top of page
  • Kristóf Csörnyei

Szaturnusz-ciklusok és az individuáció krízisei



Ahogy arra korábbi értekezésekben már több ízben is kitértem, az asztrológia szimbólum-rendszerében a Szaturnusz az „Idő Ura”. Mint planéta körülbelül 29 földi év alatt kerüli meg a Napot, ami azt jelenti, hogy az egyén születési horoszkópjában is ennyi időbe telik az, hogy a tranzitáló Szaturnusz megtegyen egy teljes kört a radixban elfoglalt helyéhez képest. Ezt nevezzük (első) Szaturnusz visszatérésnek 28-29 éves kor körül, mely életkornak az asztrológiában kimagasló jelentőséget tulajdonítunk.


Úgy látom, hogy (az én generációmban legalábbis) egyre többen vannak tisztában a „Szaturnusz-visszatérés” fogalmával és jelentőségével (még a laikusok között is), azt viszont már jóval kevesebben tudják, hogy a tranzitáló Szaturnusz saját radix-helyével bezárt fő fényszögei az emberi élet fő életszakaszait is jelölik — ráadásul szinte pontosan aszerint, ahogyan a pszichológia is felosztja azokat.


Jungiánus értelemben azt mondhatnánk, hogy a Szaturnusz önmaga körüli ciklusai szimbolizálják magát az individuáció folyamatát. Carl Jung azt a pszichológiai folyamatot nevezte „individuációs folyamatnak", amelyben az egyén saját énjét ill. tudatát egyesíti a tudattalannal (annak személyes és kollektív tartalmaival egyaránt), és ezáltal egy teljesebb, összetettebb személyiséget hoz létre. Jung szerint az individuációs folyamat során az egyén fokozatosan megérti és elfogadja mindazt, ami önmagában rejlik, beleértve a tudattal (eleinte) nem összeegyeztethető belső konfliktusokat, vágyakat és képességeket is.


Ez a folyamat segít az egyénnek teljesebb életet élni és megtalálni az egyensúlyt az önmegvalósítás és a külső elvárások között. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az individuációs folyamat célja az, hogy az egyén képes legyen megfelelni a lelki élet külső, „objektív” elvárásainak (vagyis egy társadalom ill. kultúra tagjává válni), miközben képes marad arra is, hogy a psziché belső, „szubjektív” elvárásainak is megfeleljen (vagyis hogy megőrizze lelki egyediségét és önállóságát).


A jungi pszichológia egy olykor bizony rendkívül nehéz és kihívásokkal teli pszichés folyamatként tekint az individuációra, melynek a fő nehézségeit és kihívásait az alábbiak jelentik — ezeket most csak dióhéjban és a teljesség igénye nélkül négy pontban említem meg.


  • Árnyék: Az egyénnek szemben kell néznie az árnyékával, vagyis személyiségének az én-tudattal nem összeegyeztethető, elfojtott vagy nem elfogadott aspektusaival. Ezek lehetnek „negatív” érzelmek (mint pl. félelem, harag, irigység stb.), amelyek alatt igen gyakran a tudatból „száműzött” képességek és tehetségek bújnak meg „kincsként”.


  • Anima és animus: Az anima a férfiak alapvető női aspektusát jelképezi, míg az animus a nők alapvető férfias aspektusát reprezentálja. Jung szerint minden emberben jelen vannak mindkét archetípus, és az individuációs folyamat során ezeket az ellenkező nemi vonásokat kell integrálni és egyensúlyba hozni. Az anima a férfiakban pl. az érzékenység,  az intimitás és az intuíció aspektusait képviseli (többek között), míg az animus a nőkben a racionalitás, a céltudatosság és a határozottság vonásait tükrözi.


  • Archetípusok: Az archetípusok az emberi psziché mélyebb legmélyebb rétegeit képviselik, és a kollektív tudattalan „ősképeit” értjük alattuk, mint például az anyát, az apát, a hőst, a bölcset stb. Ezek az ősképek minden kultúrában és időszakban jelen vannak, és közös emberi (vagyis kollektív) tapasztalatokat képviselnek. Az archetípusok integrálása azért olyan fontos része az individuációs folyamatnak, mert az általuk „hordozott” pszichés energia avagy lelki jelentéstartalom nagy hatással lehet az egyénre — akár tudatosan, akár tudattalanul. Ha az egyén nem képes megérteni és integrálni ezeket, akkor azok elkezdhetik irányítani a viselkedését, gondolkodását és érzelmeit — anélkül, hogy az egyén tudna erről.


  • Külső nyomás és társadalmi elvárások: Az individuációs folyamat során az egyénnek rendszeresen szembe kell néznie külső nyomásokkal és társadalmi elvárásokkal, amelyek gyakran akadályozhatják egyéni fejlődését és az autentikus Önvalójának (mélymag, ősmag, nagy én, Selbst) kifejeződését.


Ezeket a kihívásokat és nehézségeket jelképezi tehát a Szaturnusz, amely 29 évig tartó (önmaga körüli) ciklusában 7 évente áll „nehéz” fényszögben (vagyis együttállásban, kvadrátban és szembenállásban) a radix-helyéhez képest. A ciklus szakaszai nagyjából hétévente a következők: együttállás (0°), első kvadrát (90°), szembenállás (180°), második kvadrát (90°), majd ismét az együttállás. Bizony: akárcsak a Hold fázisai: újhold, első negyed, telihold, második negyed, majd megint újhold. Egy teljes holdciklus (holdhónap) 29 napig tart, amelynek szakaszai szintén ~7 naposak. 


És akkor most kapaszkodj meg: szekunder direkcióban (prognosztikai technika) a progressziós Hold szintén 28-29 év alatt járja körbe a radix-helyét! A progressziós Hold és a tranzitáló Szaturnusz ciklusának hossza nagyjából egyenlő tehát, ami nem is annyira meglepő: ez a két planéta „uralja” ugyanis a Rák-Bak tengelyt! A Hold (a Rák jegy uraként) a tág értelemben vett formaalkotás mögötti érzelmi impulzust szimbolizálja, a Szaturnusz (a Bak jegy uraként) pedig a forma megmunkálásának lassú, kitartó és hatékony folyamatát jelképezi. A kettő mindig kéz a kézben kell járjon, és (ideális esetben) nem létezhetnek egymás nélkül — nem csoda tehát, hogy asztrológiai ciklusaik is hasonlítanak!


Szántszándékkal adtam ennek az értekezésnek az „individuáció krízisei” címet. Valóban szemléltetni fogom ugyanis, hogy korántsem véletlen a 7-es szám oly „negatív” konnotációja a különféle kultúrkörökben. A keresztény hagyományokban ez ugyanis az „ördög száma”, amely bűnös cselekedeteket és gonosz erőket jelképez (a Jelenések könyve tele van ilyenekkel), de a mitológiában szintén gyakran kapcsolják össze balszerencsével, sötétséggel vagy veszéllyel, illetve még a numerológiában is kapcsolatba hozzák rejtélyekkel és a titkokkal. 


Szeretném viszont azt is láttatni, hogy ez a negatív konnotáció asztrológiai szempontból egyáltalán nem jogos. A „krízis” szó a görög „krisis” szóból származik, amely választást, döntést jelent. A krízis egy olyan helyzetet vagy fordulópontot jelent, amikor valamilyen probléma vagy konfliktus súlyosbodik, elérve egy olyan kritikus állapotot, hogy annak kezelése azonnali döntő intézkedéseket igényel. Pontosan ezt szimbolizálja az önmagával hétévente „holdfázisban” álló Szaturnusz is: a döntés és a választás fontosságát az individuációs folyamat különféle szakaszaiban.


A továbbiakban azt fogom tehát górcső alá venni, hogy a tranzitáló Szaturnusz és a progressziós Hold hétévente „aktivizálódó” fő fázisai miként szimbolizálnak kritikus éveket és sorsdöntő időszakokat az egyén életében. Nyolc krízist fogunk áttekinteni — vagyis asztrológiai értelemben az első két ciklust, nagyjából 60 éves korig bezárólag:


🌓 Első kvadrát (félhold): 7-8 éves kor

🌕 Első szembenállás (telihold): 14-15 éves kor

🌗 Második kvadrát (félhold): 21-22 éves kor

🌑 Első együttállás (újhold): 28-30 éves kor

🌓 Harmadik kvadrát (félhold): 36-37 éves kor

🌕 Második szembenállás (telihold): 43-44 éves kor

🌗 Negyedik kvadrát (félhold): 50-52 éves kor

🌑 Második együttállás (újhold): 58-60 éves kor


Szeretném előre leszögezni, hogy ezzel az összefoglalóval semmiképpen sem a félelemkeltés vagy az okszerűtlen sürgetés a célom. Mindenekelőtt egy elméleti áttekintést szeretnék nyújtani az emberi élet avagy az individuációs folyamat kritikus „holdfázisaival” kapcsolatban — ehhez Karen Hamaker-Zondag holland (jungiánus) asztrológus munkássága szolgál hatalmas inspirációként és (szak)irodalmi forrásként.* Ám mivel a továbbiakban mégiscsak arra vállalkozunk, hogy az élet válságos fordulópontjait helyezzük reflektorfénybe, természetesen megtörténhet, hogy ez valakiben így csapódik le. De ismétlem: nem ez a cél! 


A cél éppen az, hogy belássuk: megvan a maga ideje a komoly döntéseknek és a lehető legtudatosabb „sorskovácsolásnak”. És ha olykor el is szalasztjuk ezeket, jön majd még lehetőség arra (valamilyen újabb „válságos” helyzet formájában), hogy újra mérlegeljünk, és másképp döntsünk. Ahogy látni fogjuk, mindegyik szaturnuszi „holdfázis” esetében aktív az Uránusz is (amely közel 84 év alatt járja körbe a horoszkópot). Az, hogy ez a változást, újítást, felszabadulást és eredetiséget, valamint az egyén autonómiáját szimbolizáló planéta is mindig „részt vesz” egy adott „szaturnuszi krízisben”, éppen azt üzeni nekünk, hogy sohasem késő változtatni!



I. Az „első félhold”: 7-8 éves kor (♄☐♄ + ♅⚺♅)



A születés momentuma — melynek „pillanatképe” maga a születési horoszkóp — az egyén életének első nagy (csodálatos) megrázkódtatása. Tudatosságról avagy éntudatról semmilyen értelemben sem beszélhetünk még: a gyermek életét az első években archetipikus képek, alakok és formák sokfélesége határozza meg, amelyek eredetüket tekintve (jungiánus értelemben) a kollektív tudattalan „rétegeiből” származnak. 


Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása közel 7 év múlva (2000 júniusában). A Szaturnusz ekkor pontosan 90 fokot, az Uránusz pedig körülbelül 30 fokot zár be a saját radix-helyével.

Egy mitikus, meséken alapuló világ ez, telis tele varázslattal, álmokkal és ösztönös érzelmekkel. A gyermek napról napra, „áldásos tudattalanságban” él: még nem tapasztalja meg tudatosan a jelen és az „itt és most” valóságát, reakciói pedig teljes mértékben ösztönösek. Az első években folyamatos vagy összefüggő emlékezet sincs még: a tudatnak legfeljebb apró kis „szigetei” vannak kialakulófélben a tudattalan „óceánjában” — de ezek nem többek, mint kicsiny kis fénypontok a sötét éjszakában.


Ezekből a szórványos kis „tudat-szigetekből” áll aztán össze és szilárdul meg az én (angolul: ego) — de ez a folyamat lassú, és az én kezdetben még csak egy a sok kis sziget közül (vagyis teljesen viszonylagos). Ezért is beszél a gyermek elsőként tárgyilagosan, vagyis egyes szám harmadik személyben saját magáról — a Szaturnusz ez idő tájt áll félszextilben (30°) a radix-helyével. 


A gyermek aztán hamarosan megtanulja a nevét, és felfogja a helyét a családban — ez nagyjából két-három éves kor körül történik. A tudatosság ezután nagy léptékben növekszik, és a gyermek

ezzel analóg módon egyre nyilvánvalóbb módokon kezd kapcsolatokat teremteni. Három és négy éves kor között egyre inkább fordul kifelé, és most már a nevével is teljesen egyértelműen azonosítja magát. Az én egyre jobban elválik tehát a (kollektív) tudattalantól, és a gyermekben elkezd körvonalazódni annak a tudata, hogy mint mindenki más, bizony ő is egy különálló személy.


A gyermek nagyjából a harmadik életév vége felé kezd el egyöntetűen szubjektíven, vagyis egyes szám első személyben hivatkozni önmagára — a Szaturnusz ekkor már félkvadrátban áll (45°). A már szóban is kimondott, illetve (egyre összefüggőbb) mondatok fő alanyává vált én „megszületése” után az öntudat további fejlődése viszonylag zökkenőmentesen zajlik — ezt a Szaturnusz első szextilje (60°) is szimbolizálja („harmonikus” fő fényszög az asztrológiában). 


A gyermek napi tapasztalatok és kapcsolatok révén egyre több új dolgot tanul. A dolgok emlékezetben való megtartásának képessége is egyre nagyobb, bár a tudatosság ebben korban még mindig csak nagyon kevés dolgot képes valóban megérteni. A gyermek még nem, vagy csak alig tapasztal meg „problémákat”, és számára azok csakis a külső világ dolgaiból származhatnak. 


Továbbra is a „mesevilág”, illetve a Lévy-Bruhl által meghatározott „participation mystique” korszaka ez tehát, amelyben a gyermek szinte „varázslatos” összefonódottságban él a külvilággal, saját identitás és énhatárok nélkül. Ebben az állapotban a gyermek belső világa részben vagy teljesen összemosódik még a külső világgal.


Ez változik meg a hetedik életév körül, amikor is a Szaturnusz eljut az első kvadrátjáig (90°) — ami egybeesik azzal, hogy az Uránusz is félszextilbe kerül önmagával (30°). Ezzel analóg módon egyre többet kezdenek elvárni a gyermektől (Szaturnusz), ráadásul ki is szakítják őt a megszokott életformájából (Uránusz). Nem csoda, hogy ezt az időszakot egy alapvető belső feszültség hatja át, amely a gyermek részéről a megszokottnál durvább és harciasabb, valamint nagyobb önállóságot és függetlenséget tanúsító viselkedést eredményezhet.


A hétéves gyermeket számos pszichológiai kihívás elé állítja tehát az élet, melyek közül talán a következő hat szempont a legfontosabb:


  1. Iskolakezdés: Elkezdődnek az iskolai évek, amely kötöttségek, fegyelem és komplexitás szempontjából messze túltesznek az óvodai éveken. A tanítók elvárásai, az iskolai környezetbe való beilleszkedés és az új rutinba való beleszokás jelentős lelki kihívás lehet a gyermek számára.

  2. Társas kapcsolatok: Az iskolába menetel új társas kapcsolatokat hoz létre, és kezdetben ezek kezelése is pszichés kihívást jelenthet. Az új barátságok kialakítása és fenntartása, az együttműködés és a konfliktusmegoldás készségeinek fejlesztése mind fontos feladatok ebben az időszakban. Ezek rendszerint új, olykor kellemetlen tapasztalásokkal járnak együtt, a gyermek „komfortzónáján” kívül.

  3. Fejlődő önállóság: A hétéves gyermek egyre több önállóságot kell tanuljon, például a személyes higiéniai szokások, a házimunkában való részvétel vagy a (hatékony) tanulási módszerek terén. Ez a felelősségvállalás képességeinek fejlesztését és az egyre nagyobb önállóságra való átállást jelenti, de gyakran jár feszültségekkel.

  4. Növekvő önismeret: Az iskolába menetel során a gyermek elkezdheti felfedezni a saját képességeit és érdeklődési területeit. Ekkor indul azonban a jó önértékelés és az egészséges önkritika kialakításának hosszadalmas folyamata is, amelyben a szülőkkel és a tanítókkal való kapcsolata játssza még a kulcsszerepet — akik ezt a segíthetik, de akadályozhatják is. A rájuk való „utaltság” érzése szintén okozhat tudattalan feszültségeket, amit a „lázadó” Uránusz első félszextilje szimbolizál.

  5. Kognitív fejlődés: A gyermek agya tovább fejlődik, ami lehetővé teszi számára a bonyolultabb problémák megértését és az absztrakt gondolkodás kialakítását (ez az asztrológiában szintén „uránuszi” téma). Ez lehetővé teszi számukra az új tanulási kihívásokkal való hatékonyabb foglalkozást, de átmenetileg össze is zavarhatja őket érzelmileg a túl sok „mentális újdonság”. 

  6. Nagyobb realizmus: Érdemes megjegyezni még azt is, hogy a gyermek hétéves kora körül érezhetőbben „realistábbá” válik: egyre jobban elfordul a belső, „mitikus” világától, és kifelé összepontosít. A mesékkel és fabulákkal szemben például egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít a valódi (tehát ténylegesen megtörtént) történeteknek, kíváncsibbá válik a környezetével kapcsolatban, és elkezdik őt érdekelni különféle (random) tények és adatok.

Összegezve elmondhatjuk, hogy az első „szaturnuszi életkrízis” a még gyermekkorú egyén lelki fejlődésének kulcsfontosságú részét képezi, hiszen arra ösztönzi, hogy elkezdje megkeresni a helyét a külső világban, illetve elkezdje fejleszteni azokat a belső készségeket és erőforrásokat is, amelyek eredményesen támogatják majd őt a további pszichés fejlődésben.


Természetesen minden gyermek különböző és teljesen egyedi módokon reagálhat ezekre a kihívásokra. Az viszont biztos, hogy mindegyiküknek egyaránt szüksége van az elkötelezett és stabil szülői támogatásra ahhoz, hogy abszolválni tudják az élet első Szaturnusz-félholdjának érzelmi és értelmi kihívásait...



II. Az „első telihold”: 14-15 éves kor (♄☍♄ + ♅⚹♅)



A serdülőkor általában 12-13 éves kor körül köszönt be, amikor is a tranzitáló Szaturnusz először áll kvinkunxban (150°) a radix-helyével. A serdülő egyénben rendszerint ekkortájt kezd el feléledni az a belső igény, hogy elkezdjen eltérni az addig megszokott normáktól, illetve az addig elvárt magatartási formáktól, miközben a fokozódó nemi érés egy teljesen idegen módon ébresztheti, jobban mondva kavarhatja fel benne az érzések világát. 


A belső viszályok, a lázadó tendenciák, a nemi érés hatására felkavaródott érzelmi élet, valamint a test gyorsított tempóban történő növekedése (aminek következtében egyes fizikai paraméterek átmenetileg „aránytalanná” is válhatnak), csak néhány azok közül a testi és lelki állapotok közül, amelyek a serdülő egyént oly bizonytalanná és labilissá tehetik.


Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása közel 14 év múlva (2007 júliusában). A Szaturnusz ekkor pontosan 180 fokot, az Uránusz pedig pontosan 60 fokot zár be a saját radix-helyével.

Ez a bizonytalanság akkor éri el a krízispontját, amikor a Szaturnusz elérkezik az első szembenállásához (180°) — ez 14-15 éves kor körül esedékes. Mivel az Uránusz is ez idő tájt lép szextibe (60°) önmagával, ezért ebben a korban a serdülő viselkedése átmenetileg kifejezetten „antiszociális” lehet, ami rendszerint a változékony érzelmekkel és a megkérdőjelezett szerepekkel összefüggő belső bizonytalanság túlkompenzálásával függ össze. 


Ebben az életkorban nagyon sok serdülő érzi úgy, hogy mindenki csak félreérti őt, és hogy senki sem értheti igazán, ami benne lelkileg végbemegy. Bizonyos serdülők — akik csak nagyon kis mértékben vagy egyáltalán nincsenek ebben az időszakban érzelmileg „megtartva” a környezetük által —, jobb esetben csak elzárkózásban és magányos álmodozásban, rosszabb esetben pedig kábítószerekben, alkoholizálásban és/vagy fiatalkori bűnözésben keresnek menedéket az első Szaturnusz-telihold „kritikus” érzelmei elől. A legextrémebb esetekben sajnos akár öngyilkossági kísérletek is előfordulhatnak.


Az Uránusz szextiljével analóg módon mentális változások is zajlanak. Az intellektuális képességek ekkor látványosan fejlődhetnek, és a serdülő még magasabb szintre fejlesztheti az absztrakt, független gondolkodását — amely az egzakt tudományokban való elmélyülés képessége mellett arra is ösztönözheti, hogy elkezdjen mélyrehatóbban foglalkozni az olyan ideák, mint pl. a „szabadság”, az „igazságosság” vagy éppen a „szeretet” szuverén, tehát elsősorban szubjektív értelemben meghatározott jelentéstartalmával. Az Uránusz szextilje egyszerre szimbolizálja tehát az ekkor rohamtempóban fejlődő absztraháló képességet, kritikus és független gondolkodást, illetve memóriafunkciót (egyre több „száraz” tény- és számadatot képes példádul megjegyezni).


A pubertás kor beálltával a saját egyéni jellemvonások és egyedi adottságok is jobban előtérbe kerülnek, ami többek között az érdeklődés változásában is megmutatkozik: egyre nagyobb lehet az élénk érdeklődés minden olyan dolog iránt az iskolán kívül, amiben az ember megmutathatja, illetve (lelkileg) átadhatja magát. Ez gyakran eredményez konfliktust a serdülő személyes érdeklődése és az iskolai elvárások között.


Ennek egyik következménye lehet a (látszólagos) lustaság és érdektelenség bizonyos tantárgyakkal kapcsolatban, szélsőségesebb esetekben pedig akár az iskolakerülés is. Az utóbbi természetesen mindig egy menekülési mechanizmus a serdülő részéről: így próbálja meg elkerülni a belső küzdelmet az autoritás (szülők, tanárok stb.) által előírt és betartatott „szaturnuszi” kötelességek, illetve az általa szabadon választott és abszolút önazonosnak megélt „uránuszi” időtöltésekkel kapcsolatban.


A gyermek baráti kapcsolatokhoz való hozzáállása is megváltozik ebben az időszakban. A csoportélet általánosságban kb. 12 tizenkét éves korig élvez kiemelt szerepet: a gyermek eddig még nem kiváltképp azért játszik vagy tölt időt a „barátaival”, mert annyira mélyrehatóan érdekelné őt azok személyisége, hanem elsősorban azért, mert élvezi a különféle társas vagy csoportos elfoglaltságokat. 


A serdülőkor beköszöntével ez gyakran pont az ellenkezőjére változik. Első körben gyakran figyelhetünk meg visszahúzódást, amikor is a kamaszt az a „szaturnuszi” gondolat gyötri, hogy nincsenek is igazi barátai. Ez aztán rendszerint hamar át is fordul abba az „uránuszi” késztetésbe, hogy találjon magának egy „legjobb barátot”, aki mindenben megérti őt, és akivel bármilyen információt megoszthat.


A Szaturnusz első teliholdja a saját identitás kialakításának kezdeti folyamatát szimbolizálja tehát, melynek lelki nehézségei és érzelmi viszontagságai esszenciális „bemelegítő gyakorlatokat” szolgáltatnak a felnőtté válás későbbi folyamatához. A kiegyensúlyozott érzelmi támogatás a saját identitással rendelkező, illetve lelki értelemben is felnőtt szülőktől létfontosságú ezen a ponton. Ennek teljes hiányában kétféle fő elakadási lehetőséggel számolhatunk a serdülő egyén identitásformálásának folyamatában, amelyeket a (fejlődés)pszichológia „negative identity” (negatív identitás) és „identity foreclosure” („identitás-kizárás”) néven tart számon. 


Asztrológiai értelemben „negatív identitás” esetén arról van szó, hogy a krízisben az „Uránusz” lázadó és rendbontó energiája elnyomja a „Szaturnusz” komoly, öntudat- és önérték-építő törekvéseit, míg „identitáskerülés” esetén ennek az ellenkezője történik: a „Szaturnusz” korlátoltsága és konzervativizmusa nyomja el teljesen az „Uránusz” szabadságra és egyediségre irányuló törekvését. Mindkét állapot veszélyes — tekintsük át röviden, hogy miért is.


A „negatív identitás” pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy valaki olyan tulajdonságokkal és/vagy csoportokkal kezd el azonosulni, amelyek kimondottan ellentétesek bizonyos társadalmi normákkal vagy közösségi értékekkel. Ez gyakran avégett történik, hogy az egyén szembeszálljon a (családi) környezet és/vagy a társadalom által rá helyezett (vagyis pszichológiai értelemben introjektált) elvárásokkal, amihez egyfajta „negatív” identitást választ magának. A serdülőkorra vetítve ez akkor alakulhat ki a kamaszban, amikor az úgy érzi, hogy nincs támogatva a saját identitásának kifejezése, ugyanakkor nem hajlandó elfogadni a család ill. a környezet által ráerőltetett normákat és értékeket sem — majd úgy lázad ellenük, hogy azok szöges ellentétét kezdi el „kiélni”.


A kamasz ilyenkor „tüntetőlegesen” választ magának identitásként antiszociális vagy erőszakos viselkedést (pl. trágárság, agresszió, vandalizmus, lopás és egyéb bűncselekmények); radikális politikai vagy vallási meggyőződéseket; kirívó fizikai megjelenést (extrém öltözködési stílusok, piercing, tetoválás, stb.); és/vagy rendszeres alkohol- és drogfogyasztást. A negatív identitás legnagyobb veszélye hosszú távon az lehet — ha az egyén nem lép ki időben ezekből a „negatív-uránuszi” mintákból —, hogy belső gátlásokba és külső nehézségekbe ütközhet az egészséges avagy konstruktív emberi kapcsolatok kialakításakor, a karrierépítésben, illetve a jó önértékelés megszilárdításában (egytől egyig „szaturnuszi” témák).


Ennek az ellenpólusa, vagyis az ún. „identitás-kizárás” már arra az állapotra utal, amikor az egyén azonosítja magát egy bizonyos identitással vagy értékrenddel anélkül, hogy előtte átgondolna vagy egyáltalán felfedezne más lehetőségeket is. Serdülőkorra vetítve az ilyen kamasz gyakran túlzottan korán vesz fel egy „felnőtt”-identitást annak érdekében, hogy elkerülje a különféle szerepekkel és identitásokkal való kísérletezés érzelmileg olykor egészen bizonytalan folyamatát. 


Ez megnyilvánulhat abban, hogy a serdülő teljes mértékben azonosul a szülők által kijelölt karrierrel vagy életúttal, illetve olyan személyes értékekkel, politikai és/vagy vallásos meggyőződésekkel, amelyek életének egy meghatározó kulcsfigurájához (pl. szülő, nagyszülő, idősebb testvér, stb.) köthetők. A meghatározó tényező itt az, hogy a kísérletezés, a kritikus gondolkodás és az alternatívák áttekintése (Uránusz) teljes egészében elmarad, miközben tudattalan identifikáció lép fel egy vagy több példásnak vélt nagykorúval (Szaturnusz). Az ilyen kamasznak gyakran már 15-16 évesen konkrét „életterve” van — általában a szülők vagy a családi környezet értékeinek és céljainak megfelelően. 


Gyakran tűnhet úgy, hogy az efféle „álfelnőtt”-kamasz mentesítve van identitásformálással járó belső bizonytalanságoktól, ami az érettség és a lelki kiegyensúlyozottság látszatát keltheti. Valójában azonban csak elhalaszt egy kardinális kísérletezési és döntési folyamatot, ami később még igencsak megbosszulhatja magát. Az ilyen egyént a Szaturnusz első „újholdja” avagy visszatérése (28 és 30 éves kor között) rendszerint ugyanis jóval súlyosabban érinti azoknál, akik az első „telihold” idején valóban átvészelték az individualizáció első komolyabb krízisét, illetve annak érzelmi dilemmáit.



III. A „második félhold”: 21-22 éves kor (♄☐♄ + ♅☐♅)



A 19. és a 20. életév között a Szaturnusz trigonban (120°) áll a születési horoszkópban elfoglalt helyével. Ez egy viszonylag könnyebb és gördülékenyebb időszakot szimbolizál az ifjúkorú egyén életében, amelyben úgy érezheti, hogy ő határozza meg a saját életét. Sok fiatal ebben az időszakban tapasztalja meg először a szülőktől való függetlenedés „édes ízét”: munkájuk és/vagy tanulmányaik révén immáron már aktívan is részt vesznek a társadalomban, valamint elkezdhetnek saját döntéseket hozni életük különböző területein: például egyetemi tanulmányaik, baráti kapcsolataik vagy akár munkájuk tekintetében.


Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása 21 év múlva (2014 októberében). A Szaturnusz ekkor pontosan 90 fokot, és az Uránusz is hozzávetőlegesen 90 fokot zár be a saját radix-helyével.

Az egyetem vagy más továbbtanulási lehetőségek lehetővé teszik számukra, hogy elmélyüljenek az érdeklődési területeiken, és szakmai vagy személyes készségeket fejlesszenek. Ez az időszak épp emiatt gyakran az új dolgok felfedezéséről és az önfejlesztésről szól. És noha sok fiatalnak már ebben az időszakban is szembe kell néznie némi pénzügyi kihívással, azért mégis sokan élvezhetik még a szülői támogatással járó relatív gazdasági függetlenséget.


A szülőktől, illetve a gyermekkor helyzeteitől és mintáitól való akutabb elszakadás késztetése 21 éves kor körül kezd konkrétabb formát ölteni, amikor is a Szaturnusz és az Uránusz egyaránt kvadrátban (90°) állnak a radix-helyzetükkel. Az Uránusz első kvadrátja egybeesik tehát a Szaturnusz második kvadrátjával, ami egy roppant erős függetlenségérzetet szimbolizál a fiatal egyénben. Ekkor tolerálja a legnehezebben, ha valaki „fentről” bele akar avatkozni az ügyeibe, és meg akarja mondani neki, hogy hogyan éljen és gondolkozzon. 


Ismét fontossá válik továbbá a csoporthoz vagy a közösséghez való tartozás, mégpedig valamilyen ideológiai alapon. Ezek az egyén lelki alkata és komplexusai szerint lehetnek aktivista csoportok (pl. a társadalmi igazságosság, az emberi jogok, vagy a környezet- és állatvédelem ügyében), sportegyesületek, politikai pártok; vallási és spirituális közösségek, szakmai csoportok, vagy kulturális és művészeti egyesületek, de egy online játékközösség vagy egy titkos hackerklub sem kizárt. A lényeg, hogy az egyén életében ebben az időszakban korántsem csak a személyes érdekek és értékek játszanak szerepet: tartozni akar egy csoporthoz, és tenni akar valamit az adott közösségért.


Mindeközben folytatódik a „szaturnuszi” munka a tanulmányok és/vagy a szakma területén, és fokozatosan éleződhet a konfliktus az egyén belső szándékai és vágyai, illetve a külső társadalmi elvárások között. Ám amikor a Szaturnusz ismét kvadrátba kerül önmagával, ez a lassan fokozódó feszültség egyszer csak egészen konkrét, tudatos szükségletté alakulhat, hogy a fiatal végleg maga mögött hagyja múltjának bizonyos régi mintáit. Fontos leszögezni, hogy ez a feszültség (jobb esetben) már egészen más jelleget képvisel, mint amit a serdülő a Szaturnusz első teliholdjakor élt át nagyjából 7 évvel azelőtt, vagyis 14-15 évesen.


Akkor ugyanis még egy jóval ösztönösebb és tudattalanabb szabadságvágyról volt szó, amely kvázi „feltört” a serdülő tudatába — az én pedig, kellő élettapasztalat és állóképesség híján, kénytelen volt többnyire „vakon” követni azt, és engedelmeskedni neki. Ennek manifesztációja volt a korábban tárgyalt (erőszakos) fellázadás többféle válfaja. Megtartó családi környezet és kiegyensúlyozott pszichológiai fejlődés esetén ez persze végeredményben egy konstruktív élettapasztalatként szolgált, hiszen a serdülő ennek révén szerzett először tudomást a saját tudattalanjának „létezéséről”. Jobb esetben pedig az én (vagyis a tudatközpont) is ekkor kezdett el megpróbálni együttműködni a tudattalan különféle tartalmaival, ahelyett hogy csak „ellenségként” tekintett volna rájuk.


Éppen ezért a következő, hét év múlva esedékes kvadrátnál a kb. 22 éves egyén már sokkal jobban tisztában kell legyen saját belső vágyaival, még ha ekkor alapvetően mégiscsak az a „homályos” gondolat a legmeghatározóbb, hogy az élet talán „többről szól”, mint ahogy azt a fiatal egyén mostanáig gondolta.  Ebben a korban egyeseknek valamilyen különös előérzete, víziója vagy álma van arról, hogy körülbelül harminc éves korukban meghalnak, mások pedig teljesen szürreálisnak élik meg a harmincon túli élet gondolatát — mintha az már egy „másik” élet lenne.


Ezek természetesen már a tudattalanból származó szimbolikus előjelei a harminc éves kor körüli életválságnak, amelyet a Szaturnusz első visszatérése avagy újholdja szimbolizál. Az utolsó félhold idején tapasztalt, lelki önazonosságot és függetlenséget „sürgető” gondolatok és késztetések valóban a Szaturnusz újholdjával analóg „pszichés halálra” készítenek fel, amely nem más, mint az emberi élet első nagy metamorfózisa: az ifjúkor ekkor végérvényesen és visszavonhatatlanul véget ér, és beköszönt a valódi, nagybetűs Felnőttkor, amelyben az egyén már teljes mértékben egyedül vállal felelősséget önmagáért és az életéért.


Az utolsó Szaturnusz-félhold időszaka (21-22 éves kor körül) erre a metamorfózisra készít fel tehát, és konkrét értelemben az alábbi kihívásokat és megpróbáltatásokat hozhatja be a fiatal egyén életébe:


  • A „döntések súlya”: A legtöbb fiatalnak ebben az időszakban kell eldöntenie, hogy milyen irányba szeretnék vinni az életüket a tanulmányok, a karrier és a személyes élet terén. Mivel ezek a döntések jelentős hatással vannak a jövőjükre, emiatt jelentős lelki nyomást gyakorolhatnak rájuk.


  • Növekvő pénzügyi terhek: Ebben az életkorban sok fiatalnak már meg kell küzdenie a szinte teljesen önálló életvitel kiadásaival, például a lakhatás, étkezés, utazás, tanulmányok stb. költségeivel, ami további stresszt okozhat.


  • Cél- és identitáskeresés: Sok fiatal érzi úgy, hogy ebben az időszakban kell megtalálnia a saját identitását és az „élet értelmét”. Ez gyakran jár önismereti elakadásokkal és az életpályával kapcsolatos bizonytalanságokkal, ami az önbizalomra és az önértékelésre is negatívan hat.


  • Kapcsolati felelősség: A legtöbb fiatalnak ebben az időszakban már meg kell tanulnia kezelni a felelősségteljesebb kapcsolatokat is (pl. az első komoly párkapcsolat, összeköltözés és/vagy jövőtervezés a párral).


Röviddel a kvadrát után azonban ismét egy rugalmasabb és gördülékenyebb időszak következik, amikor is a Szaturnusz elsőként egy kvintilt (72°), majd egy szextilt (60°) zár be a saját radix-helyével. Analóg módon ezekkel a többnyire „harmonikus” fényszögekkel, ebben a nagyjából 23 és 25 éves kor közötti életszakaszban a legtöbb fiatal szinte teljesen megfeledkezik a korábbi évek háborgó, elégedetlenkedő vagy letört „belső hangjairól”.


Függetlenül a korábbi döntésektől, a legtöbb ember esetében a produktivitás és a kreativitás időszaka ez, amely magánéletileg, szakmailag és hobbiszinten egyaránt megnyilvánulhat — növelve az önbizalmat, amely az utolsó félhold időszakával egybevetve ekkor rendszerint jóval magasabb is. Ám akárhogy is nézzük, ez a viszonylag fesztelen és zökkenőmentes időszak sokak esetében csak egy „vihar előtti csend”, avagy egy tudattalan „erőgyűjtés” a Szaturnusz közelgő újholdja előtt.



IV. Az „első újhold”: 28-30 éves kor (♄☌♄ + ♅△♅)



A 14-15 éves kor körüli „krízis” (az első Szaturnusz-szembenállás idején) az én megszilárdulását és az éntudat rohamos fejlődését szimbolizálta a serdülő pszichés fejlődésében. A krízis, amelynek első tünetei huszonhét éves kor körül (vagyis a Szaturnusz első visszatérésének kezdetén) jelentkeznek, ennek az énnek a válságát jelölik. A külső forma, a tudatosság és az idő „uraként” a Szaturnusz most készül lezárni az első körét, miután az elmúlt 29 évben az összes lehetséges fényszöget bezárta már a saját radix-helyével.


Noha ebben az első 29 éves ciklusban a psziché tudattalan folyamatai alapjában véve erősebbek és meghatározóbbak voltak a tudatos folyamatoknál, a felnőtt egyén ezen a fordulóponton (jobb esetben) már egy alapvetően szilárd énnel rendelkezik, amely a személyes tudattalanban „elraktározódott” érzelmekkel, tapasztalatokkal vagy éppen traumákkal szintén képes kommunikációt létesíteni és kapcsolatot tartani. Az ebből fakadó önismeret a „formák szintjén” úgy manifesztálódik, hogy az egyén most már ténylegesen is elfoglal egy bizonyos helyet a társadalomban, viszonylagos egyensúlyt találva a saját vágyai, értékei és képességei, valamint a közösség és az embertársai iránti kötelezettségei között.


Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása közel 29 év múlva (2022 júliusában). A Szaturnusz ekkor pontosan 0 fokot, az Uránusz pedig pontosan 120 fokot zár be a saját radix-helyével.

Az Uránusz első trigonja (120°) a saját radix-pozíciójával analógiát mutat a szülőktől való lelki elszakadás szükségességével, illetve annak gyakorta felkavaró érzelmi folyamatával. Ez a felkavaró és/vagy fájdalmas jelleg itt elsősorban nem a felnőtt egyén és a szülei közötti „külső” problémákra, félreértésekre vagy veszekedésekre vonatkozik (persze ez sem kizárt), hanem hogy az egyén „belsőleg” érzi a fontosságát annak, hogy sokkal nagyobb lelki autonómiát gyakoroljon, és hogy további életútjának minden cselekedetéért ezentúl saját maga vállaljon felelősséget. A fájdalmas jelleg mindenekelőtt tehát az ezzel járó gyakori magányérzetre utal — és ha ez a folyamat nem tudatosan megy végbe, hanem projiciálódik (azaz kivetül), akkor az egyén akár úgy is érezheti, hogy a szülei cserben hagyták őt. 


Az egyéni felelősség, illetve a saját identitás témája kulcsfontosságú tehát ezekben az években, és ha a személyiségnek vannak még hangsúlyos, ám „felfedezetlen” vagy „takargatott” részei abból az okból, hogy azok nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak és/vagy a (családi) környezet értékeinek és normáinak, azok most „belülről” óhatatlanul „nyomni” kezdenek. Az önmegvalósítás késztetése ugyanis minden egyes ember veleszületett adottsága, és ez a Szaturnusz első visszatérésének idején teljes intenzitással nyilvánul meg. Ezzel analóg módon számtalan sorsfordító esemény fordulhat ilyenkor elő az egyén életében: az eddigi tanulmányok folytatása vagy megváltoztatása, a továbbtanulás elkezdése (ha az korábban elmaradt), munkahely- vagy szakmaváltás, vállalkozásépítés, lakásvásárlás, emigráció, házasságkötés, családalapítás vagy éppen válás — csak hogy néhányat említsünk a jelentős változások közül, amelyek közül egyszerre akár több is bekövetkezhet „újhold” idején.


Ezen változások mögött természetesen minden esetben az a késztetés szolgál „hajtómotorként”, hogy az egyén szakítson azzal, ami további fejlődést már nem tesz lehetővé (és emiatt a múltban a helye), valamint hogy elkezdje azt, amit igazán akar, és ami sokkal jobban passzol az ő teljes személyiségéhez — nem pedig csak annak egy bizonyos részéhez. A Szaturnusz újholdját éppen átélő vagy azon már átesett egyének egy része nem hajlandó többé úgy élni, ahogyan azt „mások” elvárják tőlük, sőt képtelennek érzik magukat arra, hogy valaha még így tegyenek. Ez egyértelműen a pozitívabb eset, amikor is a „szaturnuszi” és az „uránuszi” energiák képesek egyszerre mozdulni. A felelősségvállalás és a konkrét, tudatos cselekvés (Szaturnusz) ebben az esetben ugyanis összhangba kerül az individualitás és lelki autonómia (Uránusz) kibontakoztatásának céljával.


Hangsúlyozzuk ki még egyszer: a Szaturnusz újholdjának idején minden egyén egy választás előtt áll: éli tovább a saját életét, vagy hagyja az uralkodó nézetek és mások véleménye által irányítani azt, aminek következtében jelentősen megnehezedik egyéniségének további kibontakozása. Ez a választás azonban korántsem minden egyén életében tudatos. Vannak, akik valóban tudatosan (vagyis belső kényszerből) teszik meg az első lépéseket a változás és egy önazonosabb felnőttkor irányába, mások pedig teljesen önkéntelenül (vagyis külső kényszerítő körülmények hatására) „csúsznak bele” új, váratlan körülményekbe — eközben nem ritkán érthetetlen félelmektől, szorongásoktól és gátlásoktól szenvedve. 


Ezek a válságos évek — melyekben az egyén élete belső és/vagy külső „erők” hatására önállóbb és önazonosabb irányba próbál(na) terelődni —, lelki kínokat és fájó magányt jelenthetnek azoknak, akik minden erejükkel ragaszkodnak a múltjukhoz és a korábbi „rossz” (értsd: nem kellően önazonos) döntéseikhez, amelyeket még az első telihold és/vagy a második félhold idején hoztak. Ezek az egyének a Szaturnusz-újhold idején félreértettnek, elveszettnek és kétségbeesettnek érzik magukat, megfelelő segítség nélkül néhányan pedig akár (titokban) öngyilkosságot fontolgathatnak vagy kísérelhetnek meg.


Térjünk vissza ennél a kényes témánál egy pillanatra még azokhoz, akik kamaszkorukban (vagyis az első Szaturnusz-telihold idején) ún. negatív identitást választottak maguknak. Alapvetően a második Szaturnusz-félhold az az időszak (21-22 éves kor körül), amikor az egyén megkaphatja az első nagyobb pofonokat az „élettől”, ha még nem kezdett el változtatni ezen. Hiszen mint azt már korábban is említettem, ez a mások (többnyire a gyermek- és fiatalkor autoritásai) ellen lázadó azonosságtudat — amelyben akár a „züllöttség” számos válfaja is manifesztálódhat —, korántsem tudatosságból avagy magasabb fokú önismeretből fakad, hanem épp ellenkezőleg: valamilyen válaszreakció a személyes tudattalanból, amely integrálódás híján „önálló” életet kezd el élni, szabotálva az egyén további fejlődését.


Az életüket még mindig ebből a „negatív identitásból” élő és vezető egyének nagyfokú elveszettséget, magányosságot és depressziót tapasztalhatnak az első Szaturnusz-újhold idején. Azoknál pedig, akiknél a fiatalkori „lázadó” identitás részét képező rendszeres alkohol- és drogfogyasztás időközben kezeletlen felnőttkori függőségekbe csapott át (mint menekülési mechanizmus bizonyos érzelmek elől), azt látjuk, hogy ez idő tájt fokozottá válik az akár halálos túladagolás veszélye. Néhány „híres” példa: Kurt Cobain, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Amy Winehouse, James Dean, Jim Morrison, Hank Williams, Brian Jones, Heath Ledger, Avicii, Mac Miller (és még sorolhatnánk) — mind 27 és 30 éves koruk között haltak meg alkoholmérgezésben és/vagy kábítószer-túladagolásban.


Összegzésképp elmondhatjuk, hogy a Szaturnusz első visszatérésével jön el az a pillanat minden egyén életében, amikor már abszolút „kötelező” jelleggel kell számot vetnie a veleszületett önmegvalósítási késztetéssel — az ezt követő két holdciklusban (vagyis a második Szaturnusz-teliholdig) elsősorban még az élet külső síkján. Erre az emberek egyik véglete úgy reagál, hogy görcsösen és csökönyösen ellenáll minden újnak és váratlannak, kétségbeesetten ragaszkodva a múlthoz és fiatalkoruk egykor „logikus” döntéseihez, amik ma már akadályozzák őket (Szaturnusz, Uránusz nélkül). A másik véglet ilyenkor hirtelen mindent kiejt a kezéből, amivel eddig foglalkozott, csakis az újat és az ismeretlent karolja most fel, és tüzesen lázad a múlt minden szokása, kihatása és értéke ellen (Uránusz, Szaturnusz nélkül).


Mindkettő hozzáállás szélsőséges: előbbi esetben a jövőtől, utóbbi esetben pedig a múlttól idegenedik el teljesen az egyén, amire később mindenképpen várható majd még egy ellenreakció a tudattalanból. A kettőt egyszerre kell tudni megtartani. A Szaturnusz konjunkciója ez esetben segít azonosítani a „maszlagokat”, és tudatosítani az egyén további fejlődését (már) nem szolgáló formákat — az Uránusz trigonja pedig segít megreformálni és újjá-építeni azokat. És most, hogy (ideális esetben) a tényleges szülők pszichológiai befolyása alól is felszabadult az egyén, szembesül a következő nagy kihívással: transzformálnia, sőt transzcendálnia kell a tudattalanban lakozó „Nagy Apa” és „Nagy Anya” archetipikus képét. Ennek viszontagságos, ám rendkívül gyümölcsöző pszichés folyamatát foglalja magában (többek között) második 29 éves ciklusa…



V. A „harmadik félhold”: 36-37 éves kor (♄☐♄ + ♅⚻♅)



A 34-35 éves életkor a Szaturnusz saját radix-helyével bezárt szextiljével (60°) analóg: ezek az évek rendszerint a viszonylagos belső béke és kreativitás jegyében telnek (feltéve persze, hogy a többi egyéni tranzit és progresszió nem „cáfol rá” erre). A legtöbben ilyenkor a karrierjükkel, a házasságukkal, a családjukkal vagy a gyerekneveléssel vannak elfoglalva — egyszóval a felnőtt élet külső „szaturnuszi” követelményeivel, melyek teljesítését Jung az individuációs folyamat abszolút esszenciális szakaszának tartotta. Jolande Jacobi (őt idézve) ezt írta ennek kapcsán:

„Az élet kezdetén, amikor még a kollektív tudattalan része, ki kell küzdenie magát a gyermekkorból, el kell jutnia énjének elkülönüléséhez és körülhatárolásához. Gyökeret kell eresztenie a valós életben, és mindenekelőtt meg kell tanulnia a feladatokat — szexualitás, hivatás, házasság, leszármazottak, kötelékek és mindenféle kapcsolatok, amelyeket az élet hoz számára. […] Ez az élet első felének feladata. Csak ennek maradéktalan teljesítését követően válik lehetségessé a belső világhoz való alkalmazkodás, amely kiegészíti a külvilághoz való alkalmazkodást.”

Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása 36 év múlva (2029 októberében). A Szaturnusz ekkor pontosan 90 fokot, az Uránusz pedig pontosan 150 fokot zár be a saját radix-helyével.

A Szaturnusz szextiljének idején azok is megtapasztalhatják az imént említett viszonylag békés és kreatív időszakot, akik a Szaturnusz-visszatérés után néhány évvel, a 32 éves kor körüli Szaturnusz-félkvadrát (45°) idején visszatértek a gyermek- és fiatalkor régi, ebben a korban azonban már káros mintáihoz és szokásaihoz (pl. visszaköltözés a szülőkhöz, a tőlük való anyagi és érzelmi függőség újbóli kialakítása, állandó „bulizás” és így tovább). A 36-37 éves korban esedékes harmadik Szaturnusz-kvadrát (90°) számukra persze nehezebbnek fog majd érződni.


Az újabb Szaturnusz-félhold ugyanis ismét egy olyan időszakot szimbolizál az egyén életében, amelyben az eddig követett életvitel problémái és mulasztásai napvilágra kerülnek, illetve amelyben az elmúlt 7 év döntéseinek helytállósága és úgy en bloc az egyén önazonossága akár egyszerre több életterületen is „tesztelésre” kerül. A kvadrát (mint akut, és rendkívül aktív fényszög) most azt jelzi, hogy az egyénnek a jövőjére való tekintettel mindenképpen meg kell próbálnia feloldani életének eddig figyelmen kívül hagyott (vagy szándékosan elhanyagolt) feszültségeit, és beazonosítani azok „belső” (tehát lelki) forrását.


Ez jelentheti akár azt is, hogy fel kell hagynia olyan dolgokkal, szokásokkal vagy tervekkel, amelyek esetleg (már) mégsem annyira realisztikusak, vagy amelyekről időközben kiderült, hogy (egy adott formában) veszélyeztetnek vagy akár teljesen ellehetetlenítenek más fontos „szaturnuszi” dolgokat (pl. párkapcsolat vagy házasság, család, anyagi biztonság stb.). Eközben viszont az Uránusz is elérkezik az első kvinkunxához (150°), ami éppen a saját egyéniség és vágyak előtérbe helyezését, új dolgok kipróbálását és feltérképezetlen utak felderítését „sürgeti”. 


A kvinkunx azonban nem egy aktív avagy akut fényszög, mint a kvadrát — leginkább passzív, „lappangó” feszültség utal. Ezért is olyan „kritikus” ez az életkor: megint nem olyan könnyű összeegyeztetni a psziché „szaturnuszi” és „uránuszi” tartalmait, és arany középutat találni a „külső kötelességek” és a „belső vágyak” között. Akik az ezzel járó feszültségek és a konfrontációk elől most (ismét) elfutnak, őket ebben a korban fokozottan fenyegeti a neurózis veszélye. Akik viszont már korábban (főként a Szaturnusz-visszatérés idején) dolgoztak magukon, növelve ezzel az önismeretüket, számukra gyakran egy rendkívül aktív, kreatív és új tevékenységekkel teli időszakot szimbolizál a Szaturnusz harmadik félholdja.


Az első Szaturnusz-újhold (28-30 éves kor) és a második Szaturnusz-telihold (43-44 éves kor) között eltelt évek alatt az egyénnek (ideális esetben) egyre jobban sikerül személyes nézeteket kialakítania és kinyilvánítania annak érdekében, hogy elfoglaljon egy bizonyos társadalmi pozíciót, és abban fenn is tartsa magát. Emiatt viszont egyre inkább tűnhet úgy neki, hogy egy abszolút „helyes” életpályát követ, vagy abszolút „helyénvaló” meggyőződései, elvei és ideológiái vannak. 


E személyes elképzelések és meggyőződések akkor válhatnak veszélyessé, ha az egyén általánosan is érvényesnek és mindenki által követendőnek kezdi tekinteni azokat. Ez nemcsak az önmagához és a másokhoz való viszonyulás merevségéhez vezethet, hanem hajlamosít arra is, hogy az egyén ezeket az értékeket megingathatatlannak tekintse egy olyan világban, amelyben az egyetlen állandó tényező maga a változás.


A Szaturnusz harmadik félholdjának idején — vagyis a felnőtté válás és az életközepi válság között eltelő 14-16 éves időszakban körülbelül félúton — jelentkezhetnek az első „kényszerítő körülmények” abból a célból, hogy az egyén górcső alá vegye gondolkodásának és ideológiáinak esetleges rigiditását avagy dogmatikusságát. Az Uránusz kvinkunxa tehát nagyobb ideológiai rugalmasságot is „sürget” ebben az időszakban. Ha az egyén ezt elmulasztja — vagy túlkompenzálás miatt ekkor netalántán még merevebbé válik —, teliholdkor érkezik majd ezzel kapcsolatban egy jóval hangsúlyosabb és sürgetőbb „elszámolás”.


„Modern Man in Search of a Soul” c. könyvében Jung egyébként a következőképpen fogalmaz a Szaturnusz harmadik félholdjával analóg, kritikus életszakaszról:

„A harmincöt és negyven év közötti életszakaszban azt látjuk, hogy az egyén pszichéjében egy igen fontos változás van készülőben. Kezdetben ez a változás öntudatlanul és alig észrevehetően megy végbe. A fokozatos átalakulásnak, amelyet az egyén tudattalanja hoz működésbe, eleinte csak közvetett jelei vannak. Ez gyakran az egyén jellemének lassú megváltozását jelenti, amelynek során akár még a gyermekkorban eltűnt tulajdonságok is felszínre kerülhetnek.”

Ennek a lassú lelki metamorfózisnak (amelynek tetőpontja majd a 7 évvel későbbi második Szaturnusz-telihold lesz) a következő kísérő tünetei lehetnek a kb. 36 éves kor körüli „félhold-fázis” idején:


  • Az ismét „felbukkanó”, illetve újból felfedezett jellemvonások miatt az egyén kénytelen lehet újraértékelni az önmagával kapcsolatos nézeteit, ami gyakran vezet átmeneti identitásválsághoz.


  • Az elfojtott érzések és/vagy emlékek újbóli feltörése (a személyes tudattalanból) érzelmi turbulenciát okozhat. Az egyénnek szembe kell néznie azokkal az érzelmekkel, amelyekkel korábban nem mert, nem akart, vagy épp nem tudott foglalkozni, és ez nagyfokú belső feszültséggel járhat együtt.


  • Az új élethelyzetek és azok kihívásai miatt az egyénnek gyakran felül kell vizsgálnia a megküzdési mechanizmusait — vagyis azt, ahogyan a számára lelkileg megterhelő szituációkban viselkedik. Ez lehetőséget teremt egészségesebb és hatékonyabb stresszkezelési módszerek kialakítására, de kezdetben ez is okozhat bosszúságot.


  • Az egyén változó személyiségével és érzelmi állapotaival összefüggésben átrendeződhetnek a kapcsolatai is. Változhatnak a családi viszonyok, a baráti kapcsolatok, illetve a párkapcsolati és munkahelyi dinamikák is, amit első körben még „félelmetesnek”, később viszont abszolút felszabadítónak élhet meg az egyén.


  • Az elfojtott jellemvonások és/vagy elfelejtett emlékképek felszínre törése (és a velük együtt járó érzelmi ingerültség) lehetőséget teremt az egyénnek a múltjával való szembenézésre és az azzal való megbékélésre. A félhold feszültsége ösztönzőleg hathat, hogy alaposabban átdolgozza múltjának sérelmeit, illetve gyermekkorának „kísértő” emlékeit — mindezt azért, hogy innentől valóban előre tekinthessen az életben.



VI. A „második telihold”: 43-44 éves kor (♄☍♄ + ♅☍♅)



Noha a „változókor” első testi tünetei a nők esetében átlagosan csak 47-48 éves kor körül jelentkeznek, annak első pszichés tünetei már jóval korábban, úgy 42 éves körül körül lépnek fel — ez pedig mindkettő nemre ugyanúgy vonatkozik. Nagyjából 40 és 47 éves kora között az egyén olyan lelki változásokon esik át, amelyet pszichológiai értelemben is abszolút joggal nevezhetünk „változókornak”. Asztrológiailag ezt a tranzitáló Szaturnusz és Uránusz közel egyidejű szembenállása (180°) szimbolizálja 43-44 éves kor körül. 


A Szaturnusz második teliholdja ugyanúgy egybeesik tehát az Uránusz első teliholdjával, mint ahogyan a Szaturnusz második félholdja egybeesett az Uránusz első félholdjával (21-22 éves kor körül). Ám míg ez utóbbi többnyire még a „külső világ” konkrét elvárásaival szembesítette a fiatal egyént — arra sarkallva őt, hogy (Jacobi szavaival élve) „gyökereket eresszen a valós életben”—, most már az öregedő egyén „belső világához” való alkalmazkodása van terítéken azzal a céllal, hogy több energiát fordítson pszichéjének ezidáig ignorált aspektusainak integrálására teljesebbé téve ezáltal az életét, illetve „értelmesebbé” a közelgő időskorát.


Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása közel 43 év múlva (2036 augusztusában). A Szaturnusz ekkor pontosan 180 fokot, az Uránusz pedig szintén pontosan 180 fokot zár be a saját radix-helyével.

Természetesen nem minden egyén tapasztalja meg tudatosan a változókorral járó pszichés változásokat. Nagyjából két fő csoportot különböztethetünk meg, végtelen számú köztes lehetőséggel. Az egyik az a fajta egyén, akinek gondolkodásmódja és életszemlélete ez idő tájt drasztikusan megváltozik, de ennek ő alig vagy egyáltalán nincs is tudatában, és az egészből csak annyit érzékel, hogy az élet valahogy most sokkal „nehezebb”, mint máskor — ám nem igazán firtatja, hogy pontosan miért is.


A másik az a fajta egyén, aki sokkal tudatosabban éli át a változókor különféle krízisjelenségeit, emiatt sokkal jobban szenvedve is tőlük, de éppen ezért lehetősége adatik igazán komolyan venni a (személyes) tudattalanból ekkor „feltörő” igényeket és inspirációkat, amelyek integrálása egy autentikusabb személyiséghez és harmonikusabb életszemlélethez vezet — ami magának az individuációs folyamatnak az egyik célja. Nehéz előre megmondani, hogy ki hogyan fog reagálni a „változókor” pszichés kihívásaira: nagyon sok múlik a tudat beállítódásán és azon, hogy az egyén hogyan tudta feldolgozni életének eddigi tapasztalatait. 


A pszichés változókor „kríziseinek” kezelése kapcsán az is releváns szempont, hogy az egyén alapvetően extravertált vagy introvertált beállítódással élte-e életének első felét. Jolande Jacobi a következőket jegyzi meg ezzel kapcsolatban:

„Az alkatilag meghatározott beállítottságé a vezető szerep az élet első felében, mivel az egyén a természeténél fogva adott beállítódással tudja legjobban megtalálni helyét a világban. Csak az élet második felében merül fel a feladat, hogy az ellenkező irányultságot is engedjük szóhoz jutni. Nem kétséges, hogy a születetten extravertált egyén könnyebben alkalmazkodik a környezethez, mint a születetten introvertált. Az alkalmazkodás az élet első felében mindennél fontosabb követelmény. Elég biztonsággal állíthatjuk, hogy a születésénél fogva extravertált egyén az élet első felében boldogul jobban a világban, míg a születésétől fogva introvertált az élet második felét érzi könnyebbnek — így a világ többé-kevésbé kiegyensúlyozott és viszonylag igazságos. (…) A mindkét típust fenyegető veszély az egyoldalúság. Az elhanyagolt funkció és a meg nem élt irányultság visszaüt, követelve helyét a nap alatt — ha másképp nem, hát neurózis formájában. A cél ugyanis minden esetben a pszichés teljesség.”

Amikor az egyén a harmincas éveinek és a végén és a negyvenes éveinek az elején jár, a külső életforma felépítésének a szakasza a végéhez közeledik. Sokan (csak) ebben a korban kezdenek el komolyan elgondolkozni azon, hogy valójában miért tesznek és tettek bizonyos dolgokat, és hogy azok lelkileg milyen célt is szolgálnak/szolgáltak. Ezzel analóg módon az egyén szép lassan ráébred, hogy „formailag” (vagyis külső szemmel) szinte minden létező „új” dolgot megtapasztalt (vagy elszalasztott) már az életben.


Ekkor jön el az a pont (ideális esetben), hogy az egyén realizálja: csak a „formák” (vagyis a külső világ dolgai, értékei és szerepei) már nem elegendőek a boldogságához. Ezzel analóg módon az egyén nemi vágyának (libidójának) fokozatos enyhülése is megfigyelhető kb. negyvenkét éves kortól. A kisebbrendűség érzése és a szorongás, amely ettől a kortól a nemi vágy és/vagy a szexuális teljesítmény csökkenésével járhat, gyakran képezi forrását a „változókorban” lévő egyén túlkompenzáló viselkedésének. 


Egyesek ugyanis kétségbeesetten próbálják ilyenkor bizonygatni, hogy ők bizony mennyire megfelelnek még az „erő”, a „fiatalság”, a „szépség” vagy épp a „relevancia” társadalmi definícióinak. Mások viszont elkezdik végre bővíteni és tágítani végre azt az identitást, amelyet az elmúlt évtizedekben szinte kizárólag társadalmilag elfogadott szerepekből, értékekből és normákból kölcsönöztek — nekikezdve ezzel egy sokkal egyedibb és „személyre szabottabb” (Uránusz) időskori élet (Szaturnusz) kialakításának folyamatához.


Mind a változókori bizonytalanság és nyugtalanság (és az abból fakadó túlkompenzáló reakciók), mind pedig az önazonosabb élet kialakításának egyre „sürgetőbb” lelki szüksége azt eredményezheti, hogy az egyén egy időre (teljesen) elveszti életének fő irányvonalát, látszólag céltalanul hánykolódva (a tudat számára) értelmezhetetlen „negatív érzelmek” tengerében. Az elveszettség érzetét jelentősen fokozhatják még a szintén egyre sürgetőbbé váló belső kérdések a saját élet értelmével és céljával kapcsolatban — különösen akkor, ha eddig az egyén eddig még egyáltalán nem foglalkozott mélyebben ezekkel.


A szaturnuszi „formák” szintjén mindez természetesen ritkán marad „sokkoló” uránuszi változások nélkül: a pszichés és pszichoszomatikus zavarok, krónikus betegségek, szakmaváltások, költözések, válások és nagyobb anyagi veszteségek csak néhány a sok jelenség közül, amely relatíve hirtelen következhet be ebben az életszakaszban. 


Minél kevesebb erőfeszítést tett az egyén az első Szaturnusz-telihold idején (14-15 évesen), majd később, az első Szaturnusz-újhold idején (28-29 évesen), hogy kövesse életének egyedi fejlődési irányát és felvállalja a saját személyiségét, annál jobban érezheti most úgy, hogy az élete feletti kontroll egyszerűen „kicsúszik” a kezei közül. Azok, akiknél kamasz- vagy fiatalkorban a már korábban tárgyalt „identitás-kizárás” (identity foreclosure) történt, és eddig végig „mások” életét élték, ők most „szenvedik el” az óhatatlan következményeket (ha erre korábban még nem került sor). A Szaturnusz második teliholdja mindenki közül őket viseli meg a leginkább, és az ő életük változhat meg ekkor a legdrasztikusabban.


A Szaturnusz második teliholdja azt is szimbolizálja, hogy a változókorban ismét fontos lelki szerephez jutnak az apa és az anya archetipikus képei, amelyek ebben az életkorban ideális esetben már „le vannak választva” a tényleges szülőktől — sok esetben ez azonban nem így van. A „Nagy Anya” és a „Nagy Apa” archetípusai közötti tudatosított kapcsolat kulcsfontosságú szerepet játszik az egyén individuációs folyamatában, hiszen ezek az ősképek képviselik közösen az érzelmi összekapcsolódást és a testi-lelki védelmet („anya”), illetve a tudatos irányítást és az ösztönzést („apa”).


Gyermekkorban ezek az archetípusok (alapesetben) az édesapában és édesanyában testesülnek meg (vagyis rájuk vetítődnek ki), ami az egyén számára alapvető biztonságot jelent a gyermekkorban. Az apa és az anya ősképei, amelyek lényegében az élet és a psziché poláris jellegét testesítik meg, már a korábbi években (különösen az első telihold és újhold idején) „megköveteltek” egy bizonyos lelki átalakulást. A tudatos integráció azonban csak akkor teljesülhet be, ha az egyén képes életének második felére is életcélt teremteni — ezzel a kritikus feladattal áll most szemben a második telihold idején.


A depresszió, a szorongás, a fokozott labilitás és (férfiaknál) a potenciazavar jellemző tünete gyakran csak fokozódik, ha az egyén nem hajlandó szembesülni azzal a ténnyel, hogy a fiatalkor ideáljai az élet második felében már nem állják meg a helyüket. A kifelé irányuló és a külső formákra koncentráló életszemléletet fokozatosan fel kell váltsa egy befelé irányuló, belső élményekre összpontosító életfelfogás. Így egészíti és egyenlíti ki egymást az élet első és második fele: az első életszakasz „formai” abszolválása nélkül eleve lehetetlen elkezdeni a másodikat (hisz akkor nincs is mit „átszellemíteni”), míg a második életszakasz „átszellemülése” nélkül értelmetlennek, hiábavalónak és „lelketlennek” érződnek az első szakaszban felépített „formák”.



E lelki folyamat fontosságát C. G. Jung is kihangsúlyozta „Két írás az analitikus pszichológiáról” c. művében:

„Életünk olyan, mint a Nap pályája. Ereje reggel állandóan erősödik, míg forrón és ragyogón eléri a delelőt. Ekkor következik az enantiodromia. További állandó előbbre jutása erejének nem növekedését, hanem csökkenését jelenti. Más tehát a feladatunk egy fiatal emberrel, mint az öregedővel szemben. Az elsőnél elegendő, ha elhárítjuk az útból mindazt, ami a fölemelkedést és kiteljesedést megakadályozná; az utóbbinál azonban meg kell erősítenünk a hanyatlás feltételeit.  Egy fiatal, tapasztalatlan ember könnyen azt gondolhatná, hogy járják csak az öregek a maguk útját, velük már úgysem történik semmi különös, életüket valójában már leélték, ők már csak a múlt megkövesedett oszlopai. Súlyos tévedés azonban feltételezni, hogy az életnek csak az ifjúsági, kiterjeszkedő korszakban van értelme, hogy például egy nőt a menopauza után „elintézett”-nek tekinthetünk. Az emberi élet alkonyata legalább oly gazdag értelmű, mint a hajnala; csak értelme és célja egészen más. Az embernek kétféle célja van: az első a természetes cél, az utódnemzés és a fajvédelemhez tartozó összes többi tevékenység, amelyek közé tartozik a kenyérkereset s a társadalmi helyzet is. Ha ez a fázis lefutott, kezdődik a második: a kulturális cél. Az első elérésében segít bennünket a természet és a nevelés; a másodikhoz szinte semmi sem segít. Sőt éppenséggel hamis becsvágy uralkodik az emberekben, amely azt diktálja nekik, hogy az öregnek is olyannak kell lennie, mint a fiatalnak, vagy legalábbis úgy kell tennie, bár legbelül ebben már régen nem hisz. Ezért oly végtelenül nehéz és keserű sokak számára a természetes fázisból a kulturálisba való átmenet; görcsösen ragaszkodnak ifjúkoruk illúzióihoz vagy gyermekeikhez, hogy ily módon az ifjúságnak legalább egy részét megmenthessék. Ez világosan látszik azoknál az anyáknál, akik életük egyetlen célját gyermekeikben látják, s úgy érzik, hogy a feneketlen semmibe hullanak, ha le kell mondaniuk róluk. Nem csoda ezek után, hogy sok súlyos neurózis kezdődik az élet alkonyán. […] E kor problémáit nem oldhatjuk meg a régi receptek szerint: az óramutatót nem lehet visszafelé forgatni. Amit az ifjúságnak a külvilágban kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedő embernek önmagában kell keresnie. A reggelből a délutánba való átmenet korábbi értékek átértékelése. A szükség arra kényszerít bennünket, hogy korábbi ideáljaink ellentétének értékét belássuk, eddigi meggyőződéseink téves oldalát felismerjük, eddigi igazságunk valótlanságát belássuk, és átérezzük, milyen sok ellenállás, sőt ellenségesség van abban, amit eddig szerelemnek tartottunk. Sokan azok közül, akik az ellentétprobléma konfliktusába jutnak, mindazt, amit megelőzőleg jónak és követendőnek tartottak, elvetik maguktól, és megpróbálják korábbi énjük ellentétét élni. Pályaváltoztatás, válás, megtérés, mindenfajta pálfordulás a jellemzője ennek az ellentétbe való átlendülésnek. Az ellentéthez való ilyen gyökeres áttérésnek hátránya az a tény, hogy így a korábbi életet elnyomjuk, és újra éppannyira kiegyensúlyozatlan helyzetet teremtünk, mint előző állapotunkban volt, amikor a tudatos erények és értékek ellentétpárjai még elnyomottak, tudattalanok voltak. Valamint ahogy az előző korszakban az ellentétes fantáziák tudattalan volta neurotikus zavarokat okozhatott, most hasonló zavarokat fog okozni a korábbi bálványok elnyomása. […] Az a törekvés tehát, hogy minden korábbi értéket saját ellentéte javára megtagadjunk, épp olyan túlzás, mint a korábbi egyoldalúság. Nem az a kötelességünk, hogy az eddigi ellentétévé változzunk, hanem a korábbi értékeket meg kell őriznünk ellentéteik értékének elismerésével együtt. Ez konfliktust és meghasonlást jelent. Természetes, ha valaki ettől erkölcsi és filozófiai szempontból egyaránt fél; ezért még az ellentéthez való átpártolásnál is gyakoribb kiút a korábbi állásponthoz való görcsös ragaszkodás. El kell ismernünk, hogy ez a különben igen ellenszenves jelenség bizonyos hasznot rejt azért magában az öregedő embereknél: legalább nem lesznek renegátok, megállnak a talpukon, és nem hullanak a bizonytalan zűrzavarba; nem lesznek bukott emberek, csak elszáradó fák — „a múlt tanúi", finomabb kifejezéssel élve. De a kísérőjelenségek: a merevség, megkövültség, korlátoltság, a régi idők magasztalóinak fejlődésképtelensége nem szívderítő látvány, és káros is; hiszen az a mód, amellyel egy igazságot vagy valamilyen más értéket képviselnek, annyira merev és erőszakolt, hogy magatartásuk visszataszítóbb, mint amennyire maga az érték vonzó — s így épp céljukkal ellenkező eredményt érnek el. Alapjában véve az ellentétproblémától való félelem merevíti meg őket […]. Ezért csak egy igazság lehetséges, ezért lehet csak egyféleképpen cselekedni, különben nincs védelmünk a fenyegető összeomlás ellen, amelyet mindenütt sejtünk, csak magunkban nem. A legveszedelmesebb forradalmár bennünk van, s ezt tudnia kell annak, aki egészségesen akar átjutni élete második felébe.”

VII. A „negyedik félhold”: 50-52 éves kor (♄☐♄ + ♅⚻♅)



Amikor a Szaturnusz 47-48 éves kor körül egy újabb trigon felé tart (a saját radix-helyéhez képest), ideális esetben egy olyan időszakot figyelhetünk meg az egyén életében, amelyben az elmúlt „telihold-években” tapasztalt lelki átalakulás és fejlődés stabilizálódik. Abban az esetben, ha az egyén valóban komolyan vette az elmúlt évek külső és belső „kényszerítő” körülményeit — és képes volt azok hatására változtatni az életszemléletén és -berendezkedésén —, akkor mindez ez egy új életfelfogáshoz vezetett, amelyben egyfelől ő maga is sokkal erősebbnek érzi magát, és amelyet másfelől a környezete is többé-kevésbé pozitívnak él meg.


Belső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: a Szaturnusz és az Uránusz állása közel 51 év múlva (2044 júliusában). A Szaturnusz ekkor szinte pontosan 90 fokot, az Uránusz pedig szinte pontosan 150 fokot zár be a saját radix-helyével.

Az olyan egyén, aki ezen a változáson nem esett át, és benne ragadt egy idejét múlt, korlátozó és „egészségtelenné” vált életberendezkedésben és -szemléletben, szintén viszonylagos pozitivitással élheti meg ezt az „trigon”-analóg időszakot, ám az ő esetében ez csak a látszat. Elsőként az Uránusz második kvinkunxa (150°), majd röviddel ezután a Szaturnusz negyedik kvadrátja (90°) nagy eséllyel rombolja majd le a második telihold után még (mindig) fennálló „légvárakat” 50 és 52 éves kor között.


Az Uránusz kvinkunxa individuációjában egy adott ponton megrekedt egyén számára a saját egyéniséggel kapcsolatos, újjáéledő (látens) feszültséget és elégedetlenséget szimbolizálja, amelyet gyakran kísérhet az „üresség” és a „beteljesületlenség” érzete. Az ilyen egyén most úgy érezheti, hogy talán mégis meg kéne tennie még valamit, vagy mégis válnia kell még valamivé, ami fizikailag vagy reálisan (tehát a „szaturnuszi formák” szintjén) talán már egyáltalán nem is lehetséges. Az önmegvalósítás újból feltörő késztetése feszültséggel teli módokon szembesítheti tehát ezt az egyént a tulajdonképpeni individuációs stádiumával, amelyet eddig figyelmen kívül hagyott.


A feszültség célja természetesen most is az (lenne), hogy az egyén tudatosodjon, szembenézzen a félelmeivel, és felelősséget vállaljon egy szabadabb és önazonosabb életért. Ha ennek útjában azonban még (mindig) a fiatalkor vagy az ifjú felnőttkor megvalósulatlan lehetőségei és/vagy feldolgozatlan mulasztásai állnak, amelyek ebben a korban már nem kivitelezhetőek ugyanabban a formában (pl. gyermekszülés és családalapítás, hosszadalmas tanulmányok és azzal összefüggő hivatás, kimagasló sportteljesítmények, külföldi élet felépítése stb.), akkor itt az ideje annak, hogy az időskor felé közeledő egyén ténylegesen elengedje és elgyászolja ezeket. Kizárólag ezáltal léphet majd ugyanis olyasvalami ezek helyébe, ami lelkileg valódi gyógyírt jelenthet még.


A telihold létfontosságú átalakulásán sikeresen átesett egyén esetében természetesen már egy sokkal kreatívabb feszültséget szimbolizál az Uránusz-kvinkunx: a választott egyéni úton való továbbhaladást jelképezi, illetve azt, hogy az egyén belső meggyőződéseinek, értékeinek és céljainak erejével képes kiegyensúlyozottan leküzdeni minden külső ellenállást, amivel a környezetében esetleg még találkozik. Esetében már a néhány évvel ezelőtti Szaturnusz-trigon is valódi belső békét tükrözte (az imént említett látszatbéke helyett), amelyre szilárd alapokat tud teremteni a további individuációjában. 


A negyedik félhold közeledtével az ilyen egyén gyakran érzi úgy, hogy (ismét) társasági életet kell élnie — nem azért, mert így menekülne a saját magánya elől, hanem hogy valódi eszmecserét folytasson, illetve hogy a külvilágban is hangot adhasson megváltozott életfilozófiájának és egyéni meggyőződéseinek. Megfigyelhetjük továbbá azt is, hogy azok az egyének, akik a Szaturnusz-visszatérésük óta a saját útjukat járták és folyamatosan fejlesztik az egyéniségüket, körülbelül ötven éves korukra (akaratlanul is) követendő példává válnak bizonyos emberek számára, akik inspirációt merítenek belőlük (különösképp saját krízishelyzeteik közepette).


Ez a lelki folyamat tovább fokozódik, amikor a Szaturnusz is elérkezik a negyedik kvadrátjához. A (maga módján) kreatív és önazonos életet élő egyén számára az ezzel analóg átmeneti külső nehézségek és/vagy belső feszültségek „csak” azt sugallják és erősítik meg, hogy igenis tovább kell dolgoznia a saját egyéniségén, és nem adhatja fel azt az önálló, egyedi életutat, amelyet tudatosan választott magának. A mindennapi élet rutinszerű dolgaiban menedéket keresők (vagyis a „visszaesők”) számára ez a félhold viszont gyakran a „maszk” lehullását és az eddig oltalmat jelentő külsőségek megszűnését szimbolizálja — amelyek különben is csak látszólag nyújtottak védelmet az egyre növekvő kétségbeeséssel szemben.


Most, hogy az egyén elérte ugyanis a „külső életben” (vagyis a „szaturnuszi forma” szempontjából) a csúcspontot, és kilátásba helyeződik a pályafutás fokozatos befejezése, majd végső soron a nyugdíjba vonulás, nagy űr keletkezhet azok életében, akik még nem tanultak meg önmaguk lenni, illetve akik még nem tudják kreatívan kitölteni a szabadidejüket, ha épp nem a munkájukról vagy a presztízsük gyarapításáról van szó.


A Szaturnusz második visszatérése előtti utolsó kvadrát jelképezi azt az időszakot, amelyben az egyén egyre inkább megtapasztalhatja, hogy az első Szaturnusz-ciklus ellenére — amelynek célja saját énjének és egyéniségének kialakítása és megerősítése volt —, azért mégiscsak sokkal nagyobb és lényegesebb dolgok vannak ennél a személyes „énnél”. E növekvő felismeréssel tart az egyén az individuációs folyamat „külsőleg” (vagyis objektíven) is definiálható szakaszának utolsó fázisa felé — ez a Szaturnusz második újholdja, ami (ideális esetben) a Selbst megszületését szimbolizálja.


A jungi pszichológiában a Selbst (más szóval a mélymag vagy az Önvaló) az egyén legmélyebb, legmagasabb rendű önvalóját jelenti, amely az én (ego) felett áll, és amely kiegyensúlyozott kapcsolatot ápol a kollektív tudattalannal. Amikor az egyén időskorban közelebb kerül a Selbst megnyilvánulásához — ami énje „feloldódásával” jár együtt —, egyre nagyobb összhangba kerül önmagával és az őt körülvevő világ összes archetipikus jelenségével, amelyeket szintén egyre nagyobb pszichés objektivitással képes szemlélni. Ez a folyamat általában bölcsességgel, elfogadással, és belső béke avagy a „teljesség” érzetével jár együtt.


A Szaturnusz negyedik kvadrátja alatt végbemenő pszichés változások feldolgozása rendszerint az azt követő időszakban történik, vagyis amikor a Szaturnusz a negyedik szextiljét (60°) zárja be a saját radix-helyével. Ennek az időszaknak a „lelki elmélyülés” a kulcsfogalma. Hangsúlyos „külső” változ(tat)ások gyakran már nem is történnek ilyenkor, de az élethez való belső hozzáállás természetesen még jelentős „finomodásokon” mehet keresztül ez idő alatt.


Jóval nehezebb ez az időszak viszont annak, aki korábban megrekedt olyan nézetekben, eszmékben és ideálokban, amelyeknek ebben az életszakaszban már nincs keresnivalójuk, illetve annak is, aki még mindig csökönyösen ragaszkodik egy önmagáról alkotott korábbi képhez, amely az én számára megingathatatlanná vált. A nyugtalanság és elégedetlenség érzése — amelyet a tudat merev és elutasító beállítódására adott tudattalan reakciók „okoznak” — ez esetben még az oly „harmonikus” szextil-hatás alatt is megmarad.


Az emberi psziché mindig egyensúlyra törekszik, és amikor az egyik oldal túlságosan nagy energiatöbblethez jutott (jelen esetben a tudatos oldal), akkor az egyén már a viszonylag „harmonikusabb” időszakokban (pl. trigon- és szextil-fázisok) sem fog belső békére lelni. Ha az ilyen egyén továbbra sem tesz lépéseket a pszichés egyensúly visszaállítása érdekében (pl. egyéni terápiás folyamat során), akkor fokozott eséllyel válhat majd „áldozatává” a saját tudattalanjának, amikor a Szaturnusz néhány év múlva ismét visszatér a radix-helyére, lezárva ezzel a második 29 éves ciklusát.



VIII. A „második újhold”: 58-60 éves kor (♄☌♄)



Az 55. és 60. életév között számos igencsak fontos „asztrológiai esemény” követi egymást, viszonylag rövid időn belül:


  • 55 éves kor körül a progressziós Hold másodszorra is visszatér a radix-helyére (ez a második ciklusban már néhány évvel előbb történik, mint a tranzitáló Szaturnusz esetében);

  • Ezt követi szinte azonnal a Neptunusz első trigonja (120°) a saját radix-helyével;

  • Nem sokkal ezután, 56 éves kor körül az Uránusz is bezárja (120°) a második trigonját

  • Végül pedig, 58-59 éves kor körül a tranzitáló Szaturnusz is visszaérkezik másodszorra a saját radix-helyére, amit aztán rövidesen a Jupiter ötödik visszatérése követ.


Az újabb „krízisjelenségek”, amelyek ezeket az asztrológiai történéseket kísérik, rendszerint már akkor elkezdődnek, amikor a Szaturnusz utolsó félkvadrátja (45°) pontosodik 55 éves kor körül — ami egybeesik tehát a második progessziós Újholddal!


Belső kör: a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz állása a saját radixomban (1993 októberében). Külső kör: ugyanezen planéták állasa közel 59 év múlva (2052 februárjában). A Neptunusz első és Uránusz második trigonján (120°) már túl vagyunk; a Szaturnusz éppen visszatért másodszorra a radix-helyére (0°); hamarosan pedig a Jupiter is befejezi az ötödik radix-körét.

Ebben az életszakaszban sokan érzik fenyegetőnek az öregedést. Ahogy az idős kor testi jelei egyre vitathatatlanabbá válnak, eleve „veszett ügy” minden olyan kétségbeesett próbálkozás, amely valamilyen mesterséges módon vissza akarja szerezni az anyag és a test szintjén tovaszállt fiatalságot. Ettől függetlenül persze nagyon is sokan megpróbálják ezt korunk fogyasztói társadalmában, amelyben a fiatalság és a szépség érzetét biztosító termékek a legkelendőbbek.


Az ebben életkorban akuttá váló „hogyan tovább?” jellegű kérdések, és az azokhoz kapcsolódó érzelmi bizonytalanság gyakran késztetik olyan eszmékre és értékekre az individuációjában valahol megrekedt egyént, amelyen már rég túl kellett volna nőnie. Most is — akárcsak a második teliholddal analóg „változókorban” — nagyfokú elégedetlenséget és szorongást érezhetnek bizonyos egyének, illetve a kínzó, nihilista önkicsinylés érzése is feltörhet. „Mindaz, amit elértem, valójában semmit sem jelent” — mondja ilyenkor sok esetben egy belső hang. Sokan úgy érzik, hogy „többet” akartak volna, „másként” akartak volna élni, vagy „olyanná” kellett volna válniuk, amivé végül soha nem váltak. Úgy tűnik, hogy viszonylag kevesen tudják ilyenkor értékelni, amijük ténylegesen van és amivé valóban váltak.


Akárcsak a változókor hajnalán, most is felléphetnek kísérő „tünetként” a (hirtelen) válások, távozások, lemondások, illetve bizonyos körülményekkel való végleges szakítások. Egyesek ekkor szó szerint belebetegedhetnek a különféle érzelmi viharok és a cselekvőképtelenség érzetének „lelki súlyába”. Objektív értelemben is egy rendkívül kritikus életszakaszról beszélünk tehát, amelyben fokozott a melléfogások és a ballépések esélye. Az egyén ugyanis „új életet” akar kezdeni, és szakítani akar „a régivel” — ám ha ebben a folyamatban mindenekelőtt az időskorától való feldolgozatlan félelme hajtja őt, akkor biztosan nem fog „jó” (vagyis a teljes személyiségéhez illő) döntéseket hozni.


A most kezdődő életszakasz lényegében az az időszak, amikor létfontosságúvá válik egy „belső” életszemlélet és lelkivilág konkretizálása és további elmélyítése. A külső szerepekből és megfelelésből a belső elmélyülésbe való fokozatos átfordulás (ideális esetben) persze már a „változókorban” elkezdődött. Ekkor kezdte el ugyanis azt érezni az egyén, hogy kevesebb értéket és jelentőséget kell tulajdonítania olyan külsőségeknek, mint a kinézet, stílus, hírnév, népszerűség, szakmai siker, tekintély, befolyás, vagyon stb., és hogy sokkal inkább a szubjektív belső értékekre és a külső szemmel „láthatatlan” lelki folyamatokra kell innentől nagyobb hangsúlyt fektetnie.


Ez a lelki folyamat „szerencsés” esetben a Szaturnusz második visszatérésének idején már (legalább) 12-14 éve tart, így a második újhold legfontosabb üzenete nem is „forgatja fel” oly drasztikus mértékben az egyén belső világát — ebben az esetben az csak az imént említett folyamat kulminációs pontjának érződik. A második Szaturnusz-telihold idején ez az egyén ugyanis már „kristálytisztán” érzi saját egyéniségének és énjének a viszonylagosságát. 


Maga a válság is ebben rejlik: az egyén rengeteget kellett dolgozzon (különösen az első és a második Szaturnusz-telihold között), hogy individuummá fejlődjön, és saját identitást alakítson ki — amely őt bizonyos fokig minden embertársától megkülönböztette fizikailag és elkülönítette lelkileg —, és most ennek az abszolválása után mégis úgy érzi, hogy ez korántsem minden, és hogy az élet ennél jóval többről szól. Ez az realizáció valakiben „pokoli”, valakiben pedig „mennyei” érzésekkel párosulhat attól függően, hogy hol tart az egyéni pszichológiai fejlődése, illetve hogy mégis miféle identitásnak indul el most a transzcendálása (vagy legalábbis annak a kísérlete).


Fontos kitérni arra is, hogy individuáció folyamatában (különösen az első és a második újhold között) az egyén tudata egyre nagyobb mértékben idegened(het)ett el a tudattalan ösztönvilágától és annak „természetes” folyamataitól. A második újhold idején viszont óhatatlanul előtérbe kerül mind a két „oldal”. Közel sincs mindenki felkészülve arra, hogy egyszerre legyen intenzív kapcsolatban az ösztönös késztetéseivel (amelyek még az első ciklus során voltak oly elementárisak), illetve a tudatos egyéniségével (amelyet a második ciklus során alakított ki és formált meg).  Sokan ekkor szó szerint „szétszakítva” érzik magukat egymásnak ellentmondó impulzusok, szándékok és érzelmek által, amelyek annál összeférhetetlenebbnek tűnnek, minél egyoldalúbb (maradt) a tudat beállítódása.


Ebben a helyzetben kínál spirituális „útmutatót” avagy „irányelvet” a Neptunusz első trigonja (120°) a saját radix-helyzetével. Ez az 55-56 éves kor körül esedékes asztrológiai fényszög egy olyan esszenciális „pszichés tartalom” szimbóluma, amely ettől kezdve elősegíti és végigkíséri a lelki „átszellemülés” folyamatát. A Neptunusz első szextilje (26-27 éves életkorban) a fiatal egyén alapvető „spirituális ébredését” szimbolizálta — egy belső késztetést arra, hogy pl. művészetek, vallások és a spiritualitás különböző válfajain keresztül közelebb kerüljön élete értelmének és céljának mélyebb megértéséhez. A Neptunusz első kvadrátja (40-41 éves életkorban) a „változókorba” lépő egyén életében már a spirituális válságot vagy kihívást jelentette, amelynek során szembe kellett néznie bizonyos illúzióival az élettel kapcsolatban (amelyekkel talán még a szextil ideje alatt alakított ki), és meg kellett tanulnia „megtisztítani” és újraértelmezni az egyéni spirituálisát.


Most pedig, a trigon elérkeztével előtérbe kerül a kollektív psziché fontossága az „individuálpszichével” szemben — amit valamilyen szinten még a Jupiter (közelgő) ötödik visszatérése is „sürget”. A jungi pszichológia ezt az individuációs folyamat egyik jellegzetes szakaszaként tartja számon, mely folyamat során az egyén egyre inkább összekapcsolódik az ősök, a kultúra és az emberiség kollektív tapasztalataival és szimbólumaival, aminek eredményeként megélheti identitásának kibővülését és elmélyülését, valamint a lelki egy-ség érzetét az emberiség egészével. Asztrológiai értelemben azt mondhatnánk: most érik meg az idő arra, hogy az egyén kiegyensúlyozottan megvalósítsa a Neptunusz által szimbolizált archetipikus késztetés „ígéretet”. Az eddig meghatározó személyes, és főként társadalmi értelemben tudatos életszemlélet ekkor fokozatosan átalakul egy kollektív értelemben humánus és filantróp viszonyulássá, amely rendkívül mély megértést képes tanúsítani bármely „világi” eseménnyel kapcsolatban, anélkül, hogy érzelmileg túlzottan érintetté válna benne.


A Szaturnusz második visszatérése szimbolizálja tehát azt a lelki metamorfózist, amelyben a viszonylag jól definiálható és meghatározóan személyes életszemlélettel rendelkező egyén átalakul egy univerzálisabb értékekre fókuszáló, saját énjét jóval viszonylagosabbnak megtapasztaló, illetve önmagával egyre empatikusabb és toleránsabb egyénné. Ez utóbbi (vagyis a növekvő empátia és tolerancia) természetesen az egyén környezetéhez való hozzáállására is értendő — hiszen az mindig pontos tükre az önmagához való viszonyulásnak. 


Korántsem mindenki képes azonban eljutni a Neptunusz által szimbolizált pszichés tartalmak és állapotok konstruktív aspektusához. Egyeseknél sajnos egy „gyermeki” állapotba való visszazuhanást szimbolizál a Neptunusz trigonja, és náluk ekkor jellemzően kognitív síkon is megfigyelhető a Neptunusz „destruktív” oldala, mint például a növekvő dekoncentráció és romló emlékezőképesség. Pszichológiai értelemben ezek számos esetben az idealizált múlthoz való szentimentális ragaszkodás kísérő tünetei


A lelki fejlődésben megrekedt egyén számára az „univerzális szeretet” helyett gyakran csak a gyermekkor idilli világa, a fiatalkor elhervadt szépsége, vagy a múlt elhalványult dicsőségei jelentik azokat az (ugyancsak „neptunuszi”) ideálokat és bálványképeket, amelyekbe még kapaszkodhatnak. Értelemszerű, ők hogy a halál gondolatával sincsenek még „kibékülve” — ami a Szaturnusz harmadik ciklusának legfőbb lelki célja. Az újabb 29 éves „holdciklust” viszont korántsem éli végig mindenki, így egyetemes értelemben mindenképpen a Szaturnusz második újholdja szimbolizálja a halállal való tudatos megbékélés egyik legfontosabb mérföldkövét.


Összegzésképp hadd idézzem mindezzel kapcsolatban Jolande Jacobi (magyar származású svájci pszichológus) sorait:

„A személyiség teljességének létrehozás életre szóló feladat. Úgy tűnik, ez az előkészület a halálra a szó legmélyebb értelmében. Hiszen a halál nem kevésbé fontos, mint a születés, és mindkettő egyformán az élet elválaszthatatlan része. A természet csak akkor vesz védőszárnyai alá, ha helyesen megértjük. Minél öregebbek vagyunk, annál fátyolosabbá válik a külvilág, veszít színéből, tónusából, vonzerejéből; a belső világ pedig egyre sürgetőbben hív és foglalkoztat bennünket. Az idősödő egyén egyre közelebb kerül ahhoz az állapothoz, amikor feloldódik a kollektív pszichében, amelyből egykor gyermekként nagy fáradság árán kiemelkedett. És így az emberi életciklus lezárul, a kezdet és a végpont azonos, amint azt ősidőktől fogva az ouroboros, a saját farkába harapó kígyó képe szimbolikusan kifejezi. Ha ezt a feladatot teljesítettük, a halál elveszíti fenyegető jellegét, és elfoglalja méltó helyét az élet teljességében. Ha ezt a feladatot teljesítettük, a halál elveszíti fenyegető jellegét, és elfoglalja méltó helyét az élet teljességében. Meg kell említenünk, hogy nyilvánvalóan sokaknak nem sikerül megvalósítaniuk az élet első felére jutó feladatokat — amint azt a számtalan infantilis felnőtt példája igazolja. Ennélfogva az önmegvalósítás és az élet lekerekítése csak keveseknek adatik meg.”

IX. Összegzés



A Szaturnusz-ciklusok fő „holdfázisai” hétévente mindig arra késztetik tehát az egyént, hogy „fejlődjön tovább”, „engedje el a már idejétmúlt értékeket” és „nyisson az új felé” — ám mindenekelőtt: „értse meg, fogadja el, és élje át az örök törvényt, hogy minden, ami él, változik”. Asztrológiai értelemben mindez persze igencsak ellentmondásos lehet a Szaturnusz kapcsán, tekintve, hogy ugyanez a planéta szimbolizálja a múlt dolgaihoz, értékeihez és szokásaihoz való túlkötődést és a maradiságot is. Ezek ráadásul mindig a félelem érzéséből fakadnak, amit (elsősorban) szintén a Szaturnusz szimbolikájához sorolunk az asztrológiában!


Ám ha emberként képesek vagyunk úrrá lenni a „régi” elvesztésétől való félelmünkön, akkor teljes mértékben megtapasztalhatjuk a Szaturnusz „másik oldalát” is: nevezetesen azt a képességet, hogy fáradságos és kitartó munkával keresztülhatoljunk a dolgokon, és eljussunk azok lényegéig. Pszichés értelemben tehát ugyanúgy a Szaturnusz szimbolizálja a saját mag-unkig (jungiánus kifejezéssel: „mély-magunkig”) való áthatolás hosszadalmas és viszontagságos folyamatát, melynek során az én eleinte elkülönül és elszigetelődik a tudattalantól, hogy aztán később egy tudatosabb (ezáltal pedig konstruktívabb) módon ismét összefonódjon és egybeolvadjon vele. Ebben a folyamatban végig a Szaturnusz az időtállóság és fenntarthatóság „próbaköve”, radix-ciklusai pedig arra irányulnak, hogy feltárjanak és eltávolítsanak mindent, ami már nem hatékony, nem értékes és nem időtálló.


Hivatkoztam már rá a bevezetésben, és most újra megteszem: a Szaturnusz ciklusaitól avagy különféle „holdfázisaitól” való félelem teljesen „felesleges”. Noha az előbbiekben valóban a „szaturnuszi” krízisjelenségek leírásán és vizsgálatán volt a hangsúly — hiszen ezek mentén tekintettük át hétéves „ugrásokkal” az emberi élet jelentősebb részét —, ezzel semmiképpen sem az volt a cél, hogy mostantól még jobban „rágörcsöljünk” ezekre. Ha az olvasó most mégis így érez, akkor elképzelhető, hogy ezt a pszichés fejlődéssel és átalakulással szembeni tudatos ellenállás okozhatja, amely bizonyosan összefügg azzal a „nehezítettnek” érzett és félelmekkel övezett életterülettel, amelyet a Szaturnusz a saját születési horoszkópjában érint. 


Kivétel nélkül mindenkinek van ugyanis egy „Szaturnusza” a születési horoszkópjában, és az mindenkinél ott áll valamilyen állatövi jegyben, asztrológiai házban, illetve fényszögben más planétákhoz képest. Ezek az asztrológiai asztrológiai aspektusok megmutatják, hogy milyen életterületekhez és -témákhoz kapcsolódhatnak félelmek és hárítások, egyúttal pedig azt is, hogy épp ezeknek az alapos „megdolgozása” által fogjuk tudni kifejleszteni létfontosságú énhatárainkat, egészséges önértékelésünket, erkölcsi tartásunkat és lelki stabilitásunkat. A „szaturnuszi” félelem és érzelmi gátlás mindig magában foglalja tehát a fejlődés „kényszerét”, és mindig felkínálja nekünk a választást: megmerevedünk és összezsugorodunk-e, saját múltunk „gúnyrajzává” válva, vagy készségesen és kitartóan átverekedjük magunkat a holtponton, amin túl egy újabb és szabadabb élet vár ránk.


Életünk a tudatosodás és a tanulás hosszú folyamata, amelyben az ember csakis az idő múlásával ébredhet igazán tudatára a dolgoknak. „Szaturnuszi” időérzéke által az ember megtapasztalhatja a különbséget aközött, ami volt, és ami van — függetlenül attól, hogy maga az idő metafizikai értelemben egy teljesen szubjektív tényező, amelynek „létezését” már oly sok 

elméleti fizikus is kétségbe vonta. Az ember számára a földi élet azonban mégis elkerülhetetlenül időhöz kötött, történési pedig szinte minden vonatkozásban hosszabb-rövidebb ideig tartó, illetve kisebb-nagyobb jelentőséggel bíró ciklusokba látszódnak szerveződni. Ezekkel a ciklusokkal foglalkozik (többek között) maga az asztrológia is, abból az alapigazságból kiindulva, hogy az élet ciklikus változásának tudatos felismerése, illetve az élet természetes fejlődési fázisainak mélyebb megértése az egyik legfontosabb kulcsa a pszichés egészségnek és lelki békének.


A természetes életciklusok mélyebb megértése révén az embernek sokkal kevesebb oka van félelemre, ami lehetőséget biztosít neki arra, hogy a szükségszerű krízisjelenségek során egyfelől sokkal jobban tudjon a belső (tehát a lelki) eseményekre koncentrálni, másfelől pedig hogy némi tudatos irányítást is szerezzen azok felett. Az előbbi (a lelki történésekre való összpontosítás) segít neki abban, hogy könnyebben fedezze fel és bontakoztassa ki saját egyéniségét, az utóbbi (a tudatos irányítás képessége) pedig abban, hogy leküzdje a fatalizmus (vagyis az „elkerülhetetlen végzet”) bénító gondolatait. A fatalista életfelfogástól és az abból táplálkozó (tudattalan) félelmektől végső soron viszont csakis akkor tudunk gyökeresen megszabadulni, ha transzformáljuk és transzcendáljuk a velünk született archetipikus apa- és anyaképeket — ami egy másik fontos kulcsa a kiegyensúlyozott pszichés életnek.


Az „anya” és az „apa” ősképei az egész életutunkat végigkísérik. Az élet krízisei, illetve azok súlyossága, intenzitása, hossza és megélése korunk előrehaladtával egyre szorosabban függ össze azzal, hogy milyen mértékben tudtuk integrálni az archetipikus szülőképekkel kapcsolatos komplexusainkat. Életünk fejlődési „íve” ugyanis a következő: megszületünk és kiemelkedünk a kollektív psziché tartalmainak „öntudatlan tengeréből”, majd a tudatos én kialakításán és megszilárdítása által eljutunk ezen kollektív pszichés tartalmak egyre tudatosabb megtapasztalásáig. Ezzel analóg módon a gyermek vajmi keveset tud még az életről és annak nehézségeiről, illetve arról sincs még tudatos fogalma, hogy milyen szerepet töltenek be szülei az életében — mégis megtapasztalja őket a kezdetektől fogva azáltal, hogy a veleszületett archetipikus anya- és apaképeket a szüleire vetíti.

 

A jungi pszichológia alapvetése szerint a tényleges szülők és az archetipikus szülőképek közötti tudatos különbségtétel segítheti az egyént a leginkább abban, hogy ne „rekedjen meg” a tényleges szülőkkel kapcsolatos traumákban és/vagy (feloldhatatlan) konfliktusokban, illetve ez teszi lehetővé számára azt is, hogy önállóan folytathassa pszichés fejlődését és bontakoztathassa ki saját potenciálját. A tranzitáló Szaturnusz (mint „ belső apa”) és a progressziós Hold (mint „belső anya”) ciklusaiban végbemenő pszichés fejlődés során fokozatosan változik az egyén szüleihez való érzelmi viszonyulása, ami voltaképpen a formák szintjén (tehát a konkrét szülők kapcsán) tükrözi vissza  a kollektív pszichés tartalmak (tehát a belső archetipikus szülőképek) fokozatos átalakulását a növekvő tudatosság révén. A szülőktől való lelki függetlenedés, illetve a szülők halála mindig magában foglalja tehát ezen archetípusok kifejeződésének fejlődési lehetőségét is, amelyek ezek után egy absztraktabb avagy szellemibb formában nyilvánulhatnak meg.


Idősebb korban — általában a második Szaturnusz-visszatérés után — rendszerint az „anya”- és az „apa”-archetípus közötti éles polaritás is enyhülni kezd, ami által magának az életnek is halványodni kezd a „poláris” (vagyis örökérvényű ellentétpárokra épülő) jellege.


Mint ahogy a mederszint emelkedése és süllyedése fontos feltétele a folyóvíz áramlásának, úgy feltétele a tudat és a (személyes) tudattalan energetikai „töltöttségének” folyamatos ingadozása a pszichés energia (avagy az életenergia) áramlásának. Fiatalkorban ez a szintkülönbség olykor még egészen számottevő lehet, ám az „eredményes” individuáció egyik fő velejárója éppen az, hogy egyre jelentősebb mértékben „csökken” a személyes tudattalan, vagyis a kollektív tudattalant borító „réteg”. A pszichés energia áramlását tekintve ekkor szükségszerűen veszíteni kezd a lendületéből és az erejéből, az öröm és a szomorúság érzelmi görbéi pedig fokozatosan egyre laposabbá válnak.


„Ez a tágabb és mélyebb tudat már több, mint személyes ambíciók, kívánságok, félelmek és remények érzékeny, önző együttese, amit kompenzálni vagy esetleg javítani kell a személyes tudattalan viszonttendenciáival. Ellenkezőleg, a tárgyhoz, a külvilághoz kapcsolódó referenciafunkció, amely az egyént egy feltételek nélküli, elkötelező és feloldhatatlan közösségbe helyezi az egész világgal” — írja Jung ennek a személytelenebb, magasabb fokú tudatosságnak a kapcsán, amely már a Selbst (vagyis az egyén Önvalójának) megszületését jelöli.


Jung szerint ezáltal „egy olyan személyiség jön létre, amely csupán az alacsonyabb szinteken szenved, magasabb szinteken azonban különös módon szenvtelen marad akár a szomorú, akár az örömteli események iránt.” Mindvégig hangsúlyozza viszont, hogy a személyiségnek ez az újjászületése egy teljességgel szubjektív állapot, amelyet lehetetlen körülírni külső kritériumok szerint, hiszen „csak az, aki ezt megtapasztalta, van olyan helyzetben, hogy megérte és valódiságát igazolja.”


Ezzel el is érkeztünk hát végül a többé-kevésbé kiteljesedett, és a kollektív pszichében otthonra lelt „neptunuszi” egyén képéhez, aki azáltal tudott végül „feloldhatatlan közösségbe” kerülni az egész világgal, mert képessé vált arra, hogy annak minden jelenségét tárgyilagosan, vagyis a kollektív tudattalan archetípusainak semleges szimbólumaiként szemlélje. Így életének újonnan felmerülő problémáit is képes lesz már tisztes távolságból, higgadtan megközelíteni, amelyeket innentől kezdve sem ignorálni, sem megoldani nem óhajt már.


Zárásképp Jung sorait idézném erről a „neptunuszi” lelkiállapotról, melynek megtapasztalása (és további kultiválása) az individuációs folyamat fő célja:

„Az egyén felülkereskedése személyes problémáin ily módon a tudati szint emelkedéseként mutatkozik meg. Magasabb szintű és szélesebb körű érdeklődés kerül előtérbe, és az így tágabbá vált horizonton a megoldhatatlan probléma elveszíti sürgősségét. Nincs logikusan megoldva saját feltételei értelmében, de homályba merül egy új és erősebb, létfontosságú direktíva előtt. Nem kerül sor elfojtására és tudattalanná tételére, hanem egész egyszerűen más megvilágításba kerül, és így maga is megváltozik. Ami egy alacsonyabb szinten a legvadabb konfliktus, és pánikkal töltött érzelmi vihar kitörésére adna alkalmat, az most, a személyiség egy magasabb szintjéről nézve olybá tűnik, mint amikor magas hegycsúcsról szemléljük a völgyben dúló zivatart. A vihar realitása a legkevésbé sem csökkent, de már nem benne, hanem fölötte vagyunk.”
 

* Ezt az esszét Karen Hamaker-Zondag jungiánus asztrológus „Psyche en astrologisch symbool” című, holland nyelven írt könyvének „Groei en ontwikkeling” c. fejezete inspirálta. A szöveg fő vázát az ő koncepciói alapján építettem fel, viszont számtalan helyen kibővítettem ezeket egyéni gondolatokkal és meglátásokkal, illetve olyan empirikus tapasztalatokkal is, amelyeket részben „szereplőként” szereztem a saját életemben, részben pedig „szemtanúként” a segítői munkám során.

Комментарии


bottom of page