top of page
  • Kristóf Csörnyei

IV. A psziché szerkezetének tükrei: a házak — 1. rész: lélektani alapfogalmak

Frissítve: 2022. ápr. 1.


Elérkeztünk végre oda, hogy lényegretörően áttekintsük a jungi pszichológia személyiségmodelljét, és összekössük azt a születési horoszkóp házrendszerével. Hamaker-Zondag már 1978-ban írt első könyvében (Psyche en astrologisch symbool) szemléltette a teljesség igényével, hogyan egyeztethető össze maradéktalanul a horoszkóp házszerkezete a jungiánus szemlélet szerinti pszichés struktúrával. A következőkben így Jung és Jacobi mellett sokat fogok hivatkozni az általa lefektetett úttörő asztrológiai elméletekre is, melyek az első perctől fogva lenyűgöztek, és további kutatómunkára sarkalltak. Elsőként a psziché felépítésének jungi szemléletét és az azzal kapcsolatos fogalmakat vizsgáljuk meg lényegre törően (1. rész); majd az asztrológiai házak jelentéstartalmáról következik egy rövid áttekintés (2. rész); végül pedig a kettőt szintézisbe helyezve a jungi mélylélektan szimbolikája alapján tekintjük át elemenként a házak rendszerét (3. rész).


Azoknak, akik még egyáltalán nem jártasak az asztrológiában, szeretném a „lelkére kötni”, hogy a születési horoszkóp a földi életfordulóra kapott egyéni, egyszeri és megismételhetetlen pszichés energiamátrixunkat jelképezi egy összetett szimbólumrendszer formájában. Minden, ami pszichés létezésünk részét képezi, „képviseltetve” van a születési horoszkópban egy adott szimbólum, illetve annak más szimbólumokkal való összetett kapcsolata által. Az állatövi jegyek, a planéták, a házak és a fényszögek egyaránt szimbólumok, melyek tartalmát sohasem lehet teljes mértékben ésszerűen megmagyarázni. Az efféle szimbólumok „mögötti” tartalom Jung szavaival élve ugyanis „a valóságnak abból az alig észrevehető világok közti mezsgyéjéből ered, amit csak és kizárólag szimbólummal lehet megfelelőképp kifejezni” (1) — Jacobi pedig hozzáteszi, hogy míg az allegória valaminek a jele (tehát egy ismert tartalom szinonim kifejeződése), addig a szimbólum „mindig további utalást is tartalmaz valamire, ami a nyelvben, vagyis racionális eszközzel kifejezhetetlen.” (2) Ennek ellenére természetesen érdemes, sőt ajánlatos foglalkozni szimbólumok „racionalizálásával”, mindössze arra kell figyelnünk, hogy végig észben tartsuk a szavak, fogalmak és teóriák általi korlátokat.


Ha nagyon lényegre törőek akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy a születési horoszkópban ábrázolt planéták szimbolizálják azt, hogy milyen örökérvényű archetípusok nyilvánulnak meg bennünk; az állatövi jegyek, melyekben a planéták állnak, megmutatják, hogy azok az archetípusok hogyan, vagyis milyen tulajdonságok formájában jutnak kifejeződésre (bennünk ill. általunk); a fényszögek a bennünk munkálkodó archetípusok közötti viszony jellegét és energetikai intenzitását mutatják meg; a házak pedig azt, hogy mely körülményeken keresztül és milyen életterületeken fognak manifesztálódni azok. Az utóbbival kapcsolatban különösen fontos kihangsúlyozni, hogy ez a „manifesztálódás” nem kauzális (ok-okozati), hanem egy szinkron, vagyis egyidejűleg fellépő folyamat eredménye, amely a kivetítés elvén alapszik. A planéták által szimbolizált archetipikus pszichés „erőket” ugyanis mi magunk vetítjük rá öntudatlanul a házak által jelképezett külső életkörülményekre, illetve belső pszichés folyamatokra. Erich Carl Kühr német asztrológus a következőképpen fogalmazott erről:

„Minden emberben olyan erők tevékenyek, amelyek megfelelnek a kozmikus erőknek. Nem egy adott égitest munkálkodik közvetlenül bennünk vagy körülöttünk, hanem az az emberben rejlő erő, melyet az az égitest jelképez. Kapacitásunk szétforgácsolásáért például nem az égen látható Mars felel, hanem a vele megegyező pszichés erő késztet minket cselekvésre oly módon, hogy azzal könnyen szétforgácsoljuk az energiánkat. Így Schiller, aki azzal a kijelentésével próbálta megcáfolni az asztrológiát, hogy „mindenki a saját természetében hordozza sorsának csillagképét”, valójában csak az asztrológia tanának pszichológiai felfogását fogalmazta meg.” (3)

Sosem szabad tehát elfelejtenünk, hogy az asztrológia nem azért „működik”, mert a ránk hatással lévő külső faktorokat ábrázolja, hanem azért, mert páratlan képet fest minden belülről kifele működő pszichés késztetésről, hajlamról és képességről. Ha valakinek például a 6. házban áll a Vénusz születési horoszkópban, az lélektanilag annyit tesz, hogy a szülött nagymértékben vetít ki (belülről kifelé) a Vénusz által szimbolizált archetípusos mintákból a 6. házzal kapcsolatos életterületekre ill. lélektani folyamatokra, aminek eredményeként egyéni „valósága” minden 6. házzal kapcsolatos témát illetően a Vénusz által szimbolizált őskép-mintákkal vegyülve manifesztálódik, más szóval vénuszi „színezetet” kap. Ennek egyéni megnyilvánulási formái kimeríthetetlenek, és ami még fontosabb, hogy azok egyszerre is megmutatkozhatnak az adott egyén szubjektív valóságának minden 6. házzal kapcsolatos területén — „belső” és „külső” értelemben egyaránt. Így elképzelhető, hogy a következő lehetséges manifesztációk közül többé-kevésbé mindegyik igaz lesz rá: a szülött művészettel, lakberendezéssel, forma-, divat- vagy dizájntervezéssel vagy éppen cukrászattal foglalkozik (még ha csak hobbi szinten is); munkakapcsolataiban mindig próbál egyetértést, harmóniát vagy kellemes hangulatot teremteni; munkatársaival és ügyfeleivel szemben kedves, alkalmazkodó és előzékeny; szívesen és gyakran lép fel békítő szerepben alkalmazottként; értékeli, ha esztétikus és minőségi munkaeszközökkel, vagy egy stílusosan és kifinomultan berendezett irodában dolgozhat; önkritikája nem a legnagyobb, mivel hajlamos lehet túl elnéző, lágyszívű és joviális „lencsén” keresztül vizsgálni és elemezni önmagát; étkezési szokásait tekintve fontos lehet számára a kiegyensúlyozottság és mértéktartás, de gyengéi lehetnek az édességek és a sütemények... Ha az olvasó még nem jártas az asztrológia sokrétű szimbólumrendszerében, első hallásra rendkívül furcsának tűnhet, hogy a fenti példák hogyan lehetnek akár mind a megnyilvánulásai annak, hogy a születési horoszkóp 6. házában áll a Vénusz. Remélem, hogy ennek miértje számukra is sokkal érthetőbbé válik a IV. és az V. fejezet elolvasása után.


Mivel most csak tömören fogjuk áttekinteni a psziché szerkezeti felépítését a jungiánus pszichológia szemlélete alapján, így azoknak, akik komplexebb betekintést óhajtanak ezzel kapcsolatban, ismét a figyelmébe ajánlanám Jolanda Jacobi C. G. Jung pszichológiája c. könyvét — az alábbi elméleti fogalmak ott összetettebben, és Jung szó szerint idézett magyarázataival kerülnek kifejtésre. A következőkben én azért nem fogom minden esetben szó szerint idézni Jungot, mert brilliáns megfogalmazásai sok esetben sajnos túl összetettek és elvontak ahhoz, hogy az alapokat ismertessük általuk azok számára, akik még csak most ismerkednek a jungi pszichológiával. Tudatos döntésből így most sokkal inkább fogok arra törekedni, hogy a lehető legközérthetőbben magyarázzak el elméleteket és koncepciókat, mintsem arra, hogy maradéktalanul hű legyek Jung eredeti megfogalmazásaihoz.


Megpróbáltam továbbá egyetlen ábrába sűríteni — Jacobi és Hamaker-Zondag illusztrációit ötvözve — a legfontosabb fogalmakat a psziché felépítése és az azon belüli strukturális kölcsönhatások kapcsán, mely ábrát elsődleges fogódzóként fogunk használni a továbbiakban. Az efféle ábra (Jacobi szavaival élve) persze „csupán egy eszköz, amely az elmélet megértését hivatott segíteni”, így hozzá csatlakozva én is szeretném figyelmeztetni az olvasókat arra, hogy ezeket az ábrákat nehogy szó szerint értelmezzék, és nehogy „többet lássanak bennük, mint egy félig sikerült kísérletet arra, hogy a pszichés tartományon belüli igen összetett és elvont funkcionális kapcsolatokat leegyszerűsített módon, a látást segítségül híva” tegyük érthetőbbé. (4)


C.G. Jung, Carl Gustav Jung, jungi pszichológia, asztrológia, jungiánus asztrológia, tudat, kollektív tudat, kollektív tudattalan, személyes tudattalan, árnyék, perszóna, én, anima, animusz, komplexus, archetípus.
8. ábra: A psziché felépítése a jungi pszichológia szemlélete alapján.


1. A kollektív tudattalan és az archetípus

Mint azt már korábban említettük, a psziché két fő részre bonthatjuk: egy tudatos és egy tudattalan részre. A tudattalan rész aztán ismét két külön részre bontható: a személyes és a kollektív tudattalanra. Mint azt a név már sejteti, mindannyiunk személyes tudattalana teljesen egyéni módon épül fel a kollektív tudattalan egyetemleges tartalmából. A kollektív tudattalan legmélyebb rétegeiben „szunnyad” mindaz az emberi léttel kapcsolatos univerzális tapasztalat, tanulság és tudás, melyet őseink az elmúlt évezredek során átéltek ill. elsajátítottak. Születésünkkor egyfelől mindannyian „hozzáférést” kapunk ezekhez, másfelől pedig egy lehetőséget, hogy egyéni életünkkel tovább gazdagítsuk ezt a kollektív „kincstárat”.

Ezek az emberi élettel kapcsolatos örökérvényű tartalmak azonban nem csak úgy „szétszórva” vannak jelen a kollektív tudattalanban, hanem témájuk alapján csomópontok köré vannak szerveződve, mely csomópontokat a jungi pszichológia archetípusoknak nevez. Mint ahogy a mágnesrúd körüli erőtér szabályos sorokba rendezi maga körül a vasreszeléket a papíron, úgy rendezik maguk köré az archetípusok a kollektív tudattalan összes, létezéssel kapcsolatos, örökérvényű tartalmát. Minden, ami egymással tartalmi alapon „rezonál”, ugyanazon archetípus köré szerveződik a kollektív tudattalanban — így nincs olyan téma, jelenség vagy objektum, amely ne tartozna valamelyik archetípushoz. Az archetípust így akár centralizált ősi tudásnak, szellemi örökségnek vagy az élet legalapvetőbb építőkövének is nevezhetjük, amely a pszichében azonnal „működésbe lép”, amint egy témájához kapcsolódó szituációban találjuk magunkat. Mint azt azonban a 8. ábrán is látjuk, aktivizálódása (jungi szóhasználattal: konstellációja) esetén az archetípus lentről felfelé „halad” a pszichében, és a tudat felé tartó „útján” óhatatlanul érintkezik a tudattalan további, egyre személyesebbé váló „rétegeivel”. A kollektív tudattalan személytelen archetípusai az esetek túlnyomó részében így végül személyes vonatkozású képek, víziók, álmok, érzések, gondolatok stb. formájában „érnek fel” a tudatunkba.

Egyszerűbben fogalmazva az archetípus kifejeződése egyedi, míg tartalma univerzális — hiszen tudattalanunk „legalsó”, kollektív szintjén mindannyiunk esetében pontosan ugyanaz rejlik. A kollektív tudattalan eme „legalsó” szintje képezi minden pszichés élet forrását — ezért is nevezte el Jung központi energiának. A kollektív tudattalan további „rétegei” — lentről felfelé, a személyes tudattalan irányába haladva — az emberi evolúciónak megfelelően rangsorolódnak, így mielőtt egy archetípus elérné a személyes tudattalan tartományát, még a kollektív tudattalanban „vegyül” állati és primitív emberi őseink, népcsoportunk, nemzetünk, törzsünk, végül pedig családunk generációinak ezeréves élettapasztalatával és lelki hagyatékával. A jungi lélektani szerint egyéni jelenünk tehát folyamatos kölcsönhatásban áll őseink kollektív múltjával, egyúttal pedig utódaink kollektív jövőjével.

Az, hogy a kollektív tudattalanból létenergiát biztosító archetípusok mindannyiunk esetében ugyanazok, értelemszerűen azt is jelenti, hogy minden emberi (élet)történet illusztrálható univerzális módon, vagyis az archetípusok tartalmát kifejező szimbólumok által — ennek fényében pedig minden mítosz, legenda, krónika, mese, népmese, regény, színdarab és film ugyanazokat az univerzális, archetipikus témákat dolgozza fel a maga egyéni módján. Egy bizonyos archetípus „hatásköre” alá tartozik ugyanis élet és halál, férfi és nő, szülő és gyermek, tanító és tanítvány, szeretet és gyűlölet, öröm és bánat, bőség és ínség, remény és csüggedés, háború és béke, igazság és hazugság, kegyetlenség és könyörületesség, győzelem és veszteség, vagy éppen ellenség és támogató. Mint ahogy azt Von Franz is szemléltette az Archetípusos minták a mesében c. könyvében, nincs olyan kor és kultúra, melynek történeteit ne lehetne visszavezetni ilyen és ehhez hasonló egyetemleges és örökérvényű archetipikus tartalmakig. Az már a kollektív és a személyes tudattalan „rétegeltségének” az eredménye, hogy az univerzális történetek ill. tanulságok — mint pl. a nép lázadása a zsarnok ellen, vagy az örök ifjúság végzetes hajhászása — minden korban és kultúrában, minden szerző tolla által más-más „köntösbe” vannak bújtatva. Nem véletlen tehát, hogy olyan kiemelkedő szerepe van a mesének (a szó legtágabb értelmében) a jungiánus terápiában, hiszen olykor csakis a mese különféle válfajainak segítségével látjuk meg csak igazán, hogy problémáinkban és küzdelmeinkben örökérvényű emberi tematikák nyilvánulnak meg, és hogy nem vagyunk egyedül a létezés terhének cipelésében. Ezért tud például „terapeutikus” hatással lenni ránk olykor egy regény vagy egy film — különösen akkor, amikor már túlságosan meggyőztük magunkat arról, hogy egy adott létproblémánk mennyire „egyedi” (értsd: egyedien reménytelen). Egy archetipikus történet ilyenkor kiváltképp segíthet minket abban, hogy összeköttetésbe kerüljünk a kollektív tudattalan örökérvényű, univerzális tartalmaival, melyek oly sok „egyéni” probléma megértésében és megoldásában segíthetnek.

Megjegyezném még, hogy amikor az imént egy történet lehetséges archetipikus tematikáit soroltam fel, okkal alkalmaztam ellentétpárokat. Mivel életünk egy polaritáson alapuló dimenzióban zajlik — melyben a tudatosodás és az azzal összefüggő lélekfejlődés céljából mindennek van egy ellentétpárja —, így nyilvánvaló, hogy ez a polaritás már az emberi létezés forrását jelentő archetípusok szintjén is jelen kell, hogy legyen. Mivel a psziché működéséhez az archetípusok szolgáltatják az életenergiát, így nem csoda, hogy a belőlük életre kelt pszichés folyamatok is poláris jelleggel működnek: beszélünk tudatról és tudattalanról, énről és árnyékról, perszónáról és belső lelki reprezentánsról (animáról vagy animusról), regresszióról és progresszióról, introverzióról és extraverzióról, introjekcióról és projekcióról, intuícióról és érzékelésről, gondolkodásról és érzésről. Ezek közül természetesen egyik sem valódi „ellentétpár” — hiszen nem egymás „ellen” vannak, hanem a lélek egységére törekedve komplementer (egymást kiegészítő) és kompenzatorikus (egymást kiegyenlítő) jelleggel viszonyulnak egymáshoz. Ne feledjük, hogy az emberi létformában kizárólag a polaritáson keresztül nyilvánulhat meg számunkra az egység — így értelemszerű, hogy az emberi psziché legmagasabb szinten megnyilvánuló totalitását, a Selbstet is megannyi poláris, egymáshoz komplementer és kompenzatorikus módon viszonyuló faktor ill. folyamat alkotja (lsd. 7. pont).


2. A személyes tudattalan és a komplexus

A személyes tudattalan „tartományában” archetipikus eredetű, elfelejtett és elfojtott pszichés tartalmak vannak jelen komplexusok formájában, melyek kisebb-nagyobb mértékben kivonták magukat a tudat ellenőrzése alól, és viszonylagos „autonómiára” tettek szert a tudattalanban. Mivel a létezésünk alapját jelentő archetípusok csakis komplexusok által tudnak megnyilvánulni, maga a „komplexus” szó önmagában még nem utal pszichés zavarra a jungi pszichológiában — nem is tudnánk létezni nélkülük, hiszen energetikai csomópontokként ők maguk felelnek a pszichés dinamizmusért. A komplexus önmagában véve tehát se nem „jó”, se nem „rossz” — vagy más szóval élve: legalább annyira segíthetik a pszichés fejlődést és a lelki kiteljesedést, mint amennyire hátráltathatják azt. Hamaker-Zondag szavaival élve használhatjuk mi őket, de ők ugyanúgy használhatnak minket — minden azon múlik, hogy milyen mértékben vannak tudatosítva, és mennyire vagyunk képesek az én által irányítani az erejüket.

Most vizsgáljuk meg lényegre törően, hogyan épül fel egy komplexus. A 8. ábrán nyilakkal igyekeztem szemléltetni, hogy egy komplexus „magját” mindig egy archetípus alkotja — e köré az archetipikus mag köré csakis olyan pszichés tartalmak tudnak centralizálódni, melyek tematikailag szorosan összefüggenek az archetípussal. Az archetípusos mag aztán egy elektromos mezőhöz hasonlóan kollektív és személyes forrásból származó elfelejtett és/vagy elfojtott tartalmakat „rendez” maga köré, melyek kvázi gyűrűkként ölelik körbe azt. Rögtön a „mag” körüli gyűrűben mindig kollektív tartalmak összpontosulnak az archetípussal kapcsolatban: itt találjuk azt, ami őseink történelmével ill. árnyékával kapcsolatos, és ami közösségi szinten (nemzetként, törzsként, csoportként) lett elfojtva és a tudattalanba „száműzve”. Itt „lappanganak” például a háború, elnyomás, járvány, válság, éhínség vagy természeti katasztrófa okozta nemzeti traumák emlékei is, melyek óhatatlanul tovább élnek a nemzet sarjadékának tudattalanjában. A második gyűrű a család sok-sok generációjának árnyékát tartalmazza az adott archetípussal kapcsolatban: ezek többnyire generációkon átívelő, ismétlődő érzelmi elfojtásokkal, traumákkal, megoldatlan problémákkal vagy eltitkolt ügyletekkel kapcsolatosak, de ugyanígy közük lehet generációk óta kibontakoztatásra váró, rejtett vagy titkolt tehetségekhez is — individuumként ezzel a réteggel is óhatatlanul „dolgunk van” a pszichés teljesség felé vezető úton. A komplexus magjának legkülső rétegében végül pedig az archetípussal kapcsolatos egyéni tudattalan tartalmak és rejtett tehetségek koncentrálódnak.

Jól jegyezzük meg, hogy egy komplexus sosem a tartalma miatt válik destruktívvá. Mint azt már említettem, bármilyen archetipikus tartalom alkotja is egy komplexus „magját”, az épp annyira segítheti, mint akadályozhatja az individuációt. Az, hogy egy komplexus mennyire válik ártalmassá, az annak a függvénye, hogy mennyi pszichés energia van „lekötve” benne. Ne feledjük, hogy a jungi pszichológiában zárt energetikai rendszernek tekintjük a pszichét — így ha valamelyik részében túl nagy energiatöbblet halmozódik fel, az az energia automatikusan hiányzik valahonnan. Márpedig egy komplexus elképesztő mennyiségű pszichés energiát képes „megkötni”, ha a vele kapcsolatos érzelmeket folyamatosan elfojtjuk. Ezzel nem csak ahhoz járulunk hozzá, hogy a komplexus még inkább kivonhatja magát a tudat (egészen pontosan az én) ellenőrzése alól, hanem ahhoz is, hogy a komplexus-mag körüli legkülső, személyes „gyűrű” állandóan csak gyarapodjon, és még több pszichés energiát vonjon el a tudatból a személyes tudattalan javára. Ha azonban az én számára hosszútávon egyre kevesebb pszichés energia áll rendelkezésére ahhoz, hogy tudattalan tartalmakat rendszerezzen, integráljon és asszimiláljon — valamint hogy ezeknek megfelelően tudatos döntéseket hozzon —, akkor a komplexus egy idő után teljesen „ráerőszakolhatja” magát a tudatra neurózis vagy pszichózis formájában. Ez pedig azért lehet rendkívül kártékony és pusztító, mert ilyenkor már nem csak a külső gyűrű — vagyis az egyénileg elfojtott tartalmak —, hanem családi és a kollektív árnyékkal kapcsolatos „gyűrűk” tartalmai is szabadon törhetnek fel a tudatba anélkül, hogy az én bármit is kezdhetne velük. Ez esetben már megjósolhatatlan érzelmi reakciókkal kell számolnunk, amelyek teljes mértékben szabotálhatják a tudatos szándékot, és szó szerint bármire „rávehetik” az adott egyén — aki ekkor már csak az általa életre keltett személyes és a kollektív tudattalan „bábfigurája”.

Az a komplexus viszont, amelyet az én már javarészt tudatosított, már nem tud zavart okozni azáltal, hogy túl sok pszichés energiát köt meg. Épp ellenkezőleg, ezek a komplexusok rendkívül pozitív érzelmeket válthatnak ki bennünk, flow-élmények, szenvedélyek és hobbik forrásaivá válhatnak, mindenekelőtt pedig kitartást és motivációt kölcsönözhetnek a tudatos akaratnak, amelyből bármikor meríthetünk. Mennyivel máshogy fest mindez, mint a komplexusok olyan negatív megnyilvánulásai, mint a kínzó negatív érzelmek és gondolatok, a visszatérő rémálmok, a tudattalan elvárások, a kényszercselekvések vagy a projekciók... Ám mégis, legtöbbször csak az utóbbi, „negatív” manifesztáció megtapasztalása révén jöhet létre az eredményes tudatosodási folyamat a komplexusainkat illetően, amely elvezet a velük kapcsolatos kontrollhoz és a pozitívabb megéléshez. Mint azt sokan már saját bőrünkön is megtapasztaltuk, nincs fény árnyék nélkül, növekedés megpróbáltatás nélkül, sem katarzis gyötrelem nélkül — ezzel analóg módon pedig az olyan egyén sem lesz képes kamatoztatni komplexusainak segítő és oltalamazó hatásait, amelyik még nem mert szembenézni annak negatív aspektusaival, és tudatosan felvállalni őket saját maga előtt. Ez jelenti ugyanis az individuációs folyamatban elengedhetetlen árnyékmunka alapját.


Komplexus, kép és projekció

Hogy még véletlenül se beszéljünk „rébuszukban”, nézzünk egy konkrét példát az előzőekre, és tételezzük fel, hogy valakinek az önállóság, önérvényesítés, függetlenség, asszertivitás, törekvés és tetterő (Mars) archetípusával kapcsolatban alakult ki egy elég heveny komplexusa. Jelen esetben ez nyilvánuljon meg abban, hogy noha rendkívüli szükséglet, szándék ill. affinitás fűzi őt ezekhez a témákhoz, már egészen kisgyermekkora óta elfojtja őket, és önmagától idegen tulajdonságokként tekint rájuk. Az, hogy ez most a neveltetés vagy a környezeti hatások miatt alakult-e így az egyénben, egyelőre legyen lényegtelen, de hamarosan visszatérünk még erre a szempontra is. Ez a komplexus egyéni pszichés faktoroktól függően számtalan módon megnyilvánulhat, ám akárhogy is jelenik meg, egy dologban biztosak lehetünk: sok esetben a környezetből származó képek fogják aktivizálni, és szintén képi formában fog a tudatba törni érzelmek kíséretében — a komplexus és a kép tehát kéz a kézben járnak. De nehogy szó szerint értsük a „kép” fogalmát: átvitt értelemben egy személy, tárgy, cselekedet, szituáció, hangszín, beszédmód, temperamentum, öltözködési stílus, szó, monológ, dialógus, történet, film, dal vagy akár egy vers is minősülhet képnek, amely működésbe léptet egy komplexust. Mindaddig, amíg az én még nem integrálta és tanulta meg „kezelni” a szóban forgó komplexust, addig a következő szabály van érvényben: minél szorosabb kapcsolat áll fenn egy „külső” kép és egy (elfojtott) komplexus archetipikus tartalma között, reakcióként annál nagyobb intenzitással törhetnek a tudatba „belső” képek, és azzal összefüggő (negatív vagy pozitív) érzelmek.

Induljunk ki tehát most abból, hogy ez az illető, akinek a „Mars” archetípusával kapcsolatban van komplexusa, még nem tudatosította ezt magában, és életének számos területén manifesztálódnak annak tünetei. Mivel árnyéka telis-tele van „marsikus” tulajdonságokkal, így értelemszerűen fokozott érzelmi fogékonyságot fog mutatni minden olyan kép iránt, amelyben azok látványosan megjelennek. Rendkívül lenyűgözheti és magával ragadhatja például egy olyan tematikájú film, amelyben az elnyomott, félénk főhős úgy dönt, hogy bátran szembeszáll mindenkivel, aki őt alábecsüli vagy elnyomja, végül pedig belső erőre és kitartásra lelve diadalmaskodik a többiek felett. Egy ilyen archetípusos történet szinte bármely köntösbe bújtatva apellálhat számára. De akár megszállottan rajonghat is egy sportolóért vagy egy előadóművészért, aki magabiztosan ki mer állni az egész világ elé, és mentegetőzések nélkül önmagát adja a nagyközönségek, kamerák tucatjai előtt. Ennek képe rendkívül nagy horderejű lehet, hiszen „rezonál” a komplexus tartalmával, és azonnali érzelmeket generál (csodálat, rajongás, irigység, szégyen, bánat, önsajnálat stb.), még ha ez benne nem is feltétlenül tudatosul.

Ezzel el is érkeztünk a komplexus leggyakoribb aktív megnyilvánulási formájához, a projekció-mechanizmushoz. Tételezzük fel, hogy a vállalatnál, ahol dolgozik, felvesznek csapatába egy új munkatársat, aki már szimpla megjelenésével is csak úgy „sugározza” magából az önbizalmat, az önállóságot és az aktív cselekvőerőt — ezzel pedig már néhány hét után sikerül kivívnia azt a dominanciát és autonómiát, melyet illetőnknek még évek után sem sikerült. Önismeret és pszichológiai fejlettség hiányában ez az új munkatárs tökéletes alany lehet arra, hogy tudattalanul rávetítse árnyékának minden „marsikusságát”, és hogy a munkatárs képe által lépjen kapcsolatba saját személyiségének elfojtott részével. Érzelmi vonatkozást tekintve ez indukálhat utálatot, irigységet vagy dühöt: ez esetben már az első naptól kezdve ki nem állhatja őt; az öltözködési stílusától kezdve a kiállásán át egészen a beszédmodoráig mindent megvet vele kapcsolatban; azonnal feldühíti, ahogy a reggelente belép, és magára vonja az összes figyelmet; és minden nap azt kívánja, hogy bárcsak szedné a sátorfáját. Ezt nevezzük a projekció negatív formájának: saját árnyékunk képe — amit egy másik, arra alkalmas emberre vetítettünk — ilyenkor negatív érzelmekkel „árasztja el” a tudatot, és önismeret híján ekkor könnyen hisszük azt, hogy ezért szimplán a másik személy „felelős”, hiszen ő váltotta ki bennünk mindezt.

A projekció pozitív formája esetén azonban pont, hogy a kritika nélküli rokonszenv, ámulat, csodálat, bálványozás vagy istenítés figyelhető meg, ami gyakran a közel kerülés és a barátkozás igényével társul. Illetőnk ez esetben automatikusan lealacsonyítja magát az új munkatárssal szemben, és szinte bármit kész megtenni neki, hogy kivívja szimpátiáját, elfogadását és megbecsülését. Ellenség helyett azonban most hiába „csatlós”, lélektani szempontból ugyanaz a projekciós folyamat megy végbe. Ez alól pedig még a kivetítés „legvarázslatosabb” fajtája, a szerelembe esés sem kivétel. A marsikus komplexussal rendelkező egyén ugyanis akár fülig szerelembe is eshet az önbizalmas, asszertív és mindig cselekvőkész új munkatárssal, melynek során tudatszűkületi állapotba kerül a következő „tünetekkel”: éjjel-nappal sóvárog utána, ellenállhatatlan testi vágyat érez iránta, megállás nélkül csak vele akar lenni, vagy mindent elfogad és istenít, amit tesz vagy mond.

Akármilyen illúzióromboló is, mindig egy tudatosítatlan komplexus áll annak hátterében, ha túlzottan intenzív és/vagy ingatag érzelmekkel viseltetünk egy másik személy iránt (és itt most nem a mély, stabil szeretetre gondolok). Azok az emberek, akikre alig vagy egyáltalán nem projektálunk saját tudattalanunkból, még toporzékolva sem lesznek képesek úgy felkavarni érzelmi világunkat, mint azok, akikre igen — nekik viszont olykor elég csak a „kisujjukat” mozdítaniuk hozzá. A kiváltott érzelem lehet intenzíven negatív — mint az elkeseredettség, sértettség, elhagyatottság, megvetettség, kikiközösítettség, megaláztatás, irigység, féltékenység, harag, felháborodás, gyűlölet vagy bosszú —, de lehet intenzíven pozitív is: mint a csodálat, áhítat, rajongás, ragaszkodás, bálványozás, idealizálás, istenítés, hódolat, alázat, sóvárgás, epekedés, vágyódás, vonzódás, imádat vagy szerelem. Így voltaképpen illetőnk esetében is teljesen „mindegy”, hogy utálatban, rajongásban vagy szerelemben nyilvánul-e meg a marsikus tulajdonságok tudattalan kivetítése az új munkatársra, hiszen mindegyik esetben ugyanahhoz a komplexushoz fogunk visszatalálni a kivetítés „forrásának” vizsgálatakor.

A külső képeken és a velük kapcsolatos projekciókon kívül természetesen belső képek formájában is kifejeződésre kerülhet ez a komplexus illetőnk esetében. Rendszeresen törhetnek tudatába például „marsikus” témákat tartalmazó képek éjszakai álmok, elmerengések, fantáziálgatások vagy aktív imagináció során. A következő belső képek egytől egyig jelzésértékűek lehetnek egy „marsikus” komplexussal kapcsolatban: piros és vörös szín; hegyes és éles tárgy; kaktusz, csalán; chili, bors, fokhagyma; vas, kén; tűz, égés, forróság, füst; vulkán, láva; vad, vadászat, hajsza; harc, harcművészet, verseny, mérkőzés, csatatér; kard, kés, buzogány, lándzsa; sporteszköz, sportkocsi, edző; fej, koponya, izom; gyulladás, láz, seb, vér stb. Minél élesebben jelentkeznek álmaiban és képzelgéseiben ezek a motívumok, annál biztosabb lehet abban, hogy tudattalana „jelezni” szeretne valamit a tudat felé ezzel a komplexussal kapcsolatban. Természetesen ugyanolyan jelentőséggel bír, ha ezek a motívumok külső események hatására „törnek be” a tudatba (pl. rendszeresen elvágja az ujját, megégeti magát vagy megcsípi valami); testi szinten manifesztálódnak (pl. nagyon csípős ételeket kíván; gyakoriak nála a gyulladások, a fejfájás vagy az orrvérzés); vagy kényszercselekvések formájában nyilvánulnak meg (pl. pirománia vagy sportfüggőség).

Visszatérve az illetőnkre, ha hosszútávon nem hajlandó dolgozni magán, és elmulaszt minden lehetőséget arra, hogy fejlessze önismeretét és tudatosítsa magában a „Marssal” kapcsolatos elfojtásait, akkor egy idő után bizony megtörténhet az, hogy már a komplexusa fogja uralni őt. Ekkor teljesen megrekedhet negatív vagy pozitív projekcióinak világában, és a velük kapcsolatos érzelmi kilengésekben. Ez esetben idővel egy rendkívül instabil, szeszélyes, feszült, cinikus vagy épp lobbanékony neurotikus személlyel találhatjuk szemben magunkat, aki mások életét legalább annyira képes megnehezíteni, mint saját magáét. Ha viszont igenis hajlandó dolgozni magán, és kellő árnyékmunka által sikerül tudatosítania komplexusát és visszavonni projekcióit, akkor abszolút beköszönthet életébe egy olyan korszak, amelyben már tudatosan irányítja ezt a komplexust, és „hasznot” húz belőle további fejlődéséhez. A komplexus persze ettől még nem tűnik el, és érzelmeket is ugyanúgy generál még, ám az érzelmek forrását ekkor szinte már azonnal felismeri a tudat, és így nem tudnak rajta „eluralkodni”. Ha környezetében például valaki sikereket ér el olyan területeken vagy projekteken, melyen neki is ambíciói vannak, már képes azonnal beazonosítani, ha a komplexusából adódóan féltékenységet vagy irigységet érez az adott személy iránt. Most ahelyett, hogy ebből az érzelemből kiindulva megkísérelné őt kritizálni, lejáratni vagy lekicsinyelni, „regisztrálja” és tudatosan „elkülöníti” komplexusának érzelmi vonzatát, majd minden további nélkül gratulál neki, és tovább lép. Még ha belül némi időbe is telik neki személyes inspirációba fordítania a kezdeti féltékenységet, sikerülni fog neki, mert már nem megtévesztő projekciókra használja a komplexusban rejlő pszichés energiát, hanem arra, hogy ő is lerakjon valamit az „asztalra”, ami a személyes fejlődését szolgálja. Komplexusa így akár a rejtett képességeinek ill. a lappangó tehetségeinek felfedezéséhez is elvezetheti, melyek tudatos fejlesztése „kvantumugrást” eredményezhet individuációs folyamatában.


A komplexus eredete

Tisztázzunk még valamit, amire korábban már előreutaltam: mégpedig azt, hogy miért is alakul ki egy komplexus. Előrebocsátom, hogy ez egy rendkívül összetett téma, és nem adható rá egzakt válasz. Jung felfogása szerint gyakran áll egy trauma vagy bármilyen nagyobb horderejű érzelmi megrázkódtatás a hátterében (mely életünk közel- és régmúltjából egyaránt származhat), végső soron pedig azért alakul ki, mert képtelenek vagyunk teljesen elfogadni önmagunkat és megbékélni saját természetünk bizonyos aspektusaival (ami szükségszerűen azok elfojtásához vezet). (5) Ezért fogalmaz úgy Jacobi, hogy a komplexus oka leggyakrabban morális, és a freudi felfogással ellentétben nem szükségszerűen szexuális természetű konfliktus. (6)

Ha elmélyedünk Jung írásaiban, hamar konstatálhatjuk, hogy Jung Freuddal ellentétben elsősorban a komplexus tartalmát és működési elvét firtatta, nem pedig kialakulásának tudományosan definiálható ill. alátámasztható okát. Ez a jungi pszichológia elsődlegesen prospektív módszerének tudható be, ellentétben a freudi pszichológia elsődlegesen reduktív módszerével. „Freud elemző módon kezeli a problémát, feloldja a jelent a múltban, Jung szintetizálva, az aktuális helyzetből kiindulva építi fel a jövőt, aminek során megpróbálja a tudat és tudattalan, azaz a pszichés ellentétpárok közötti kapcsolatot helyreállítani annak érdekében, hogy a személyiséget olyan alapokkal lássa el, amelyre a tartós lélektani egyensúly felépíthető” — írja Jacobi. (7) Jung a következőképpen fogalmazott ezzel kapcsolatban:

„Bármely lélektani tény magyarázatakor szem előtt kell tartanunk, hogy minden, ami lélektani, két oldalról közelítendő meg, kauzális és finális szempontból. Szándékosan használom a finalitás kifejezést, mert szeretném elkerülni, hogy összetévesszük a célszerűség teológiai fogalmával. A finalitás kifejezés alatt a cél eléréséért velünk született törekvést értem. Célra törekvés helyett céltudatosságról is beszélhetnénk.” (8)

A Selbst avagy az Önvalónk tárgyalásánál (7. pont) fogunk kitérni arra, hogy mit is értünk lélektanilag ezalatt a „cél” alatt. Most azonban elsősorban arra szeretnék rávilágítani, hogy miért is nem kell feltétlenül ismernünk a komplexus kialakulásának pontos okát ahhoz, hogy „dolgozzunk” velük. Jung véleménye szerint ugyanis „nem az a fontos, hogy valaki újraélje a korábbi traumatikus érzelmeket, amelyek minden neurózis alapját alkotják, ahogy azt Freud véli, hanem az, hogy megélje a nehézségeket egy adott kapcsolatban, annak érdekében, hogy megérthesse őket” — írja Jacobi (9), aki itt „kapcsolat” alatt egyaránt érti az analízist végző terapeutát vagy bármilyen más harmadik személyt, akire egy komplexus kisebb-nagyobb mértékben kivetül.

Jung tehát kiváltképp fontosnak tartotta, hogy munkásságát ne azonosítsák Freud reduktív, elméleti módszerével. 1956. március 13-án a következőt írta egy Jacobihoz szóló levelében:

„Nagy érdeklődéssel olvastam esszéjét a „Psyche Festschrift”-ben. Nagyon jól bemutatja fogalmaimat, vagy inkább azokat az elnevezéseket, amelyeket empirikus tények kifejezésére használok. Nagyon gyakran beleütköztem azonban az „elmélet” és a „rendszer” kifejezésekbe. Freudnak van „elmélete” — nekem nem elméletem van, hanem leírom a tényeket. Nem teoretizálok a neurózis eredetével kapcsolatban, hanem arról írok, hogy mit találunk a neurózisban. Az álmokról sincs semmiféle elméletem, csak azt jelzem, hogy milyen módszert használok, és hogy az milyen lehetséges eredményekhez vezet. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert az emberek még mindig nem értik, hogy én tényeket nevezek meg, és hogy az általam használt fogalmak pusztán elnevezések, nem pedig filozófiai kifejezések.” (10)

A jungi pszichológia tehát mindenekelőtt a dialektikán alapul, amely a magyar értelmező szótár szerint az a gondolkodási módszer a filozófiában, „melynek alkalmazásával a különféle fogalmakban levő feltételezett belső ellentétek felismerése után, azok magasabb rendűnek tekintett egyesítése, feloldása útján halad előre a gondolkodó”. Pszichológiájának dialektikán alapuló jellegéről maga Jung a következőképpen fogalmazott:

„Ellentétben Freuddal és Adlerrel (…), nagyobb súlyt fektetek az álom konstruktív vagy szintetikus értelmezésére, felismerve azt a tényt, hogy a holnap gyakorlatilag fontosabb, mint a tegnap, és a honnan kevésbé lényeges, mint a hová. Bár figyelembe veszem az előtörténetet, az életben fontosabbnak tartom a megteremtendő jövőt, és meggyőződésem, hogy semmiféle múltidézés, a patogén (megbetegítő) reminiszcenciák mégoly erős újraélése sem szabadítja ki annyira az embert a múlt hatalmából, mint az új dolgok felépítése. Ugyanakkor jól tudom, hogy a múlt megismerése és a feledésbe merült fontos emlékek integrálása nélkül egyáltalán nem lehet bármi életképes újat teremteni.” (11)

Ezek alapján talán már mindenki számára érthető, miért nem születtek Jung tollából egzakt magyarázatok a komplexus kialakulását illetően. Így végképp el kell hagynunk a jungi pszichológia „hatáskörét”, ha azt a gyakran feltett kérdést kezdjük el firtatni, hogy a komplexusaink eleve velünk „születnek”-e, vagy hogy származhatnak-e előző életekből (ha feltételezzük a reinkarnációt). Egyéni elképzeléseimre és empirikus kutatásaimra alapozva — melyet az elmúlt évszázad parapszichológiai és ezoterikus irodalma nagymértékben megerősít — egyre inkább azon nézet felé hajlok, hogy komplexusaink igenis velünk született pszichés „entitások”, amelyek „összekapcsolnak” minket egyéni, családi és kollektív vonatkozású eredetünkkel, ezzel egyidejűleg pedig energiát szolgáltatnak a kozmikus céltudatosságunk kialakításához és a spirituális rendeltetésünk beteljesítéséhez.

Mint azt nemsokára látni fogjuk, komplexusainkat az asztrológiában a nyolcadik házhoz fogjuk sorolni, ahova az élet és a halál tematikája is tartozik — ez csak megerősíti Jung azon nézetét, hogy komplexusok nélkül egyáltalán is létezhetne pszichés élet. De mi van akkor, ha ez még azt is megerősíti, hogy a komplexus voltaképpen egy „energetikai kapu” életek között (személyes és kollektív értelemben egyaránt)? A komplexusok véleményem szerint ugyanis teljes mértékben a rezonancia törvénye alapján fejtik ki hatásukat élettapasztalainkra — más szóval csakis olyan traumákra, megrázkódtatásokra és érzelmi elfojtásokra vagyunk fogékonyak, melyek tematikájukban összefüggenek a már alapvetően velük született és bennünk rejlő komplexusok archetípusos magjával. Bert Hellinger munkássága és világhírűvé vált családállítás-módszere egyértelműen megmutatta, hogy családunk korábbi generációinak feldolgozatlan traumái és megoldatlan problematikái tovább élnek bennünk, és addig „kísérthetik” életünket, míg mi magunk fel nem oldozzuk őket. De nem csak a családállítás, hanem a regresszió-terápia egyre nagyobb sikeressége is alátámasztja azt, hogy semmiképp sem „tiszta lappal” születünk. Thorwald Dethlefsen Das Erlebnis der Wiedergeburt c. könyvében szó szerint dokumentálta regressziós terápiáit, melyek egyértelműen fényt vetnek arra a tényre, hogy bizonyos akuttá vált, zavart okozó komplexusok egy előző életből, sőt még gyakrabban előző életek sokaságából származnak, mely életekre akár évszázadokig visszamenőleg ugyanolyan tematikájú, más szóval ugyanazzal az archetípussal kapcsolatos érzelmi traumák nyomják rá a bélyegüket.

Mindezzel most nem azt szeretném firtatni, hogy „létezik”-e reinkarnáció, mindössze óvatosságra szeretnék inteni azzal kapcsolatban, hogy komplexusaink eredendő okát feltétlenül ebben az életben (és azon belül is a gyermekkorban) keressük, és hogy tényszerűen elkönyveljünk olyanokat, mint hogy „X” komplexus oka az „A” esemény volt, „Y” komplexus pedig a „B” személlyel való kapcsolat eredménye. Ennek ellenére természetesen elmondhatatlanul fontos, hogy az analízis során beazonosítsuk és feldolgozzuk a jelenlegi életünk közel- vagy régmúltjának érzelmi elfojtásait, melyek által az adott komplexus energetikai töltete így is, úgy is csak gyarapodik — azzal a veszéllyel, hogy idővel meghaladhatja a tudatos szándékunk energiáját. Ráadásul ha abból indulunk ki, hogy a számos életfordulókon át magunkkal „hurcolt”, feloldatlan komplexusaink jelenlegi formájában ott van minden, ami az egykori „eredendő okkal” kapcsolatos, akkor azt gondolom, hogy minden jelenlegi életben történő árnyékmunka visszahat a múltba is — akár egy előző életet (vagy előző életek összességét), akár a jelen életforduló gyermekkorát értjük ezalatt.

Metafizikai szempontból különben sincs olyan, hogy idő, így az, amit mi múltnak, jelennek és jövőnek élünk meg, mindig egyetlen pontban „fut” össze. Végeredményében tehát teljesen mindegy, hogy a komplexusok tárgyalása kapcsán egyéni értelemben indulunk-e ki egymást követő vagy akár párhuzamos dimenziókban élt életekből (és az azzal közvetlenül összefüggő személyes karmából), vagy hogy az ősök és a család generációinak kollektív hagyatékát és árnyékát vesszük alapul (amely tovább él az utódokban) — annyiban mindenképpen biztosak lehetünk, hogy semmiképp sem a „véletlen” műveként, hanem „kozmikus tervszerűség” keretében kaptuk „útravalóul” azt a pszichés energetikai mátrixot, melyet a születési horoszkópunk szimbolizál. Ebben az energiamátrixban a komplexus (pszichológia) avagy a nyolcadik ház (asztrológia) egyszerre szimbolizálja a múltra, jelenre és jövőre is kiható pszichés előre- és visszahaladás lehetőségét. Az, hogy emberként szó szerint bármire képesek vagyunk, a tudatosan működtethető „szabad” akarat és a komplexusok által működtetett ösztönös késztetések összjátékának eredménye. Metafizikai értelemben a komplexusban gócként „izzik” tehát az élet és a halál, a múlt és a jövő, a pusztulás és az újjászületés, a betegség és az egészség közötti (látszólagos) ellentét feszültsége, melyet meg kell tanulnunk tudatosan szintetizálni és feloldani ahhoz, hogy kialakulhasson bennünk az Önvalónk megtapasztalásához vezető új, dialektikus „világnézet” (amelyről a Selbst kapcsán még bővebben szót ejtünk).

De most térjünk vissza egy pillanatra a „marsikus” komplexussal rendelkező illetőnkhoz, és tételezzük fel a következőt: mivel kisgyermekkora óta sikertelenül küszködik asszertivitásának és szuverenitásának kifejlesztésével, meggyőzte magát, hogy ez azért van, mert az egyik (vagy mindkét) szülő rendkívül szigorú volt vele, és állandóan korlátozta az ő egyéni akaratát; vagy mert testvére állandóan csak szekírozta és kigúnyolta őt; vagy mert több osztálytársa is állandóan csak szívatta és lejáratta őt az egész osztály előtt. Akármilyen „logikus” lehetne most azt feltételezni, hogy ezek az emberek mind felelősek valahogy az ő asszertivitással kapcsolatos komplexusának kialakulásáért, a rezonancia avagy a vonzás törvénye alapján ez egy téves következtetés lenne. Akármilyen szörnyűséget műveltek ugyanis velünk mások, és akármilyen emberi züllöttségnek váltunk is már az áldozataivá, azt a tapasztalatot mi magunk vonzottuk be életünkbe azzal a céllal, hogy tanuljunk belőle, vagyis hogy tudatosodjunk általa. Nem azért, mert eredendően hibásak vagy bűnösek lennénk, hanem azért, mert valamilyen kifejthetetlen, karmikus okból kifolyólag „dolgunk” van azzal az ősprincípiummal, ami az adott tapasztalatban ill. tanulságban foglaltatik. Kissé túlozva azt is mondhatnánk, hogy ha mindenképpen hibáztatni is akarunk valakit a sorsunkért (meglepően sokan ragaszkodnak még ehhez), akkor még mindig jobban járunk, ha magunkat hibáztatjuk, hiszen ez esetben nem adjuk oda valaki másnak a saját pszichés gyógyulásunk kulcsát azáltal, hogy az ő bűnbánatától és bocsánatkérésétől tesszük függővé a feloldozás és a továbblépés lehetőségét.

Félreértés ne essék, az érzelmi átélés rendkívül fontos a gyógyuláshoz, és egyáltalán nem arról van szó, hogy ne lenne szabad (sőt ajánlatos) „beengedni” és tudatosan megélni azokat a negatív érzelmeket, melyeket egy komplexus hatására táplálunk bizonyos személyek iránt. Illetőnk feldolgozási folyamatában is fontos lesz ez a lépés, ám ugyanolyan fontos lesz majd az is, hogy felismerje saját, vele született fogékonyságát az általa elszenvedett tapasztalatokkal és tanulságokkal kapcsolatban. Ez más szóval azt jelenti, hogy egyéni felelősséget vállal a sorsáért, és sem másokat, sem önmagát nem hibáztatja már azért, mert ő olyan, amilyen. A komplexusaink által „életre keltett” tapasztalatokat csak akkor lehet ugyanis végérvényesen feldolgozni, felsőbb értelemmel felruházni, valamint a bennük összpontosuló pszichés energiát fejlődési célra fordítani, ha megértjük és elfogadjuk, hogy komplexusaink születésünk óta egyfajta energiagócként „vibrálnak” bennünk, és hogy a tudatosodás ill. az azzal összefüggő lelki evolúció céljából vonzanak be olyan személyeket és szituációkat az életünkbe, amelyek nekünk fájdalmat okoznak.

Végső soron ugyanis pont ezek — a konfliktus, a fájdalom és a szenvedés — teremtik meg a legalkalmasabb feltételeket önmagunk maradéktalan megismeréséhez, teljes elfogadásához és ezáltali gyökeres átalakításához (csakis ebben a sorrendben). Ameddig viszont nem tudjuk meglátni és méltányolni a fájdalom lélekfejlődést elősegítő, gyógyító erejét, addig könnyű megrekedni azokban a projekciókban, melyekben a sorsunkért vállalandó egyéni felelősséget másokra vetítjük, és őket okoljuk értük. Ezzel el is érkeztünk a következő fogalomhoz: jungiánus értelemben ugyanis annál kevesebb eséllyel folyamodunk erre, minél fejlettebbé és erősebbé vált az énünk az individuáció során.



3. A tudat és az én

A jungi pszichológiában az én (ego) pontosan olyan szerepet tölt be pszichében, mint Naprendszerünkben a Nap: az én képezi a tudat központját, és így kizárólag olyan pszichés tartalom válhat tudatossá, amely az énnel már kapcsolatba került. Amire az én meg nem „vetett fényt” — vagyis amit még nem tudatosított sikeresen —, az automatikusan tudattalan még. Énünk felel tehát azért, hogy meg tudunk nevezni és meg tudunk különböztetni komplex pszichés tartalmakat; hogy képesek vagyunk „fontolóra” venni a dolgokat, majd az alapján tudatos döntéseket hozni; illetve hogy képesek vagyunk felismerni a komplexusokat, integrálni a belőlük felépülő árnyékot, és visszavonni az azzal kapcsolatos projekciókat. Énünk tehát egy nélkülözhetetlen „eszköz” a tudatos döntéshozatalhoz és az autonóm személyiségfejlődéshez.

Hamaker-Zondag könyveiben és előadásaiban rendkívül találóan a repülőtéri irányítótoronyhoz hasonlítja az ént, hiszen itt a légiforgalmi irányítók a megjegyzett tudás és a megszerzett tapasztalat, illetve naprakész tények alapján döntenek be- és kimenő járatokról annak érdekében, hogy minden a lehető legbiztonságosabban és legzökkenőmentesebben történjen. (12) Kihangsúlyozza, hogy az irányítótorony csak akkor fog tudni helyesen üzemelni, ha az irányító teljes mértékben hozzáfér minden információhoz, és maradéktalan rálátással rendelkezik a repülőtér minden szegletére, hiszen ezek elengedhetetlen feltételei a légi forgalommal kapcsolatos döntéshozatalnak. Viszont ha néhány ablakon le van húzva a redőny, ha az elektronikai rendszer egy része meghibásodott, vagy ha nincsenek hivatalos előírások köd vagy vihar esetén, akkor a hibák esélye automatikusan nő, akárhogyan is igyekszik az adott légiforgalmi irányító.

A pszichében ugyanez a folyamat zajlik le: az én felel azért, hogy még időben regisztrálja azt, hogy egy komplexus a tudatba készül törni, illetve hogy már be is tört oda. Minél erősebb és fejlettebb az én, annál gyorsabban és ügyesebben képes beazonosítani, hogy egy tudattalan tartalom „odalenn” aktivizálódott és hogy megindult „felfelé” (a tudat felé). Egy fejlett én képes még azelőtt beazonosítani, és a tudatos felismerés által elnyomni egy működésbe lépett komplexust, hogy az önkényesen és váratlanul destruktív jelleget ölthetne. Fontos kihangsúlyozni, hogy elnyomás alatt semmilyen esetre sem elfojtást értünk — a jungi pszichológia éles különbséget tesz represszió (elfojtás) és szupresszió (elnyomás) között. Az elfojtás mindig egy önismeretből eredő, tudatos és erkölcsi vonatkozású cselekedet, amely arra utal, hogy egyszer már szembe néztünk és megküzdöttünk az adott tudattalan tartalommal — tudjuk, honnan ered, ismerjük érzelmi kihatásait, és tudjuk, hogy milyen fondorlatokra képes, ha nem figyelünk oda. Más szóval kifejezve, elnyomás esetén nemet mondunk egy olyan késztetésre, aminek bennünk rejlő létével már tudatában vagyunk. Ez továbbra sem egy feltétlenül könnyű folyamat, hiszen a „kisördög” még ugyanúgy ott van bennünk — egy pillanat erejéig tehát ugyanúgy eljátszhatunk ilyen-olyan gondolatokkal. Ám a fejlett ént pontosan ezek a előrevetített gondolatok ill. érzelmek segítik abban, hogy végül tartózkodjon, és ajtót mutasson az olyan, tudattalanból feltörekvő késztetéseknek, melyek kiélése destruktív hatással lenne a psziché teljességére — hiszen a tudattalan szándék ez esetben teljesen eluralkodna a tudatos szándék felett, és nem beszélhetnénk pszichés egyensúlyról. Amikor viszont elfojtunk valamit, annak mindig az ismeretlentől való félelem áll a hátterében: csakis egy gyenge és (még) fejletlen tudat folyamodik erre „menekülés” gyanánt, ugyanis túl megterhelőnek és kockázatosnak ítéli azt, hogy szembenézzen az árnyékból feltörő tartalmak érzelmi vonzatával. Így míg az elfojtások gyakorisága ill. mértéke mindig egyenes arányosságban áll egy neurózis kialakulásának esélyével, addig az elnyomás egyáltalán már nem okozhat neurózist, legfeljebb csak aggodalmat, konfliktust és szenvedést, melyek tudatos vállalása és megélése Jung szerint elengedhetetlen feltétele a spirituális érésnek és az önkiteljesedésnek. (13)

Minél nagyobb, erősebb és fejlettebb tehát az énünk, annál kiegyensúlyozottabbak érezzünk magunkat lelkileg, hiszen annál kevésbé képesek az árnyék tudattalan tartalmai „kikezdeni” és „kompromittálni” a tudatot — egész egyszerűen azért, mert az én már ismeri, sőt elismeri őket, és nem próbálja meg kényszeresen letagadni ill. elfojtani a személyiség „sötét” oldalát és annak kevésbé „nemes” tulajdonságait. Egy fejlett én bátran mondja ki azt, hogy „igen, ez is én vagyok”, ha pedig valamilyen ember által elkövetett szörnyűséget lát a világban, nem az az első gondolata, hogy „hogy ő sosem lenne ilyesmire képes”. Megértette már ugyanis, hogy minden ember, így köztük ő is képes lehet bármire adott körülmények között — mondjuk egy önmagáért vagy szeretteiért folytatott élet-halál harc során, háború vagy éhség közepette, vagy egy rendkívüli önkényuralommal szemben. Ez persze semmilyen esetre sem jelenti azt, hogy erkölcsileg jóváhagyná az „árnyékvilág” lehetséges cselekedeteit — például a hazudozást, lopást vagy emberölést —, de nem is kísérel meg egy olyan sztenderd szerint élni, amelyben elhiteti magával, hogy ő márpedig soha, de soha nem tudna ártani másoknak. Paradox módon pedig pontosan így lesz kevésbé fogékony az árnyék tudat ellen induló „offenzíváira”.

Minél tudatosabb kapcsolatot ápol ugyanis az én a vele „szemben” elhelyezkedő árnyékkal (lsd. 8. ábra), annál rugalmasabb lesz a teljes személyiség; annál kevésbé lehet őt érzelmileg felingerelni és „kihozni a sodrából”; annál kevésbé tanúsít kényszeres viselkedést; annál kevesebbet projektál önnön árnyékából a külvilágra; illetve annál kevésbé mutat egoista vonásokat. Fogalmazhatnánk úgy is (kifejezetten jungi értelemben), hogy minél nagyobb és erősebb az „egónk” (vagyis az énünk), annál kisebb eséllyel válunk egocentrikussá. Egy fejletlen, gyenge énnel ugyanis nagyfokú érzékenységgel viseltetünk az énképünkkel kapcsolatos bármilyen kritika iránt, és emiatt szintén fokozottan vagyunk hajlamosak túlkompenzálni ill. túlharsogni ezt az érzékenységét — ami első ránézésre akár egy „nagy énlátszatát is keltheti a külvilágban. Egy „kicsi én” azonban rendkívül hamar elveszti a színlelt belső egyensúlyt és az önfegyelmet, ha az élet nem hajlandó körülötte forogni, vagy ha valamilyen negatív bírálat éri őt. Egy efféle fejletlen én hamar okoz feltűnést és/vagy „fejfájást” a következőkkel: állandóan fontosnak akar látszani; feltűnési viszketegségben szenved; rendkívül sok figyelmet igényel; kesztyűs kézzel kell bánni vele, mert érzelmileg nagyon hamar kifakad; rendkívül rugalmatlan és tekintélyparancsoló módon bánik másokkal; ellentmondást nem tűrő módon nyilvánítja ki egyéni véleményét; vagy rendkívül erélyesen módon érvényesíti egyéni akaratát. Ha a tudat központját egy ilyen gyenge én képezi, akkor az önkritika gyakran teljes egészében hiányzik, és a tudatos énkép köszönőviszonyban sincs a valósággal — emiatt pedig rendkívüli érzékenységgel háríthat, ha valaki kritizálja őt személyiségének kevésbé „nagyszerű” tulajdonságaival kapcsolatban. Hiszen a gyenge én által kialakított személyes énképben szinte kizárólag pozitív tulajdonságok kapnak helyet (segítőkészség, önfeláldozás, megértés, együttértés, türelem stb.), és ezek negatív pólusa automatikusan az árnyékába „száműződik”. Ám mivel árnyékunk tartalmát mindig a külvilágra vetítjük, így egy gyenge énnel rendelkező egyén csakis ott találkozik ezekkel a negatív tulajdonságokkal — ez persze ördögi kört indíthat be, mert egyre jobban igazolhatja számára azt, hogy nem saját magából, hanem „odakintről” (azaz más emberekből) fakad a világunkat pusztító töménytelen gonoszság. Minél többet vetít ki saját árnyékvilágából a külvilágra, annál jobban dühíti vagy félemlíti meg őt másokban a „rossz”, és annál hevesebben és kényszeresebben próbál meg harcba szállni velük vagy védekezni ellenük. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg egy erős én a saját tudattalan árnyékvilágának „szörnyetegeivel” szemben áll állandó harci készültségben, addig egy gyenge én a külvilágból származó szörnyetegekkel teszi ugyanezt.

Ez persze nem azt jelenti, hogy egy erős én sosem szállna harcba másokkal. Abszolút dönthet emelett, de a kulcsszó akkor pontosan ez: így döntött, miután tudatosan fontolóra vett megannyi faktort és következményt. Őt (a gyenge énnel ellentétben) azonban nem komplexusok okozta kényszer ill. érzelmi zaklatottság vezette el ide, hanem egy tudatos belső hang, amely úgy szólt, hogy sajnos most nincs más választása. Szűk a határmezsgye, és külső szemmel olykor nem is lehet különbséget tenni a kettő helyzet között, ám a belső megélés tekintetében annál nagyobb a kontraszt. A különbség abban is megnyilvánul, hogy egy erős én maximálisan képes felelősséget vállalni saját döntéseiért, még ha azok erkölcsi szempontból vitathatóak is. Egy erős énnel rendelkező személy el képes magyarázni, hogy pontosan milyen szempontok és érvek vezették őt egyéni döntéséhez, mindezt anélkül, hogy a felelősséget közben teljesen áthárítaná a másikra, és kizárólag őt hibáztatná érte — tudja, hogy a végső felelősség mindig az ő kezében van. Ezzel szemben egy gyenge, fejletlen én nem rendelkezik elegendő energiával ahhoz, hogy a tudat számára kellően megfontolt és átgondolt döntéseket hozzon, hiszen ahhoz túl sok pszichés energia van „megkötve” az árnyékban. Minél több tartalom van ott elfojtva, annál kisebb kapacitása van az énnek ahhoz, hogy tudatos és komplex döntéseket hozzon, melyek egyidejűleg számot tartanak a személyiség megannyi faktorával. Így egy gyenge énnel rendelkező egyén szinte „létfenntartó tevékenységgé” teszi a külvilággal szembeni küzdelmet ill. védekezést abból a célból, hogy soha ne kelljen szembesülnie a saját árnyékával. Emiatt persze annál inkább uralkodhatnak el rajta komplexusai, annál könnyebben jöhet ki a sodrából, és annál gyorsabban eshet áldozatául az árnyékból eredő ösztönös késztetéseknek (amiért szinte mindig valaki mást okol). Egy gyenge én önvédelmi analízisében így többnyire csak a másik tettei, hibái vagy mulasztásai kapnak szerepet, míg a saját szerep és egyéni felelősség teljes mértékben hiányoznak az indoklásából. Ha egy ilyen egyén neadjisten még hatalmi szereppel is rendelkezik, és az elfojtott árnyék egyszer csak végleges túlerőbe kerül a tudattal szemben, annak gyakori eredménye a zsarnoki személyiség, amely semmilyen eszközt és cselekedetet nem vet meg a másokban lakozó „rossz” ellen vívott harca során — mind ismerünk ilyen a történeteket a világtörténelemből és a jelenkorból.

Az erős, fejlett én tehát elengedhetetlen feltétele a pszichés fejlődésnek és az individuációnak. Elég paradoxálisnak hangzik mindez, hiszen manapság állandóan olyan kijelentéseket hallhatunk különféle spirituális körökben, hogy „engedjük el az ént, vagy hogy „számoljuk fel az egót” — ám jungiánus értelemben ez egyenesen katasztrofális következményekkel járna. Erről Hamaker-Zondag is említést tesz az egyik könyvében, és a keleti vallások népszerűsödését említi meg a fogalomkeveredés okaként. (14) Megjegyzi, hogy az egyes keleti, vallási ill. spirituális irányzatokban az ego ill. az én szinte pontosan ugyanazt jelenti, amit a jungi pszichológiában az árnyék fogalma takar. Az árnyék jelentős „felszámolása” (értsd: tudatosítása) persze a jungi pszichológia szerint is fontos, viszont az csakis egy erős, fejlett énnel lehetséges.



4. Az árnyék

Minden olyan pszichés hajlam, kvalitás és képesség, ami tudatos énképünkkel összeegyeztethetetlen, automatikusan az árnyékunkban található. A 8. ábrán jól látható, hogy az árnyék az énnel pontosan szemben helyezkedik el, és hogy a személyes és a kollektív tudattalannal egyaránt „összeköttetésben” áll — mindenkinek van tehát személyes és kollektív vonatkozású árnyéka. Maguk a komplexusok az árnyék személyes „részében” helyezkednek el, melynek növekedése teljesen párhuzamos az én fejlődésével: az én ugyanis gyermekkorunktól kezdve az árnyékba „száműz” minden olyan pszichés kvalitást, amelyet belső indíttatásból nem akar ill. nem tud a tudatba integrálni, vagy amit külső hatásra nem szabad oda beépítenie.

Egy kisgyermeknek elméletben nincs is valódi árnyéka addig, míg ki nem mondta azt, hogy én — a kollektív tudattalan ösztönvilágának teljes spektrumát éli és élheti mindaddig, amíg szülei ill. gondviselői nem regisztrálták, hogy már fejlődésnek indult az én, és a gyermek megkülönböztetés képességének jeleit mutatja. Onnantól kezdve, hogy ez elkezdődött, az én rögvest konfrontálódik azzal, hogy egy adott társadalomba, közösségbe, illetve családba született bele, melynek külső elvárásai konfliktusban állhatnak azzal, ahogyan alapvetően szervezné és alakítaná a személyiséget. A gyermek az otthonában, az óvodában és az iskolában a hatályos törvények, erkölcsrendek, kulturális szabályok, közösségi illemkódexek és kollektív meggyőződések összessége alapján megtanulja, milyen viselkedés helyes, és milyen viselkedés helytelen. Nem szabad pofon vágnia csoporttársát, mert az erőszak; nem szabad bömbölnie egy üzlethelyiségben, mert az illetlen; és a boltból sem vihet ki semmit fizetés nélkül, mert az bűncselekmény. Ez persze mind érthető is: gondviselőink és gyermekkorunk kulcsfigurái (dajkák, óvónők, tanárok stb.) a közösségi beilleszkedés elősegítése végett „szabályozzák” már egészen pici korunk óta, hogy az énnek mit szabad és mit nem szabad a tudatos viselkedésbe integrálnia.

Így például akármilyen heves, indulatos és hirtelen haragú természettel rendelkezik is egy gyermek, az állandó elbeszélgetések, szájbarágások, szidalmazások, fenyegetőzések vagy büntetések előbb-utóbb sikeresen elérhetik nála azt, hogy az én végül úgy döntsön: elfojtja a személyiség alapvetően forróvérű és forrófejű természetét, és a tőle elvárt higgadt, alkalmazkodó viselkedésmintát integrálja a tudatba. Egy percre se gondoljuk azonban, hogy egy alapvetően agresszivitásra hajlamos tendencia csak úgy eltűnhet vagy felszívódhat a személyiségből — kizárólag annyi történhet vele, hogy az én által elfojtásra kerül, és lesüllyed az árnyékba. Így legtöbbször csak látszólag jó hír, ha végre sikerült nyom nélkül kinevelni egy „rossznak” ítélt tulajdonságot egy kisgyerekből. Lélektanilag ugyanis mindössze annyi történik, hogy a személyiség nemkívánatos oldala komplexussá fejlődik, és az árnyékba süllyedve kivonja magát a tudat ellenőrzése alól — ami a gyermek további személyiségfejlődése során még feltétlenül gondokat fog okozni. Arról nem is beszélve, hogy az elfojtásra „kötelezett” pszichés kvalitás a későbbi differenciálódás hatására egy tudatos képességgé, sőt akár kimagasló tehetséggé is fejlődhetett volna, ám így az árnyékban fog „szunnyadni” mindaddig, amíg az én fáradságos munkával vissza nem „szerzi” azt.

Személyes árnyékunk tartalmát rendkívüli mértékben meghatározza tehát az, hogy milyen kultúrában és környezetben nőttünk fel, és hogy ott mik voltak az uralkodó viselkedésmintázatok, normák és tendenciák, melyeket követni kényszerültünk az elfogadásért és a beilleszkedésért. A nevelés, kultúrálódás és szocializálódás folyamata lélektanilag voltaképpen ugyanis arról szól, hogy bizonyos kvalitásokat tudatos szintre helyezünk (mert azok a helyesek), míg másokat elfojtunk és az árnyékba „küldünk” (mert azok helytelenek). Így bármilyen nemzetről vagy kultúráról van is szó, irányadó szabályai és szokásai miatt automatikusan rendelkezik árnyékkal, amelyet a benne nevelkedett gyermekek mind magukévá tesznek. Ez képezi a személyes árnyék alapját, és a különféle közösségeken, csoportokon, illetve a családon belüli normák miatt kialakuló elfojtások még külön „ráépülnek” erre — míg nem elérkezünk az árnyék teljesen egyéni, belső indíttatásból elfojtott tartalmaihoz.

Amit az árnyékkal kapcsolatban a legfontosabb megérteni, az az, hogy az árnyék nem eredendően rossz. Nem azért lehet ártalmas és veszélyes, mert oda „gonosz” emberi kvalitások ill. tendenciák vannak elfojtva, hanem azért, mert az elfojtás miatt az ott „lakozó” természetes és semleges emberi hajlamok ősi formában vannak jelen a „túlnyomás” állandó veszélyével. Szemléltetésképp gyakran használom egy kukta analógiáját, melyen egy vagy több szelep felel azért, hogy szabályozva legyen a bent uralkodó gőznyomás. A vízgőz is egy teljesen semleges entitás, ami csak „van” — sem pozitívnak, sem negatívnak nem lehet nevezni, illetve azt is mondhatnánk, hogy árthat is és segíthet is az embernek. Most tételezzük fel, hogy a kukta össze szelepét elzárjuk: a víz odabenn tovább párolog, és az elpárolgott részecskék térkitöltési igénye egyre csak nagyobb lesz — ám mivel nem tudnak eltávozni a rendszerből, a zárt fedél alatt egyre csak nő és nő a vízgőz hőmérséklete és nyomása. Ha hosszú percek után hirtelen levesszük a fedőt, miközben felette van az arcunk, akár komoly égési sérüléseket is okozhat a nagy nyomású, forró gőz. Ettől azonban még nem mondhatjuk azt, hogy a gőz ártalmas lenne! Destruktív egyedül az volt, hogy meggátoltuk a gőz kijutásának szabad útját, és a gőz emiatt magasabb hőfokkal és nagyobb nyomással került a külvilágba, mint alapesetben (vagyis a szelep használatával). Pontosan ugyanez a folyamat játszódik le a pszichében is, amivel kapcsolatban maga Jung a következőt írja:

„Mindenki hordoz árnyékot, és ez annál sötétebb és sűrűbb, minél kevésbé ölt testet az egyén tudatában. Ha az elfojtott tendenciák, az árnyék, ahogy én nevezem, kifejezetten rosszak lennének, nem lenne semmi bajunk. Az árnyék azonban csupán alsóbb rendű, primitív, nem épült be a személyiségbe, kínos, de nem eleve rossz. Tartalmaz olyan alsóbbrendű, gyermeteg vagy primitív vonásokat, amelyek egyébként élénkíthetnék, sőt gazdagíthatnák az emberi létet.” (15)

Ahhoz viszont, hogy részesülhessünk árnyékvilágunk kvalitásainak eme gazdagító és lelki kibontakozásunkat elősegítő kvalitásaiból, először át kell esnünk az tudatos árnyékmunka rendkívül kínzó, kíméletlen és nyugtalanító folyamatán. Árnyéka mindenkinek van, és mindenkinek útját állja a kollektív tudattalan transzcendens mélységeinek és kimeríthetetlen lehetőségeinek felfedezésében, mely folyamat magát a lelki önkiteljesedést jelenti. Árnyékunkat „leküzdeni” a szó szoros értelmében természetesen nem lehet, hiszen kizárólag békét köthetünk csak vele azáltal, hogy tartalmából egyre többet integrálunk a tudatba, és ismerünk el a saját énünk részeként. Ám ennek a kibékülésnek a folyamata minden, csak épp nem békés. Jung így fogalmazott róla:

“Árnyékunkkal szembenézni tehát nem jelent más, mint kíméletlenül és kritikusan ráébredni saját természetünkre. Ez azonban a projekció mechanizmusa miatt mindig egy külső tárgyban jelenik meg nekünk, csakúgy mint mindaz, aminek nem vagyunk tudatában. Ez az oka, hogy mindig a másik a hibás, amíg fel nem ismerjük tudatosan, hogy a sötétség mibennünk van. Az analízis során tudatosítani kell az árnyékot, amely az előbbi okok miatt rendszerint és szükségszerűen nagy ellenállásba ütközik a páciens részéről. A páciens gyakran képtelen elfogadni, hogy mindez a sötétség őhozzá is tartozik, és állandóan fél attól, hogy tudatos énjének ez a nagy munkával elkészített és fenntartott struktúrája összeroppan a felismerés súlya alatt.” (16)

Laikusok számára ellentmondásosnak tűnhet, ám mégis pont az az egyén fog a legmesszebb kerülni a pszichés teljesség és a lelki kiegyensúlyozottság érzetétől — valamint a legmélyebbre süllyedni a neurózisában —, aki minden erejét latba vetve igyekszik elkerülni az árnyék projekciójának visszavonását. És mégis, hányan megpróbálják ezt, mintsem hogy szembesüljenek az árnyék integrálásával járó negatív érzelmekkel, fájdalommal és szenvedéssel... Ezzel pedig már súroljuk is az árnyék kollektív fogalmát, ami alatt (Jacobi szavaival élve) „a bennünk lévő általánosan emberi sötét oldalt” értjük, amely „minden emberben eleve benne lévő tendencia az alacsonyabbrendű, a sötét felé.” (17) A kollektív árnyék a Selbst antitézise, illetve annak „sötét” megfelelője. Legnagyobb veszélye a visszafejlődésre való hajlam — ezt nevezhetnénk akár magának az emberi „rossznak” is. Győzedelmeskedni látszik olyanok felett, akik megtagadják létezésük felsőbb, isteni célt szolgáló rendeltetését; akik tiltakoznak azon elv ellen, hogy mind fejlődni tanulni és tudatosodni vagyunk itt, mely folyamatnak alapfeltétele a szenvedés; akik az önkéntes tanulást mindig elutasítják, míg a kozmosz törvényei által kikényszerített tanulásba mindig majd „belehalnak”, és ekkor más embereket okolnak a szenvedésükért; vagy akik folyton háborúban állnak társaikkal, miközben utópiában reménykednek, vagy azt hiszik, hogy megválthatják a világot. Az ilyen, kollektív árnyék „áldozatául” esett egyénnek természetesen van egy ellenpólusa is: ő a valóban „megvilágosodott” egyén, akiről Jung a következőt írja:

“Ha elképzelsz valakit, aki van olyan merész, hogy ezeket a projekciókat mind visszavonja, akkor előtted áll egy egyén, aki tudatosított egy igen jelentős árnyékot. Egy ilyen ember új problémákat és konfliktusokat vett a nyakába. Komoly gonddá lett önmaga számára, mert most már nem mondhatja, hogy ők csinálták ezt vagy azt, hogy ők a hibásak, hogy ővelük kell hadakozni. (…) Ez az ember tudja, hogy amit a világban rossznak talál, az őbenne van, s ha csupán megtanul bánni az árnyékával, máris tett valami ténylegeset a világért, sikerült legalább egy picike részt magára vállalnia napjaink gigantikus, megoldatlan társadalmi problémáiból.” (18)

Saját árnyékunkkal vagy egy szimbolikus alakként találkozhatunk — álmok, fantáziák, víziók vagy imaginációk során —, vagy egy konkrét személy formájában, akire az árnyékunkat tudattalanul kivetítettük. Az animával és az animusszal ellentétben (lsd. 6. pont) árnyékunkat rendszerint a velünk azonos nemű személyekre vetítjük ki, illetve szimbolikus alak formájában is azonos nemként jelenik meg előttünk. Egy férfi árnyékát tehát csak egy férfi alak reprezentálhatja — illetve csakis arra vetülhet rá —, egy nő esetében pedig csak egy női alakra. Ez az azonos nemű „árnyék-alak” továbbá szinte mindig tudatosan (vagyis nyilvánvaló módon) képviseli a mi tudattalan beállítódásunkat. Egy kimondottan extravertált, gondolkodó típusú férfi árnyékát például az (elfojtott) introvertált érzésfunkció dominálja, így fokozott eséllyel fog egy olyan férfire kivetülni, akinek ilyen a tudatos beállítódása. Az ilyen férfi mély érzelmi benyomást gyakorolhat az extravertált gondolkodónkra (pozitív és negatív értelemben egyaránt), hiszen az introvertált érzőtípus tudatos viselkedése és alapvető fellépése „tükrözi” az ő árnyékát — vagyis mindazt, amit ő tudatosan elfojt, és önmagától idegennek él meg. A két férfi ez esetben „árnyékai” egymásnak, hiszen az egyik tudatosan funkcionál úgy, ahogyan a másik tudattalanul működik. Ugyanez vonatkozik persze a segédfunkciókra is, ha azok még fejletlenek, és javarészt inferior jelleggel nyilvánulnak meg a tudattalanból. Ez esetben szintén fokozott eséllyel vetíthetünk ki saját árnyékunkból olyanokra, akik ezt a funkciót tudatosan működtetik. Tehát ha én például egy érző típus vagyok fejlett intuícióval, de javarészt még fejletlen és inferior módon funkcionáló érzékeléssel, akkor nem csak egy gondolkodó típus „tükrözheti” nekem nagymértékben az árnyékom tartalmát, hanem ugyanúgy egy érzékelő típus is. Az árnyék archetípusokként szintén „tartalmazza” tehát az inferior funkciót és a még archaikus segédfunkciót is, és ezek egyaránt kivetülnek.

Végül azt is fontos leszögezni, hogy etikus és követendő emberi tulajdonságok, valamint a rendkívüli tehetségek is megjelenhetnek „árnyék-alakként” vízió vagy projekció formájában. Utóbbi esetben valósul meg az úgynevezett „pozitív” kivetítés, amikor is saját lappangó potenciálunkat és rejtett tehetségünket vetítjük rá egy másik személyre — többnyire azért, mert mi magunk a szintünk és a lehetőségeink alatt élünk, és sokkal többre lehetnénk tudatosan képesek, ha kitartóbban dolgoznánk önmagunkon. Ezért csodáljuk és istenítjük gyakran az olyanokat, akiket efféle pozitív projekciók „tárgyává” tettünk. Jungiánus értelemben viszont ugyanúgy az árnyékunkból vetítettünk ki rájuk valamit, ami ott elfojtva és tudatosításra várva szunnyad.



5. A kollektív tudat és a perszóna

Perszóna alatt azt az egyéni viselkedési mintázatot értjük, amelyet tudatosan alkalmazunk a külvilághoz való alkalmazkodás érdekében. A 8. ábrán jól látható, ahogyan a perszóna kapcsolatot teremt az én és a kollektív tudat között, miközben „burokként” körbeöleli és védelmezi is az ént. Kollektív tudat alatt bármely emberi közösség hagyományainak, szokásainak, szabályainak, előítéleteinek és normáinak összessége értendő, amelyeket az egyének ugyan tudatosan, viszont gondolkodás nélkül és automatikus jelleggel követnek, és amely ezáltal megszabja az adott csoport tudatának fő irányvonalát. (19) A személyes és a kollektív tudattalan tárgyalása kapcsán már több ízben szót ejtettünk a projekció (belülről kifele vetítés) fogalmáról, azt viszont nem tisztáztuk még, hogy introjekció (kívülről befele vetítés) is létezik, amely pontosan ezzel a kollektív tudattal kapcsolatos. Introjekció során befelé vetítjük és magunkra vonatkoztatjuk a kollektív tudat különféle elvárásait és tilalmait, majd vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk azokat. (20) A perszóna ebben a folyamatban voltaképpen csak „támogatja” az ént, hiszen elősegíti annak alkalmazkodását a környezet folyamatosan változó elvárásaihoz (melyeket az introjekció során magára vonatkoztat az én).

A perszóna tehát a psziché legtudatosabb és „legextravertáltabb” entitásának tekinthető, mely voltaképpen segít „alkut” kötni a külső világ elvárásai és a belső alkati szükséglet között. Jung a perszónát egy funkcionális komplexusként határozta meg, amely „az alkalmazkodás vagy a szükségszerű kényelmesség miatt alakul ki, de semmiképp nem azonos az egyéniséggel”, hiszen „kizárólag a tárgyakhoz, a külvilágra való viszonyra irányul.” (21) Nem csoda tehát, hogy a perszóna kifejlődése szorosan összefügg a tudatos, fő funkció differenciálódásával: a szuperior funkció teljes egészében „részese” az ént körülvevő perszónaköpenynek, míg a segédfunkciók csak részlegesen, az inferior funkció pedig egyáltalán nem vesz részt annak működésében. Ezért van az, hogy az én csakis a szuperior funkciót és a kellően fejlett segédfunkciókat képes használni a külvilágban való (sikeres) orientálódása ill. alkalmazkodása során — hisz amikor ebben az inferior funkció is megjelenik, az csakis a tudattalan kompenzatorikus reakciója lehet (mint azt a III. fejezetben számtalan példa kapcsán láttuk). Csakis a differenciált, tudatos funkcióval (ill. funkciókkal) vagyunk tehát képesek megfelelően szabályozni a perszónánkat, és „testhezállóvá” alakítani azt különféle helyzetekben — mint például egy állásinterjún, egy koncerten vagy egy temetésen. Emiatt is képtelenek a külvilághoz való sikeres alkalmazkodásra ill. az abban való eredményes boldogulásra azok az egyének, akiknél szülői nyomás vagy erőszakos nevelés hatására az alkatilag inferior funkció „épült be” elsőként a perszónába. Egy alkatilag tudattalan funkció viszont értelemszerűen sosem lesz képes arra, hogy elősegítse a tudatos alkalmazkodást a külvilágban — ez tehát az oka annak, hogy az ún. „kifordított” típusok (akiknél a tudat az inferior funkciót működteti úgy, mintha az fő funkció lenne), egyszerűen képtelenek alkalmazkodni a külvilághoz, és koruk előrehaladtával egyre kényszeresebbé és neurotikasabbá válnak akkor, ha ezt egy szituáció megkívánja tőlük.

A perszóna tárgyalásakor fontos leszögezni, hogy kiváltképp sok minden múlik az egyensúlyon — ugyanis amennyire védelmező szerepet tölthet be pszichén belül, olyannyira válhat ártalmassá is, ha nincs egyensúlyban a külső és a belső világhoz való alkalmazkodás mértéke. Ha valaki az objektum és a szubjektum elvárásaihoz egyaránt jól alkalmazkodik, az ő esetében a perszóna „ruganyos” és adaptív marad, és ezáltal a fejlődést segíti elő. Jóllehet, hogy az ilyen egyén más-más perszónával jelenik meg az imént említett állásinterjún, koncerten vagy temetésen, ám közben végig érezhetően önmaga marad, és nem kelt művi, feszélyezett vagy kényszeredett benyomást. Annál is inkább, mert a szuperior funkció mellett már az egyik vagy mindkét segédfunkciót is jócskán a tudatba emelte, és ezeket is képes már alkalmazni a környezethez való alkalmazkodás során — ez is előfeltétele egy rugalmas perszónának, hiszen így több „nyelvet” beszél, illetve több „ablakon” keresztül lát). Amikor azonban valaki arra használja a perszóna védelmét, hogy belső világának igényeit elfojtsa, valódi természetét pedig elrejtse a külvilághoz való alkalmazkodása során, akkor a perszóna — mely ez esetben többnyire csak a túldifferenciált tudatos funkciót „foglalja” magába — idővel hihetetlenül kemény álarccá fog válni, amely mögött úgy „apad ki” a teljes személyiség, hogy a társadalmi funkcionálás közben abszolút „sikeres”. Minél merevebben azonosítja valaki magát egy méltóságos szereppel, társadalmi címmel vagy vállalati titulussal — melyet teljes egészében perszónájának segítségével szerzett meg és tart fenn —, annál nagyobb rá az esély, hogy a perszóna teljesen megkeményedik, és hogy az egyén végül áldozatául esik a tudattalan kompenzáló mechanizmusának, amely neurózis formájában egyszer csak véget vet ennek a teljes egészében a külvilágra irányuló, elfojtásokkal teli, mesterséges, steril és lelkileg kiégett létformának. Hiszen minél erősebben forrt egybe a perszóna a kollektív tudattal (amelynek elvárásait „bevetítette”), annál erőteljesebb és archaikusabb lesz aztán a kompenzálás a kollektív tudattalanból (mégpedig az animusz ill. az anima által).

„Sose ítélj meg egy könyvet a borítójáról”, tartja egy angol mondás, és a perszóna tárgyalása kapcsán maximálisan helytálló ez az analógia. Sosem lehet ugyanis tudni, hogy valakinek a perszónája mennyit mutat a valódi személyiségből — hogy hermetikusan lezárja-e azt vagy jócskán átenged-e belőle. Csak akkor lehet ezt megítélni, miután alaposan kiismertünk valakit. Perszóna alatt ugyanis nem csupán pszichés kvalitásokat és szociális viselkedésmintákat értünk, hanem alapvető modort, egyéni megjelenést, öltözködést, külcsínt, testtartást, járást, mimikát vagy akár hanghordozást is. Perszónánk teszi például „lehetővé”, hogy továbbra is megnyerő kedvességet és melegséget színlelhessünk akkor, amikor belülről majd felrobbanunk a dühtől vagy az idegességtől. Mivel a perszóna teljes mértékben a külvilágot veszi kiindulási alapként — miközben arra is irányul —, ezért abszolút megeshet, hogy az égvilágon semmilyen kapcsolatot nem ápol a valódi személyiséggel. Noha a perszóna eme tulajdonsága szociális interakciók során olykor mindannyiunk számára jelenthet „oltalmat”, egyúttal lehetőséget teremt arra is, hogy végérvényesen elmeneküljünk önmagunk elől, és hogy egy olyan létformát alakítsunk ki magunknak a külvilágban, melyben sem mi, sem a környezetünk nincs már tisztában azzal, hogy kik is vagyunk és mit is akarunk mi valójában. Megjegyzendő, hogy erre annál nagyobb az esély, minél szélsőségesebben extravertált a tudatos beállítódás: egy ilyen személy akár a teljes egzisztenciáját is kiépítheti egy olyan perszónával, amely „hermetikusan” zár és minden belső szükséget elfojt. Ha a perszóna ily módon kizárólag a külső világgal és kollektív tudattal áll már csak összeköttetésben, akkor a kollektív és a személyes tudattalan tartalmainak értelemszerűen nem marad más választása, mint hogy erőszakosan próbálják meg visszaterelni az illetőt a teljesség felé vezető útra (azaz pszichés zavarok, krízisek és betegségek formájában). Ne feledjük, hogy a tudattalan mindig ugyanazzal az erővel tör fel végül a tudatba, amilyen erővel a tudat megpróbálta elfojtani őt.

Mindennek fényében Jacobi rendkívül találóan a bőrrel hasonlítja össze a perszóna szerepét, a következő analógiát vonva:

„Míg az egészséges bőr lehetővé teszi, hogy az alatta lévő szövetek a pórusokon át lélegezzenek, addig a kemény, elhalt epidermisz elvágja az élettől az alsóbb rétegeket. A megfelelően „vaszkularizált”, egészséges perszóna védő és szabályozó szerepet tölt be a külső és a belső világ közötti kölcsönhatásban. Ha azonban elveszíti rugalmasságát és átjárhatóságát, nyugtalanító akadállyá, esetleg fatális gáttá válik.” (22)

Összegzésként elmondhatjuk tehát, hogy amennyire ártó szerepet tölthet be egy megmerevedett, hozzánk ragadt vagy rosszul illeszkedő perszóna — akár betegségeink kiváltó okává válva —, ugyanannyira nélkülözhetetlen szerepet tölt be egy rugalmas, jól illeszkedő, „fény- és légáteresztő” perszóna a pszichés teljesség elérésének szempontjából — csak általa tudjuk ugyanis sikeresen megállni helyünket a külvilágban, megfelelve azoknak az elvárásoknak, melyeket a kollektív tudatból óhatatlanul bevetítünk. Hiszen ha a sikeres alkalmazkodás pusztán a belső világ szubjektív faktoraival kapcsolatban történne meg, míg a külső világ objektív faktorainak továbbra is teljesen képtelenek lennénk megfelelni, akkor ismételten nem beszélhetünk lelki teljességről — a kettőnek ugyanis többé-kevésbé összhangban kell lennie egymással.



6. Az anima és az animusz

A belső lelki reprezentáns — avagy a férfiben az anima és a nőben az animusz — még „mélyebben” helyezkedik el a tudattalanban, mint az árnyék. A 8. ábrán jól látható, hogy pont úgy, ahogy a perszóna körbeöleli az ént a tudat szintjén, úgy öleli körbe az anima ill. az animusz az árnyékot a tudattalan szintjén. Azt is konstatálhatjuk továbbá ezen az ábrán, hogy a belső lelki reprezentáns egy jó nagy „szeletet” foglal el a kollektív tudattalan tartományából, és hogy szinte közvetlen érintkezésbe lép az annak legmélyén rejlő archetípusokkal.

A belső lelki reprezentáns egy rendkívül komplex fogalom, mely Jacobi szavaival élve „egyrészt azt mutatja be számunkra, hogy hogyan alakult személyes viszonyulásunk, másrészt pedig az emberiség ellentétes nemre vonatkozó összes élményének lecsapódását találjuk meg benne.” (23) Más szavakkal tehát az ellentétes nemnek azt a képét jelenti, amelyet „mind egyénekként, mind pedig egy faj képviselőiként” magunkban hordozunk. (24) Akárcsak árnyékunkat, az ellenkező nem saját pszichénkben jelen lévő aspektusait is egy másik személy formájában tapasztaljuk csak meg — vagy belső „anima- ill. animusz-alakok” formájában (álmok, imaginációk, fantáziák és víziók során), vagy egy konkrét személy formájában a külvilágban, a már több ízben is tárgyalt projekciómechanizmus elve szerint. Utóbbival akkor nézünk szembe, „amikor környezetünkben egy másik nembeli személy tudattalan lelkünk egy darabjának, vagy egész tudattalanunknak hordozójává lesz, és amikor nem vesszük észre, hogy ez nem más, mint saját belső énünk, amely mintegy kívülről igyekszik bennünket ily módon elérni” — írja Jacobi, és később melléteszi, hogy ennek során kiválasztunk valakit, és kötődni kezdünk valakihez, aki saját lelkünk rejtett kvalitásait képviseli. (25)

A belső lelki reprezentáns közvetlen kapcsolatban áll a perszónával: mindkettő egy funkcionális komplexus, melyek kompenzatorikusan viszonyulnak egymáshoz, hiszen perszóna az én a külső világ között közvetít, míg a belső lelki reprezentáns az én és a belső világ között. Az anima és az animusz annál archaikusabb és differenciálatlanabb, valamint annál erőteljesebben manifesztálja magát, minél merevebb az adott egyén perszónája és minél jobban kizárja belső világának szükségleteit a külvilághoz való tudatos alkalmazkodás során. A kompenzatorikus viszonyulás abban is megnyilvánul, hogy a belső lelki reprezentáns mindig rendkívül meghatározóan magán viseli az inferior funkció és a még differenciálatlan segédfunkció(k) sajátosságait (melyeket a perszóna rendszerint egyáltalán nem „alkalmaz”). Ha egy nőnek például az érzékelés a fő funkciója, és emellett még a gondolkodást is jelentősen differenciálta, akkor animuszának képét csakis egy érzelmes és irracionális férfi reprezentálhatja, akiben az érzés és az intuíció tudatos (és ebből kifolyólag konzisztens) jelleggel „működik”.

A perszóna kapcsán már elmondtuk, hogy minél merevebb, annál egyoldalúbb és kizárólagosabb jelleggel alkalmazza a tudatos, fő funkciót. Ezt most kiegészíthetjük azzal, hogy a másik három differenciálatlan funkció ez esetben mind az anima vagy animusz „birtokában” található, mint ahogy a teljes árnyék is (ha annak tartalmai még nem lettek tudatosítva). Tehát minél több tudattalan tartalmat „kebelez be” az anima vagy az animusz területe a pszichében, annál több minden vetítődik ki belőle arra az ellenkező nemű személyre, akit pszichés struktúrájából adódóan tudattalanunk egy rendkívül alkalmas projekciós „felületnek” ítél. Jacobi a következőt írja ennek kapcsán:

„Miután a belső lelki reprezentáns egybeesik a legkevésbé differenciált funkcióval, (…) jellege mindig épp ellenkezője lesz a legdifferenciáltabb funkció jellegének, amely rávetül az azt szimbolizáló alakra is. Elvileg egy tudós és elméleti szakember animája logikusan véve primitív, érzelmes és romantikus, míg az ösztönös és érzékeny művész animája két lábbal a földön járó, gyakorlatias típusú nő; nem puszta véletlen, hogy az érzelmeik által irányított nőies férfiak szívükben az amazon képét hordozzák, amely napjainkban feminista vagy kékharisnyajelmezt ölt. Ugyanígy, a nők animuszalakjai is ahhoz képest nyilvánulnak meg, hogy mi az illető leginkább differenciálódott funkciója, hol veszélyes Don Juanok, hol szakállas professzorok, hol fizikai erőtől duzzadó hősök…” (26)

Ennek kapcsán megjegyzendő, hogy a lelki érés és az individualizáció folyamatának természetes része az, hogy a szerelem érzésének hatására úgy választunk magunknak párt, hogy a másik személy a saját pszichénk még tudatosítatlan részét képviseli. Mélylélektani értelemben a szerelembe esés egy természetes tudatszűkületi állapot, amely csalhatatlan jele annak, hogy animánk vagy animuszunk képe „sikeresen” kivetült a másik nemre. Noha a szerelembe esés spirituális célja nem ennek a „szerelmességnek” a fenntartása, hanem a másik iránti mély megértés és ennélfogva az önismeret kölcsönös fejlesztése kéne legyen, nagyon sokan megragadnak a kezdeti „projekciós” fázisban, aminek hatására a kapcsolat egy valóságos érzelmi hullámvasúttá válhat. Bizonyos egyének individuációs „státuszát” tekintve ez teljesen érthető is, hiszen — Jacobi szavaival élve — „amíg a tudattalan psziché különböző aspektusai és vonásai még nem különültek el egymástól, és nem integrálódtak a tudatba (azaz mindaddig, amíg nem ismerjük árnyékunkat, valamint animánkat vagy animuszunkat), a férfi teljes tudattalanja feminin, a nőé pedig maszkulin, minden tartalom az ellenkező nemre jellemző tulajdonságokkal van színezve.” (27)

Minél egyoldalúbban és merevebben működik valakinek a perszónája, annál inkább lehet elmondani, hogy animája vagy animusza a tudattalan „sötétjében” szunnyad, és heves projekciók vagy víziók formájában tud csak megnyilvánulni. Ezektől ugyanolyan nehéz „megszabadulni”, mint magától a perszónától. Sem a perszóna, sem a belső lelki reprezentáns nem egyenlő ugyanis az Önvalónkkal, de az önismeret útjáról letévedt egyének könnyen esnek áldozatául mindkét funkcionális komplexusnak, melynek következtében azonosítani kezdik magukat velük. Ez lélektani folyamat dióhéjban a következőképpen néz ki: elsőként a perszónával történik egy rendkívül egyoldalú és rugalmatlan azonosulás — aminek során a belső lelki reprezentáns hosszú és erőteljes elfojtásra kerül —, majd amikor a belső lelki reprezentáns nagymértékű pszichés energiát magához „láncolva” végül törvényszerűen a tudatba tör, akkor „szétzúzza” a gondosan kiépített perszónát, és a pszichológiailag fejletlen egyén most már azzal kezdi el azonosítani önmagát. Jacobi szerint „az, hogy a nyugati emberek nagy részénél a pszichében meglévő ellenkező nemű belső lelki reprezentáns oly mélyen van elfojtva a tudattalanban, olyannyira kulcsfontosságú szerepet játszik, sokszor pedig katasztrófát okoz, leginkább patriarchális beállítottságú kultúránknak róható fel.” (28) Jung a következőképpen vélekedett:

“Erénynek számít, ha a férfi a lehető legmélyebben elfojtja feminin vonásait. Az pedig, hogy egy nő férfiasan viselkedjen, egészen napjainkig nem volt illendő. A nőies vonások és hajlamok elfojtása természetesen e szükségletek felhalmozódásához vezet a tudattalanban. A női imágó (a belső lelki reprezentáns) ugyanilyen természetesen lesz befogadóhelye ezeknek a szükségleteknek; és ez az, amiért szerelme tárgyának kiválasztása során a férfi gyakran enged a kísértésnek, és olyan nőnek udvarol, aki a leginkább megfelel a saját tudattalan nőiességének — vagyis annak a nőnek, aki habozás nélkül tudja befogadni lelke kivetülését. Bár ez a választás alapjaiban ideális, mégis gyakran előfordul, hogy egy férfi önnön gyengeségének legrosszabb változatát veszi feleségül, ami sok különös és rossz házasságot megmagyaráz.” (29)

Ahogyan azt Jacobi is hozzáteszi még ehhez, ez a folyamat természetesen a nők esetében sincs másképp. Épp ezért fenyegeti mindkét nemet ugyanaz a veszély, ha képtelenek ellenállni a perszóna csábításának a külvilágban, és azonosítják vele magukat. Minél állandóbbá és kényszeresebbé válik ez az „egyensúlyvesztett” állapot, annál inkább áll fenn az esély arra, hogy a belső lelki reprezentáns egyszer csak a tudatba tör. Az animája által megszállt racionális férfi így gyakran teljesen elnőiesedik: hosszú évtizedek után egyszer csak felszínre tör benne a „mindig oly észszerű vállalati igazgató” perszónája alatt lakozó, ösztönöktől uralt, túlérzékeny és szeszélyeskedő anima-alak, amellyel ugyanolyan kizárólagos lehet a tudatos azonosulás, mint korábban a perszónával. Mivelhogy, ha „nincs elég erő ellenállni a perszóna csábításának a külvilágban, az arra utal, hogy hasonlóképp a belső gyengeség képtelen megfékezni a tudattalan befolyását”, írta Jung. (30) Így válhatnak például életük második felére szentimentális papucsférjjé azok a férfiak, akik életük első felében görcsösen és egyoldalúan ragaszkodtak „racionális” perszónájuk látszólagos védelméhez. Ha az ilyen férfi nem tudatosítja magában saját tudattalanjának eme másik nemre kivetített részét — majd vonja vissza az azzal kapcsolatos projekcióikat —, a szentimentális anima előbb-utóbb óhatatlanul el fog uralkodni rajta. De ugyanez a mechanizmus vonatkozhat például az „érzelmes” perszónával rendelkező nőre, aki mindig oly alázatos, tapintatos és simulékony viselkedést tanúsít a környezete felé: ha nem tudatosítja és integrálja az animuszát, élete második felére egy kifejezetten házsártos és mindenkivel kötözködő nőszeméllyé változhat, aki nem tűri el, ha valahol nem ő hordja a nadrágot vagy mondja meg a „tutit”. A racionális animuszának „áldozatául” esett nőre így már az a veszély leselkedik, hogy mindig mindent jobban akar tudni másoknál, és hogy zsörtölődései során már az égvilágon semmilyen érzelmi tapintatosságot nem tanúsít a másik felé.

A jungi pszichológia a felnőttkori individuációs folyamat egyik legelső, legfontosabb lépéseként az árnyék megismerését és tudatosítását tartja, melyet aztán — sikeres árnyékmunka esetén — szükségszerűen az anima vagy az animusz integrálása követ. Jacobi szavaival élve árnyékunk tudatosítása során először saját magunk másik, sötét aspektusát ismerjük és értjük meg, míg a belső lelki reprezentáns tudatosítása során a másik nem bennünk rejlő aspektusait identifikáljuk és integráljuk. „Amikor e részünk tudatosul, már nem hárítjuk át saját hibáinkat férfi- vagy nőtársunkra, azaz a projekció feloldódik. Ezáltal a projekcióban lekötött lelki energiamennyiség visszakerül és ismét énünk rendelkezésére áll” — írja, majd hozzáteszi, hogy „ha felismertük és feltártuk ezt a képet, akkor az megszűnik a tudattalanból felfelé hatni, és végre elérhetővé teszi számunkra, hogy a kontraszexuális komponenst differenciáljuk és tudatos beállítódásunk részévé tegyük.” (31) Ez a kemény önismereti munka véleménye szerint úgy gyümölcsözik, hogy „a tudatunkhoz tartozó tartalom különleges módon gazdagodik, személyiségünk pedig erőteljesen bővül.” (32) Az anima és az animusz integrálása elengedhetetlen feltétele tehát annak, hogy eljuthassunk Önvalónk megtapasztalásához — az integrálás folyamata során pedig létfontosságú a csalódás, valamint egy bizonyos szintű kiábrándulás abból az ellenkező nemű személyből, akire saját animánkat vagy animuszunkat rávetíttetünk. Mivel a projekció mechanizmusa során környezetünk és embertársaink belső, szubjektív képe saját tudattalan tartalmaink mintájára formálódik, így minél több tudattalan kvalitást vetítettünk ki önmagunkból egy másik személyre, annál nagyobb eséllyel fogunk először rendkívül mélyen kötődni hozzá, majd idővel ugyanolyan mélyen csalódni benne, amikor az illető valódi természetét már nem tudjuk tovább meghazudtolni, és nyilvánvalóvá válik, hogy korántsem az, akinek egészen addig láttuk. Ha valaki ekkor van olyan merész, hogy ne a másikban, hanem saját magában keresse a csalódás forrását és a kiábrándulás okát, azelőtt új ajtók nyílnak az individuáció folyamatában, és „szintet ugorhat” az egyéni valóság érzékelésében. Jacobi a következőképpen ír erről a valóságos pszichés metamorfózisról:

“Ha valaki lelkében átdolgozta és tudatosította szexuális ellenpólusát, akkor biztosan tartja kézben önmagát, érzelmeit, indulatait és vonzalmait. Ez mindenekelőtt valódi függetlenséget jelent, bár ugyanakkor elszigeteltséget is, azoknak a „belsőleg szabad” embereknek az elszigeteltségét, akiket semmilyen szerelmi vagy társas viszony nem tud leláncolni, mert nekik a másik nem többé nem titokzatos, hiszen annak alapvető vonásait a saját pszichéjük mélységeiben már felismerték. Az ilyen férfi nemigen „eshet szerelembe” többé, mert nem tud utat vesztve tévelyegni valaki másban, viszont sokkal mélyebb „szeretetre” lesz képes abban az értelemben, hogy magát tudatosan odaadja neki. Elszigeteltsége ugyanis nem idegeníti őt el a világtól, csak biztosítja számára a megfelelő távolságot. Azzal, hogy sokkal szilárdabban horgonyozza le magát saját énjében, képessé lesz arra, hogy embertársainak még akadálytalanabbul adja át magát, mert ez többé már nem veszélyezteti egyéniségét. Igaz, az esetek többségében az élet fele eltelik, mire elérjük ezt a lépcsőfokot. Valószínűleg senki sem jut el ehhez a ponthoz küzdelem nélkül. Jó adag tapasztalat és hasonlóképp csalódás szükséges hozzá.” (33)

7. Selbst (Önvalónk)

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amelynél a leginkább beleütközünk az emberi nyelv korlátaiba: a Selbst avagy az Önvalónk valódi jelentését lehetetlen ugyanis szavakkal kifejezni a jungi lélektan állásfoglalása szerint, hiszen azt csak átélni lehet. Ez az „állapot” csakis azoknak adatik meg, akik az individuáció rögös útján célba értek, és már a „középpontjukból” élnek, ahol a psziché összes imént tárgyalt aspektusa egybefut és egyesül. Ezért helyezkedik el a Selbst a 8. ábra közepén, és ezért van ott „csillagként” reprezentálva, melynek sugarai a psziché összes tudatos és tudattalan komponensét elérik, átfogják, és ezáltal egyetlen entitássá, az Önvalónkká egyesítik.

Az előző pontokban elkülönítve beszéltünk ugyan a psziché különféle tudattalan és tudatos „komponenseiről”, de ezt értelemszerűen csak szemléltetésképpen tettük, hiszen nincs olyan logikai rendszer vagy sematikus ábra, amellyel pontosan megjeleníthetnénk a psziché immateriális valóságának összetettségét. Annál is inkább, mert az emberi gondolkodás rendkívül könnyen esik áldozatává a polarizációnak, melynek eredményeképp egymás ellentéteiként észlel bizonyos dolgokat. Ám mint azt korábban már említettem, a pszichén belül valójában semmi sem „ellentétes” egymással, hanem minden alkotóelem egységre törekedve, kompenzatorikus módon viszonyul az ő poláris párjához. A tudat és a tudattalan összes komponense egymást kiegészítve alkotja tehát a Selbstet, ám ezekről összesítve — tehát magáról a Selbstről — lehetetlen értekezni. „Lehetnek fogalmaink a psziché egyes részeiről, de nem tudjuk ugyanezen a módon elképzelni azt, hogy maga a Selbst mi, mert ehhez a résznek, a tudatos énnek meg kellene értenie az egészet”, írja Jacobi, aki a Selbstet egy ponton rendkívül találóan „két világ, és azok homályosan sejtett, ám annál tisztábban érzett ereje között kifeszített” centrumként jellemzi. (34)

A Selbst megtapasztalása ill. a Selbstből élt élet az individuációs út végső állomása, amit a jungi pszichológia önmegvalósításnak nevez. Jung szavaival élve „teljes lelki életünk kezdete kitéphetetlenül gyökerezik ebben a pontban, és legfennköltebb, legvégsőbb céljaink is arrafelé igyekeznek”, hiszen „a Selbst az élet célja, mert az individualitásnak nevezett sorsháló legteljesebb kifejezése.” (35) A kiteljesedett ember Jacobi szerint azáltal találta meg és integrálta ezt a középpontot, „hogy megoldotta az őt alanyi mivoltában a két, belső és külső valósághoz fűző viszonyának problémáját”, de megjegyzi azt is, hogy ez egy rendkívül nehéz etikai és értelmi feladat, amely csak keveseknek sikerül — „azoknak, akik kiválasztottak, és részesültek a kegyelemben.” (36) Sokan ugyanis már árnyékuk tudatosításánál megrekednek, amely az individuációs folyamat legelső döntő fázisának tekinthető. Ezután következik a második „mérföldkő”, mégpedig a belső lelki reprezentáns felismerése, a vele kapcsolatos projekciók visszavonása és tartalmának lehető legteljesebb tudatba integrálása (ami értelemszerűen nem lehetséges akkor, ha nem végeztük el az árnyékmunkát). Az anima és az animusz tudatosítása után azonban még mindig nem értünk „révbe”: ha sikerült tudatunkba integrálni tudattalanunk eme kontraszexuális, archetipikus komponensét, meg kell még „birkóznunk” a tudattalanunk legmélyéről fakadó archetípusos alakkal is, amely a férfi esetében az „Öreg Bölcs” (a spiritualitás alapelve), a nő esetében pedig a „Nagy Anya” (az anyag alapelve). (37)

Az individuáció ezen a pontján az egyén víziói során a lehető legarchaikusabb formában, ősi szimbólumokon keresztül kerül kapcsolatba a saját „ősképével”, melynek hatására isteni és magasztos személyként kezd tekinteni önmagára. Az individuáció ezen állomása azért különösen veszélyes és nehéz, mert természetes velejárója a lelki arrogancia és a felfuvalkodottság, amelyet le kell tudni küzdeni. Mind az Öreg Bölcs, mind a Nagy Anya különféle archetípusai (pl. varázsló, mágus, látnok, boszorkány, jósnő, papnő, istennő, vezető, próféta, messiás stb.) mana-személyiségek ugyanis. A mana „rendkívüli erőt” jelent, amelyre ha valaki szert tesz — mint ahogy az individuáció első két fázisát sikeresen „abszolvált” egyén is —, akkor erejével és értelmével mások felett áll ugyan, ám ha nem figyel oda, ez hamar beképzeltté és önelégültté teheti, ami aztán a visszafejlődésbe taszíthatja őt.

A mana-archetípusokkal való találkozás és a velük való azonosulási fázis jelentik tehát az individuáció utolsó, és egyben legnagyobb kihívását, hiszen mind az Öreg Bölcs, mind a Nagy Anya képeiből „óriási erő sugárzik, amely elkerülhetetlenül magával ragadja és egyfajta önegzaltációba sodorja a vele szembenéző egyént, hacsak a tudatosítás és differenciálás révén meg nem érti, hogy hogyan kerülheti el a tévútra vezető, csalóka képpel való azonosulás veszélyét” — írja Jacobi. (38) Ha az egyénnek kitartó alázat gyakorlásával sikerül megkülönböztetnie önmagát ezektől az archetípusoktól, akkor „megszületik” a Selbst, és az egyén önmagára már egy felsőbb hatalom (Isten) spirituális sarjaként tekint. Már legmélyebb önvalójában tudja és érzi, hogy nem ő maga isteni, hanem létezésével megtestesíti az istenit egy poláris dimenzióban, ahol a férfi materializálódott szellemként, a nő pedig lélekkel átitatott anyagként szimbolizálja az Istentől, vagyis egy megnevezhetetlen teremtő erőtől való származását. Ezért fogalmaz úgy Jung, hogy „az individuációt megjárt én önmagát egy ismeretlen és fölérendelt alany tárgyának érzékeli”, és hogy a Selbst voltaképp „a tudatos én fölé rendelt, magasabb nagyságrend” (39), és ezért nevezi Jacobi is a Selbstet lelkünk egy olyan fókuszpontjának, „ahol Isten képe a legsimábban mutatkozik meg, és aminek megtapasztalása minden egyébnél jobban biztosítja számunkra az Istenhez való hasonlóságunk jelentőségének és természetének ismeretét.” (40)

A Selbst kialakulása szükségszerűen feltételezi továbbá azt is, hogy sikerült úgy felismernünk saját tudattalanunkat, mint a tudatunkkal természetes módon kölcsönhatásban levő, és vele kompenzatorikus jelleggel együtt dolgozó „entitást” — aminek eredményeként legalább akkora figyelmet és fontosságot tulajdonítunk a tudattalanból érkező ösztönöknek és érzelmeknek, mint a tudatos szándéknak. A Selbst megszületését követően a személyiség súlypontja középre tolódott, felülemelkedett és mindent „lát” — pont úgy, mint amikor egy repülőgépből már csak egy kicsi, tisztán körülhatárolt zónának látjuk azt a nagyvárost, ami néhány órával ezelőtt még olyan kolosszálisnak tűnt járókelőként. Ennek következében „a Selbst megszületése a tudatos személyiség számára nem csupán a pszichológiai központ áthelyezését jelzi, hanem azt is, hogy következésképpen gyökeresen megváltozik a felfogásunk az életről, és hozzáállásunk is; átalakulást jelent a szó legteljesebb értelmében” — írja Jacobi (41) —, ám kihangsúlyozza annak az általánosan elfogadott nézetnek a tévességét, miszerint a pszichológiai fejlődés végül elvezetne egy olyan állapotba a földi létforma során, ahol már nincsen többé szenvedés. Nyomatékosítja, hogy a szenvedés és a konfliktus az emberi lét természetes velejárói, amelyeket nem szabad betegségnek tartani, hanem a boldogság ellenpólusaiként kell tekinteni rájuk — annál is inkább, mert betegség és komplexus többnyire éppen akkor keletkezik, ha gyávaságból, gyengeségből vagy értetlenségből el akarunk szökni a szenvedés és a fájdalom elől. (42)

A 3. pontban értekeztünk már az elfojtás (represszió) és az elnyomás (szupresszió) közötti fontos lélektani különbségről, ezt pedig most kiegészítjük azzal, hogy egy olyan egyén, aki a „Selbstből” él, nem fojt már el tudattalan tartalmakat, legfeljebb csak elnyomja őket tudatos, erkölcsi választás következményeként — miközben végig „kapcsolatot” tart a szorongással, konfliktussal vagy fájdalommal, amit a tudatba emelődött. Elfojtás esetén viszont elmenekülünk a szenvedés elől, és megtagadjuk annak átélését — ezért lesz egyre kínzóbb az ebből eredő neurózis, amely Jung szavaival élve mindig „jogos szenvedést helyettesít”. (43) Ezért is nevezte Jacobi az ezzel kapcsolatos tudatosodási folyamatot a „hamis” szenvedés „hiteles” szenvedéssé való átalakulásának. Ebben az analógiában hamis szenvedés alatt az elfojtásokból kialakuló neurózist érti — melyet mindig értelmetlennek és az élettől idegennek élünk meg —, míg a hiteles szenvedés vállalása „mindig magával hozza egy később bekövetkező felismerés és spirituális gazdagodás érzetét.” (44) Ennek a szenvedés általi spirituális gazdagodásnak végső eredménye a Selbst megtapasztalása, melynek következtében Jung szerint „egy olyan személyiség jön létre, amely csupán az alacsonyabb szinteken szenved, magasabb szinteken azonban különös módon szenvtelen marad akár a szomorú, akár az örömteli események iránt.” (45) Jung mindvégig hangsúlyozza, hogy a személyiségnek ez az újjászületése egy teljességgel szubjektív állapot, amelyet külső, objektív kritériumokkal nem lehet körülírni, hiszen „csak az, aki ezt megtapasztalta, van olyan helyzetben, hogy megérte és valódiságát igazolja.” (46)

Jung úgy vallotta, hogy csak a kollektív tudattalanból származhat valódi érték, amely elvezet minket a „kincs”, a „láthatatlan fegyver”, illetve a „varázslatos talizmán” megszerzéséhez. (47) Ezekhez a tisztán archetipikus értékekhez azonban annál nehezebb hozzáférni, minél „vaskosabb” a személyes tudattalan, amely külön „rétegként” borítja be a kollektív tudattalant és az abban szunnyadó ezeréves archetipikus tapasztalatot és tudást. Így minél jobban sikerült tudatosítanunk a személyes tudattalanban rejlő komplexusainkat — melyek a kollektív tudattalan örökérvényű, semleges tartalmait mindig valamilyen személyes színezettel „megmásítva” jelenítik meg az én számára —, annál inkább részesülhetünk a kollektív tudattalan „személytelen” spirituális értékeiből. Jung a következőképpen fogalmazott erről:

„Minél inkább tisztába kerülünk önmagunkkal az önismeret folyamán, és minél inkább ennek megfelelően viselkedünk, annál jelentősebb mértékben csökken a személyes tudattalan, a kollektív tudattalant borító réteg. Az abból előtörő tudatosság már nem egy kicsinyes és személyesen érzékeny énvilág rabja, hanem szabadon vesz részt egy tágabb világban: a tárgyak világában. Ez a tágabb és mélyebb tudat már több, mint személyes ambíciók, kívánságok, félelmek és remények érzékeny, önző együttese, amit kompenzálni vagy esetleg javítani kell a személyes tudattalan viszonttendenciáival. Ellenkezőleg, a tárgyhoz, a külvilághoz kapcsolódó referenciafunkció, amely az egyént egy feltételek nélküli, elkötelező és feloldhatatlan közösségbe helyezi az egész világgal.” (48)

Jung itt voltaképpen egy kiteljesedett és kollektív látásmódot kifejlesztett egyénről beszél, aki azért került „feloldhatatlan közösségbe” az egész világgal, mert már képes annak minden jelenségét tárgyilagosan, a kollektív tudattalan archetípusainak poláris szimbólumaiként érzékelni. Így életének bármilyen problémáját képes már tisztes távolságból és higgadtan megközelíteni, hiszen a belső világ „ellentétpárjainak” egyesítése által megszületett Selbstből már a külső világ poláris jellegű problémáin is túllát — így sem ignorálni, sem megoldani nem akarja őket. Az önmegvalósult ember eme gyökeresen átalakult világnézetéről Jung így írt:

“Az élet legnagyobb és legfontosabb problémái alapvetően mind megoldhatatlanok; azoknak kell lenniük, mert ezek fejezik ki a minden önszabályzó rendszerben immanensen meglévő nélkülözhetetlen polaritást. Nem megoldani, hanem csak meghaladni lehet őket. (…) Az egyén felülkereskedése személyes problémáin ily módon a tudati szint emelkedéseként mutatkozik meg. Magasabb szintű és szélesebb körű érdeklődés kerül előtérbe, és az így tágabbá vált horizonton a megoldhatatlan probléma elveszíti sürgősségét. Nincs logikusan megoldva saját feltételei értelmében, de homályba merül egy új és erősebb, létfontosságú direktíva előtt. Nem kerül sor elfojtására és tudattalanná tételére, hanem egész egyszerűen más megvilágításba kerül, és így maga is megváltozik. Ami egy alacsonyabb szinten a legvadabb konfliktus, és pánikkal töltött érzelmi vihar kitörésére adna alkalmat, az most, a személyiség egy magasabb szintjéről nézve olybá tűnik, mint amikor magas hegycsúcsról szemléljük a völgyben dúló zivatart. A vihar realitása a legkevésbé sem csökkent, de már nem benne, hanem fölötte vagyunk.” (49)

Szinte költőien tükröződik vissza ebben az idézetben a jungi pszichológia dialektikussága, amely Jacobi szavaival élve „azáltal, hogy összeveti a tudat és a tudattalan, azaz az én és a nem én tartalmait, a két pszichés realitás közötti kölcsönhatáshoz vezet, amely e kettőt egy harmadikban (tertium quid), azaz a szintézisben teljesíti ki és haladja meg.” A jungi pszichológia dialektikus jellege és finális perspektívája végső soron tehát éppen a Selbst fogalmában „csúcsosodik” ki, amely megvalósítandó erkölcsi célként minden más pszichológiai irányzattól megkülönbözteti.

 

Hivatkozások és jegyzetek:

(1) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 124.

(2) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 124.

(3) Hamaker-Zondag, Karen M.: Wezen en werking van planeten. Uitgeverij Schors-Amsterdam, Amsterdam, 1980. 25.

(4) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 20.

(5) Idem, 55.

(6) Idem.

(7) Idem, 90.

(8) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 90.

(9) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 91.

(10) A saját fordításom angol nyelvről. C.G. Jung: Letters, Volume 2. Princeton University Press, Princeton, 1976. 292.

(11) Idézi Kast, Verena: Álmok. A tudattalan titokzatos nyelve. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010. 146.

(12) Hamaker-Zondag, Karen M.: Het projectiemechanisme in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2011.

(13) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 163.

(14) Hamaker-Zondag, Karen M.: Het projectiemechanisme in de praktijk. Uitgeverij Aionion Symbolon, Amstelveen, 2011.

(15) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 144-145.

(16) Idem, 145.

(17) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 143-144.

(18) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 146.

(19) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 48.

(20) Idem.

(21) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 44.

(22) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 47.

(23) Idem, 146.

(24) Idem.

(25) Idem, 147.

(26) Idem, 144-145.

(27) Idem, 153.

(28) Idem, 149.

(29) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 149-150.

(30) Idem, 153.

(31) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 158.

(32) Idem, 158.

(33) Idem, 156-157.

(34) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 164-166.

(35) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 166.

(36) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 162.

(37) Idem, 158-159.

(38) Idem, 160.

(39) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 164-166.

(40) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 167.

(41) Idem, 162.

(42) Idem, 163.

(43) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 163.

(44) Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 163.

(45) Idézi Jacobi, Jolande: C.G. Jung pszichológiája. Animus Kiadó, Budapest, 2009. 166.

(46) Idem, 164.

(47) Idem, 161.

(48) Idem, 163-164.

(49) Idem, 170.

Comments


bottom of page