A mindennapi szóhasználatban a „komplexus” szónak elég negatív konnotációja van, pedig az egyáltalán nem feltétlenül képviseli a psziché „rossz” avagy „elvetendő” részét. Épp ellenkezőleg, komplexusaink nélkül pszichés értelemben halottak lennénk. Jung ezért is nevezte őket a pszichés élet „gyújtópontjának”, amelyek nélkül megszűnne minden pszichés aktivitás.
Mindenkinek vannak tehát komplexusai, és mindenkinek szüksége is van rájuk, a kérdés pusztán annyi: mi használjuk őket vagy ők használnak minket? Ha tudatában vagyunk egy bizonyos komplexusnak — illetve annak tartalmának és dinamikájának —, akkor a jungi pszichológiában még egy „egészséges” komplexusról beszélünk.
Azok, akiknek jungiánus értelemben erős az énjük, vagyis jelentős önismerettel rendelkeznek, képessé válhatnak arra, hogy hatékonyan és eredményesen „összedolgozzanak” a komplexusaikkal — vagyis hogy fejlődési lehetőséget kovácsoljanak belőlük, és teljesebbé váljanak általuk. Ellenben a (még) „gyenge” énnel (vagyis csekély önismerettel) rendelkező egyének különösen sokat szenvedhetnek a komplexusaiktól, és másoknak is sok szenvedést okozhatnak általuk (legtöbbször teljesen öntudatlanul).
Jung nézete szerint a komplexusok olyan pszichés „entitások”, amelyek a személyiségfejlődés során kikerültek a tudat (vagyis az én) irányítása avagy ellenőrzése alól, és attól elszakadva önálló és független létezést folytatnak a psziché „sötét” részében (vagyis a személyes tudattalanban, amit árnyéknak is nevezünk). Mivel itt észrevétlenül pszichés energiát vonnak el a tudattól, ezért idővel képessé válnak arra, hogy „feltörjenek” oda — akadályozva és szabotálva, vagy éppen kiegészítve és segítve ezzel a tudat működését.
Ez utóbbi esetet meglepően sokan furcsállják, már pedig a szunnyadó tehetségeink és felfedezésre váró adottságaink is komplexusokhoz kötődnek — flow-élményeink, szenvedélyeink és hobbijaink legfőbb „forrásaként” szolgálva. Jung észrevette, hogy a mindennapi életünk elfojtásai nem csak úgy véletlenszerűen szóródnak szét és halmozódnak fel a tudattalanunkban, hanem egy archetipikus mag avagy egy bizonyos őskép köré csoportosulnak avagy szerveződnek.
Például: X egyén legtöbb elfojtása az érzelmi biztonság, a gondoskodás, törődés stb. témájával kapcsolatos, vagyis a lehető legtágabb értelmében vett „anya”-archetípus köré szerveződik (asztrológiai szimbólum: Hold). Vagy Y egyén elfojtásai többnyire az önbizalom, az asszertivitás, kezdeményezés és önérvényesítés témáival függenek össze, tehát a tág értelemben vett „férfi”-archetípus köré csoportosulnak (asztrológiai szimbólum: Mars).
Komplexusainknak van tehát egy alapvető archetipikus magja, és csakis a pszichés élet ősmintázataira épülhetnek rá. Ezt a „magot” aztán még három „gyűrű” veszi körbe, melyek terjedelme egymástól eltérő lehet — ezek a kollektív, családi és egyéni rétegek.
Kollektív réteg: itt rejlenek azok a tulajdonságok és értékek, amelyeket egy adott kultúrán belül nemkívánatosnak vagy rossznak tekintenek. Ezek mind olyan témák, amelyeket a népcsoportunk/kultúránk számtalan generáción keresztül a „sötétség birodalmába” száműzött. És bár ez a réteg abszolút kollektív, mégis óhatatlanul meg kell vele „küzdenünk” a személyes életünkben, hiszen ez is egy integrális része a mi saját komplexusunknak.
Családi réteg: a családunk sok-sok generációjának az árnyéka. Múltbéli problémák, feltáratlan ügyek, meg nem élt tehetségek és traumák „szunnyadnak” itt, és itt fut össze egy pontban múlt, jelen és jövő. És bár egyénileg mi szintén semennyire nem vagyunk vétkesek/felelősek az itt „felhalmozódott” dolgokért, ha akarjuk, ha nem, meghatározó szerepet fognak játszani az életünkben. Mindenképpen „dolgunk van” tehát ezekkel is.
Egyéni réteg: ez a ténylegesen személyes réteg, vagyis ide kerülnek az egyéni elfojtásaink, de a lappangó tehetségeink is. Ide „köt ki” tehát szükségszerűen minden, amit a tudatos fejlődés során az énünkkel nem választottunk — vagyis amit elfojtottunk és/vagy elfelejtettünk a mi Önvalónkkal kapcsolatban.
Azok a tudattalan tartalmak, amelyek egy komplexus archetipikus magja köré rendeződtek, pszichés energiát (vagyis libidot) is magukhoz „láncolnak”. Ezt az energiát viszont csakis a tudatból (vagyis az éntől) tudják elvonni, ami azt jelenti, hogy minél több pszichés energiát „kötött meg” egy komplexus az árnyékban, annál kevesebb pszichés energiával „gazdálkodhat” az én ahhoz, hogy jól vezesse a tudatos folyamatokat, és hogy jó döntéseket hozzon.
Vagyis: minél nagyobbra nőtt egy komplexus, annál jobban képes „blokkolni” a tudatos én integráló és irányító szerepét, valamint ráerőszakolni a saját, sokszor teljesen én-idegen akaratát. Ráadásul ha egy masszívabb komplexus „áttör”, sokszor nem csak a személyes „gyűrű” tartalmát emeli fel a tudatba invazív módon, hanem a családi, sőt akár a kollektív „gyűrű” tartalmát is, ami igencsak destruktív lehet a tudatos fejlődés tekintetében.
Fontos leszögezni még, hogy minden komplexusnak van egy bizonyos érzelmi színezete, aminek megélése pozitív és negatív is lehet. Alapvetően a következő módokon nyilvánulhatnak meg:
Intenzív érzelmekben ill. érzelmi alapokon nyugvó meggyőződésekben és véleményekben;
Projekciókban, amelynek során „kivetítjük” valakire saját komplexusunkat — negatív kivetítés esetén ilyenkor irritációt, dühöt, féltékenységet, irigységet stb. érzünk valaki vagy valami iránt, pozitív projekció esetén pedig rajongást, bűvöletet, imádatot, szerelmet stb.;
Belső képekben (álomképek, fantáziák, ábrándok, aktív imagináció);
Tudattalan elvárásokban és szükségletekben;
Félelmekben, kényszercselekvésekben és/vagy függőségekben.
Ez azt jelenti, hogy énünk is a fenti tünetek révén tud „tudomást” szerezni a jelenlétükről az árnyékban, majd onnan a tudatba integrálni őket.
A következő bejegyzésben megvizsgáljuk, hogy miért is olyan fontos a jungiánus értelemben vett „nagy egó” (vagyis egy erős én) ahhoz, hogy ez az integráció sikeres legyen, és növekedhessen az önismeret.