalkoztat bennünket. Az idősödő egyén egyre közelebb kerül ahhoz az állapothoz, amikor feloldódik a kollektív pszichében, amelyből egykor gyermekként nagy fáradság árán kiemelkedett. És így az emberi életciklus lezárul, a kezdet és a végpont azonos, amint azt ősidőktől fogva az ouroboros, a saját farkába harapó kígyó képe szimbolikusan kifejezi. Ha ezt a feladatot teljesítettük, a halál elveszíti fenyegető jellegét, és elfoglalja méltó helyét az élet teljességében.” (24)
Rendkívül jelentőségteljes, hogy asztrológiai értelemben a pszichés kiteljesedést elősegíteni hivatott pszichoterápiát is a Plútóhoz soroljuk, melynek során a Szaturnusz által jelképezett racionális tudat „rákényszerül” arra, hogy visszataláljon a forrásához, vagyis a tudattalanhoz. Jung szerint az analízisnek feltétlenül a személyes tudattalan elfojtott ill. elfelejtett tartalmainak óvatos, fokozatos tudatosításával kell kezdődnie, hiszen ezek eredményes integrációja alakíthat csak ki egy új pszichés egyensúlyt, amiben a saját forrásvizéből ismét „kortyolni képes” tudat már aktívan részesül a kollektív tudattalan ösztönzéséből és segítségéből, hiszen az Jung szavaival élve „archetipikus organizmusába ágyazva rendelkezésre bocsátja számtalan elmúlt évezred bölcsességét és tapasztalatát.” (25) Ennek eredményeként a tudattalan „az ember elsőrendű vezetője lehet, ha az ellen tud állni a csábításnak.” (26) Ez az út azonban cseppet sem veszélymentes, és az óvatosság ill. fokozatosság elvét nélkülöző „kotorászás” a tudattalanban akár veszélyes következményekkel is járhat. „Téved, aki azt hiszi, hogy a tudattalan valami ártatlan dolog, amivel akár társasjátékot is lehet játszani” — intett rendkívüli óvatosságra Jung a neurotikus tünetekkel rendelkező egyének analízise kapcsán, hiszen az ő tüneteik már jelzik, hogy „a tudattalanban rendkívüli energia, robbanásveszélyes töltés halmozódott fel.” (27) Noha ő kifejezetten az álomfejtés kapcsán írta ezt, általánosságban véve a teljes analízisre igaz, hogy az ember mindvégig „artézi kutat fúr, és az fenyegeti, hogy vulkánt talál.” (28)
Kicsit sem szabad tehát alábecsülni azt a Plútó által szimbolizált pszichés erőt, mellyel a személyes tudattalanban elfojtott komplexusok a tudatba törnek, és megsemmisítik azokat a kapaszkodókat és fogódzókat, amelyek a tudatunkat elkülönítő és énünket védelmező szaturnuszi folyamatok során kialakultak. Sokan (köztük akár rendkívüli tekintéllyel rendelkező személyek is) kizárólag ezeknek a kegyelme révén képesek ugyanis fenntartani látszólagos „épelméjűségüket”, és emiatt ragaszkodnak hozzájuk foggal-körömmel. Ezt pedig sokszor jobb is így hagyni, hacsaknem ők maguk keresik fel egy terapeuta segítségét. A plútói „áskálódás” — legyen akármilyen óvatos és fokozatos — végső soron ugyanis mindig elveszi ezeket a kapaszkodókat, és arra kötelezi az egyént, hogy a fejlődését megakadályozó projekciók visszavonása által megismerje végre saját személyiségének sötét, elfojtott kvalitásait is, melyekről tudata hallani sem akar. Ám ha ez a folyamat (terápia során vagy azon kívül) túl gyorsan és erőszakosan megy végbe, az aktivizált plútói erő az egyelőre még esszenciálisnak bizonyuló szaturnuszi én-védelmi mechanizmusokat is megsemmisítheti, melyek nélkül a tudat védtelenné válik a személyes tudattalanból intenzíven feltörő tartalmakkal szemben. Ekkor törhet ki az a bizonyos vulkán, melyről Jung így ír:
„Mivel az analitikus technika (...) megeleveníti a tudattalant, és felszínre hozza, ilyen esetben szétrombolja az üdvös kompenzációt, s a tudattalan kitör immár feltarthatatlan fantáziák és az őket követő izgalmi állapot formájában, amely bizonyos körülmények között elmebajhoz vezet, vagy még előbb az öngyilkosságba kerget. Sajnos e lappangó pszichózisesetek nem túl ritkák. Az ilyen esetekkel való találkozás veszélye mindenkit fenyeget, aki a tudattalan elemzésével foglalkozik, még akkor is, ha igen tapasztalt és ügyes.” (29)
Ennek kockázatára Hamaker-Zondag is felhívja a figyelmet:
„Különösen mostanság, hogy a tudatosodási folyamatok és metódusok szinte divatjelenséggé váltak, nagy a veszélye annak, hogy az egyén áldozatává válik olyan saját maga által aktivizált tudattalan tartalmaknak, amelyeket (még) nem is tud kezelni. A psziché Plútó által szimbolizált tartalma miatt manapság borotvaélen táncol az ember, talán még jobban, mint ezelőtt bármikor. Ahogy a mai ember az én-stádiumból továbbfejlődik a Selbst stádiumába, ez a Plútó által jelképezett, rendkívül kritikus folyamat pedig csak még tovább élesíti a borotva élét.” (30)
A nyugati civilizáció modern kori emberének segítségre van szüksége ahhoz, hogy túlhangsúlyozott tudatát ismét összeköttetésbe hozza a tudattalan világával. Mindvégig, amíg ezt nem teszi meg, fenyegetni fogja az a veszély, hogy az elfojtott, eltorlaszolt tudattalan tartalmak feltörnek, és elárasztják a tudatát. Jung szerint „a tudat egyoldalúan racionális attitűdjét úgy kell tekintenünk, mint az élettel ellentétes, hibás alkalmazkodást”, melynek következtében „az élet kiszáradt, és forrásért kiált”, és így az embernek szükségszerűen vissza kell térnie a gyermekkor világába, „azaz abba az időszakba, amikor a racionális jelentudat még nem különült el a történelmi pszichétől, a kollektív tudattalantól.” (31) A Plútó egy rendkívüli kettősséget szimbolizál tehát: múltunk és a jövőnk szakadatlan kölcsönhatásának egyetlen pontban, vagyis a jelenünkben való összefutását, ahol minden lehetségessé válik, és ahol a változás mindkét irányba, tehát a „múltba” is és a „jövőbe” is egyaránt kihat. A Plútó tehát az ember jelenében történő gyökeres átalakulást jelképezi, egyfelől a psziché sötétjébe való leereszkedés és a múltba való visszatérés által, másfelől pedig a saját „isteni” fény felfedezése és a belülről fakadó, jövőjébe vetett hit meglelése által. A fejlődéstől tartja távol magát az, aki tudatosan nem veti alá magát ennek a polaritásnak. Hiszen — Jung szavaival élve — „nemcsak az gyerekes, aki túl sokáig gyermek marad, hanem az is, aki eltávolodik gyermekkorától, és úgy tesz, mintha már nem is létezne. Hiszen az ilyen egyén nem tudja, hogy minden, ami lelki, kétarcú. Az egyik előre tekint, a másik hátra. Kettős jelentésű, ezáltal szimbolikus, mint minden valóság.” (32)
A pszichés fejlődés plútói próbája végső soron ugyanolyan „erkölcsi” vonatkozású tehát, mint a szaturnuszi. A Plútó szimbolizálja a bennünk rejlő isteni szikrát, és pontosan az általa jelképezett hatalmi komplexusunk révén vagyunk leginkább hasonlóak Istenhez — hiszen az ember is „egyetlen ujjával” képes teremteni és pusztítani önmagában, és önmaga körül is. Ám akárhányszor elkövetjük azt a hibát, hogy azonosítjuk magunkat ezzel az isteni hatalommal, és az önmagunk felett való uralkodás helyett mások feletti uralkodásra használjuk fel azt, előbb-utóbb mindig számolnunk kell annak következményeivel. Plútói energiánkat ugyanis nem máshoz, mint a pszichés transzformációink megvalósításához és az embert próbáló individuációs folyamat abszolválásához kaptuk — egyszóval ahhoz, hogy eljuthassunk az Önvalónkhoz. Nincs olyan ember, akinek ne kéne folyamatosan „résen lennie” saját plútói késztetésével kapcsolatban, hiszen az általa szimbolizált hatalomvágy mindenkit egy életen át csábít, és sosem lehet végérvényesen „kiiktatni” azt a pszichéből. A konstruktív felhasználás csakis akkor lehetséges, ha a plútói erőt önmagunkra irányítjuk és az énünk felett hatalmaskodunk vele — ez esetben a fény felé vezet, jungiánus értelemben pedig a Selbsthez. Ha másokra irányítjuk és énünk hatalmának gyarapodására használjuk fel, akkor kegyetlenül visszacsapódik ránk — ekkor azonban már valóságos „radioaktív” hatással bír, és pusztít.
Az, hogy a emberi psziché plútói tartalma kollektív viszonylatban még ma is mennyire torz, bomlasztó és pusztító módon manifesztálódik, csakis annyit jelez, hogy egyéni szinten még nem sikerült elkezdenünk tudatosabban és felelősségteljesebben bánni hatalmi komplexusunkkal. Mivel kollektív szinten kizárólag az tud megtörténni, ami az egyén szintjén is zajlik, így nem szabad túlzottan elcsodálkoznunk a jelenkorunk valóságát meghatározó rejtett háttérhatalmi törekvéseken, propaganda-áradaton, tömegmanipuláción, tömegkontrollon, kollektív megfélemlítésen és zsaroláson. Miközben egyre köztudottabbá válik a tény, hogy a világhatalom a látszat ellenére nem humánus emberek és filantróp vállalatok, hanem báránybőrbe bújt farkasok és nagy álcázó mesterek kezében összpontosul, az ember most talán mindennél fogékonyabb arra, hogy olyanokra kenje rá saját „plútói” hitványságát, akik azt nála még szélesebb skálán és kollektívabb viszonylatokban követik el. Már pedig soha semmi nem fog változni mindaddig, amíg nem kerül visszavonásra ez a projekció, és az egyén nem kezdi el önmagában is felismerni ezeket a „hitványságokat”. Jung következő, az első világháború során (1916 decemberében) írt mondatai így sajnos még ma is félelmetesen relevánsak, és egyben rendkívül alkalmasak arra, hogy gondolatébresztőként velük zárjuk le a Plútóról való értekezésünket...
„A most folyó háborút kísérő pszichológiai jelenségek — mindenekelőtt az általános ítélőképesség hihetetlen elvakultsága, a kölcsönös rágalmazási hadjárat, az elképzelhetetlen pusztítási düh, a hazudozás gáttalan árja, s az ember képtelensége arra, hogy a véres démont megállítsa útjában — mindennél alkalmasabbak, hogy a rendezett tudatvilág alatt nyugtalan szunnyadó kaotikus tudattalant a gondolkodó ember számára szembeszökővé tegyék. Ez a háború kegyetlenül megmutatta minden kultúrembernek, hogy alapjában véve még barbár, s egyszersmind azt is, hogy milyen kegyetlen fenyítés vár rá, ha még egyszer eszébe jutna saját rossz tulajdonságaiért szomszédját tenni felelőssé. Mert az egyes ember pszichológiája azonos a népek lélektanával. Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, s amíg az egyes ember megteszi, meg fogja tenni az egész nemzet is. Csak az egyes emberek beállítottságváltozása lehet a kezdete a népek lelki átalakulásának. Az emberiség nagy problémáit sohasem általános törvények, hanem mindig az egyes ember beállítottságának megújhodása oldotta meg. Ha volt idő, amikor az önmagunkon való elmélkedés volt a szükséges és egyedül helyes út, akkor mai, szerencsétlen korszakunk feltétlenül az. Aki azonban önmaga felett elmélkedik, beleütközik annak a tudattalannak a korlátaiba, amely éppen azt tartalmazza, amit a legszükségesebb lenne tudnunk.” (33)
Hivatkozások és jegyzetek:
(1) Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 19.
(2) Idem, 19-20.
(3) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 190.
(4) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 20-21.
(5) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 191-192.
(6) Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 22.
(7) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 193.
(8) Idem, 192-193.
(9) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 84-86.
(10) Idem, 194.
(11) Idem, 196.
(12) Idem, 195-196.
(13) Idem, 197.
(14) Dosztojevszkij, Mihajlovics Fjodor: A Karamazov testvérek, 1. kötet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991. 56.
(15) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 199.
(16) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 199.
(17) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 200.
(18) Idem.
(19) Idem.
(20) Idézi Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 201.
(21) Mann, Thomas: A varázshegy. Gabo Kiadó, Budapest, 1974. 713-714.
(22) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 189-190.
(23) Idem, 188.
(24) Idem, 189.
(25) Jung, C.G.: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 156.
(26) Idem.
(27) Idem, 154.
(28) Idem.
(29) Idem, 155.
(30) Hamaker-Zondag, Karen M.: Psyche en astrologisch symbool. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1978. 202.
(31) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 105.
(32) Idem.
(33) Jung, C.G.: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 8.